2017. október 29.

26. Deus ex machina



Az igazi vezető szolgál. Szolgálja az embereket. Kiszolgálja a legfőbb érdekeiket, és eközben nem mindig népszerű, de még csak nem is tesz mindig jó benyomást. Ám mivel az igazi vezetőket nem a személyes dicsőség vágya, hanem a szerető gondoskodás ösztönzi, hajlandók megfizetni ezt az árat.
Eugene B. Habecker
Hercegnőm, utad merre visz tovább?
Hagyj, Mentis... nevem után, Midgardra.
S fejed felett ki tör majd pálcát eziránt?
Az élet már megtette úgy hiszem...

Sietős kopogás szakította félbe a mennyei csendet a hatalmas falak között, melyet megtörtek a plafonig felnyúló polcok roskadásig megrakva régi könyvekkel. Anyám legkedvesebb helye volt egykoron e szűk sorok labirintusa a palotában. Kedvére válogathatott olvasmányai között szabadidejében, vagy ha éppen szüksége volt neki, esetleg bárki másnak valamire. Hanem atyám mellett a trónteremben vagy épp a kertben találtuk volna őt, miközben szeretett növényeit bűvölte különös odafigyeléssel, bizonyosan itt múlatta az idejét.
Ahogyan Thor is, bár ő mérsékelten kevesebb lelkesedéssel, orra előtt egy tanárral meg egy kupac, szerinte felesleges, könyvvel töltötte itt a délelőttöket. Olyankor nekünk pedig tiltott volt idebent tartózkodni, de amilyen apró méretekkel rendelkeztem, nem esett nehezemre búvóhelyet keresni magamnak. A könyvtár pedig azóta sem változott semmit, amióta új életet kerestem magamnak az itteni helyett... Igaz, ez csak a szebbik megfogalmazása annak, hogy megszöktem a kötelességeim elől. Ám érdemes belegondolni abba, mégis mi történt volna, ha maradok.
Minden bizonyára hozzá kellett volna mennem valamelyik uralkodó fiához, ha nem is ahhoz, akit elsőre és századjára is ugyanúgy elutasítottam. Rövidesen gyerekeim születtek volna, és az emberek védelme helyett, utánuk rohangálnék és oszthatnám anyám bölcsességeit, mivel saját életem nem volt, így nem lennének saját tapasztalataim, amit átadhatnék nekik. Nem követtem volna el hibákat, nem jártam volna olyan sok helyen, igazbarátaim se lettek volna és ennyi titkom. Csupán átkerültem volna egyik burokból a másikba.
Valahogy mégsem tudom sajnálni ezt az elképzelt élete, a rengeteg szolgával, az elkényeztetett léttel. Túlságosan könnyű lett volna talán. Mentségemre szóljon, utóbb megszokhattam volna, de az elvárások kielégítésére való törekvés nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.
Emlékszem, mennyi mindent tiltottak, mert lánynak születtem. Nem forgathattam kardot, csatáról szó sem lehetett, az íjra a tekintetemet se vethettem. Hányszor osontam ki, néhány leckéért az istállók mögé vagy a gyakorlótér szélére, hogy ellessek néhány mozdulatot, s gyakoroljam a már megtanultakat egy fa kérgén, vagy ami alkalmasnak tűnt erre a nemes feladatra.
Most pedig szükségem volt egy kis segítségre. Pontosabban egy varázslatra vagy akármire, ami segít. A szellemeknek is kedvelt szokása rébuszokban beszélni, ezzel a hagyománnyal anyám sem tervezett szakítani. Hogy érthette, hogy keressem meg magam? Mit rejthettek el annyira belőlem? Acélba rejtve egy szikla mélyén… vasban a sivatagban… folyóvölgy ölén nyugszik az utolsó… Ha legalább tudná mit keressek, de ezt sem mondta. Vagy épp melyik sivatag? Így már biztos melyik világban kell keresnem, de a Földön is megannyi van belőlük. És sivatagból csak folyóvölgy van több. Talán a Nílus? Ott mindegyik megtalálható ezek közül. De az istenek furfangja vagy épp a sors kegyetlensége túlmutat ezen egyszerűségen.  
- Hercegnőm... - jelent meg egy szőke fej a polcok között és tágra nyílt szemekkel közelített lassan. Bő, halovány színű ruhája elrejtette vékony alkatát, s ahogyan közelített, inkább tűnt törékeny virágszálnak, mintsem cselédlánynak. Egészen elgondolkodtatott, miként is képes elvégezni a napi munkákat, miként veti be a hatalmas ágyat, melynek paplanja nehezebb lehet nála. Bár a válasz egyszerű volt. Minden erejét megfeszítve. Egyre inkább magamra emlékeztetett és arra a lányra, akit a szüleim szerettek volna. - Minden rendben? – Szólalt meg vékony hangján, ami azonnal kizökkent elmélkedésemből.
- Ó, igen, persze... sajnálom - csuktam össze az ölemben heverő vaskos kötetet, majd ruhámat elegyengetve felálltam a kényelmes kanapéról. Egy biztos, pihenni és csatázni nagyon tudunk itt Asgardon. Harmadikként az evést említeném, amihez jól értünk, de azt tudtommal a pihenés egyik válfajaként tartják számon.
- A Mindenek atyja küldött. Beszélni szeretne önnel.

1926. szeptember. Oroszország

            Peggy, 
  Извини, что так долго не писала. Az idő manapság nem alkalmas a levelek írására. Régóta nem láttuk egymást és sajnos egy ideig nem is lesz rá alkalom, hiába szeretném. Errefelé gyorsan változnak a dolgok. Jelenleg nem alkalmas a helyzet, hogy elhagyjam az országot. Mindenkit ellenőriznek. Ingatag a helyzet, a polgárháború szélén állunk. Nem kedvelem a politikát. Itt hagynám már az egészet. Fáradok. Nem szeretném tovább csinálni, de nem is hagyhatom cserben őket. Nem tudom mit írhatok le, talán még a postát is átnézik.  Мы так давно не общались. Ha a napokban találkoznánk, nem tudom visszajöhetnék-e. Biztosan szeretnének utána "beszélni" velem. Felülmúlják az elképzeléseimet. Félek, a szíves fogadtatást elfelejthetném Amerikában. Szörnyű az akcentusom, hallhattad. Előítéletesek az emberek.  Береги себя. Lehet pályát tévesztettem. Írj, amint tudsz, nem garantálom, hogy eljut hozzám. Errefelé nem kedvelik az angolokat. Hiányozol. 

Napjaink, Asgard
A hatalmas trónterem égisze alatt hosszan terült el fényes Asgard. Az emberek ilyen magasságból alig látszódtak, s az épületek között teljesen elvesztek. Ahogyan kiléptem a nyitott terasz szélére, egyetlen gondolat jutott az eszembe. Leugrani. Vajon tudnék-e repülni? Vonzott az aranyló mélység, amely a végtelen óceánba futott. Szívem megremegett a látványtól, de torkon ragadott a keserű valóság. Nem voltam már többé otthon.
A falak éppoly hidegek voltak, mint bárhol máshol. Az erdő nem csalta, a hegyek nem tűntek már megérinthetetlennek. Egy táj volt a sok közül.
Majd lassú lépteket hallottam közeledni a háta mögött.
- Válaszra talált minden kérdésed? - A mély baritont nehezen lehetett volna eltéveszteni, kihez is tartozik. Megvártam, amíg mellém ér.
 Emlékszem, egyszer idekint éjszakáztam. Kicsi voltam még és feltett szándékom volt a csillagok alatt tölteni az éjszakát, amíg ő haza nem tér a csatából. Én akartam elsőként köszönteni. Mondanom sem kell, elaludtam. Ám amikor hazaért, kijött értem és ahelyett, hogy bezavart volna a szobámba, levette válláról nehéz palástját, majd belecsomagolt, s úgy maradt velem kint estére, miközben a világról mesélt nekem.
Midgardról is tőle hallottam csupán. Mesélt a partjairól, a sötétről, a hidegről, a tavaszról. Szólt a halandókról és zenékről, néhol áldozatokról. És csábított, a gondolat, hogy az örökségemhez tartozik, s majd egyszer én is megláthatom a fjordokat Norvégia partjainál. Akkor történt, hogy istenként kezdtek el tisztelni bennünket. Elvégre az égből jöttünk, páncélban és tömegesen. Ma már nincsen ez. Nem áldoznak, nem is tisztelnek. Kiveszett az új generációkból a hitvilág iránti tisztelet.
- Csupán még többre leletem belőlük, s jelenleg nem mutatnak szándékot a fogyatkozásra. – Szemeim a gyakorló téren állapodtak meg néhány alakon. Csupán formájukról felismertem a három harcost, középütt Siffel, aki könnyűszerrel cselezte ki a férfiakat sokadjára is. Semmit se változott.
- Nem ígérhetem, hogy idővel mindegyik válaszra talál. - - Az élet, furcsa összjátéka az univerzumnak. Vannak dolgok, amik eleve elrendeltetettek, míg mások nem. Kötelességünk teljesíteni őket. Mert ha elfutsz egy út elől, könnyen meglehet, hogy vakon lépsz rá a végzet ösvényére.
- Nem igazán vagyok a determinált sorsok híve. – Apró fintor jelent meg arcomon, ha mást nem is tükrözött életem, de a szembefordulás remekül ment nekem. Legyen az rendszer, a szüleim, egy uralkodó vagy épp akárki. Az önfejűség fogalomnál az én nevem szerepelne, ha tudnák, hogy ki is vagyok.
- Igen, ezt az egy dolgot biztosan tudjuk. – Nevette el magát megadóan, bármiféle keserűség nélkül, ami meglepett. – Csak azt tudnánk kitől örököltétek a bátyáddal a makacsságot.
- Elmúltak azok az évek, amikor még formálni lehetett rajtunk, de erényt még kovácsolhatunk belőle – szabadkoztam. Nehezen, de elvileg nem kivitelezhetetlen, ugyan még nem fordult meg a fejemben, hogy változtatni kellene ezen.
- Közel sem vagytok még olyan korban, hogy ne lehessen csiszolni rajtatok. Ugyan már nem mi tanítunk titeket tovább, hanem a nagyvilág. Ám ő kevésbé kíméletes.
Ha egy dolgot mondhatnék atyámról mindenkinek, tudniuk kellene, hogy semmit sem tesz vagy mond valamit ok nélkül...

1946. USA

  Kedves Peggy,

Mennem kell. Még visszatérek valamikor, érzem. De most mennem kell. Számodra nem kell magyaráznom miért. Már megvagytok nélkülem, de máshol nagyobb szükség van rám, mint bármikor máskor. К сожалению, el tudom fogadni, ha még korainak érzitek. Hosszúra nyúlt ez a pár év és most érzem igazán, megöregedtem. Egyikünknek sem könnyű, átérzem fájdalmad. De nem maradhatok tovább. Az indulásban segítettem, amennyit lehetett, de magatoknak kell meglelni az utat, mit is szeretnétek képviselni a világban. 

Az istenekért is, de hiányozni fogtok. Régóta nem volt már családom, s azt hiszem, bennetek annak tekintelek. Starkot azért ne felejtsd el néha napján nyakon vágni. Felhatalmazlak a feladatra. Írjatok, ha már minden szakad, és kizárólag én tudom orvosolni a helyzetet. Várni fogom, tartozom nektek. 

Minden jót és kevés tintát. 

Tudod, hol találsz.

Napjaink, Asgard

- Vissza kell térnem hamarosan – kezdtem bele mondandómba, ám a szokásosnak mondható ellenreakció elmaradt, ami jócskán meghökkentett. - Nem is marasztalsz?
- Tán kellene? – Meglepetten pillantott felém, ahogyan a korláton pihentette kezeit - Most hallgatnál a szavamra?
- Nem, de jól esne.
- Ezen ne múljon – adta meg magát mosolyogva, s mély lélegzetvétele után komoly ráncba szedte meglágyult vonásait. - Drága, egyetlen kislányom – kezdte hivatalosan, s egyszerre, mint királyom és atyám szólt hozzám – Kérlek, maradj.
- Nem lehet, Atyám, szükségük van rám. – Kezdett egyre komikusabbá válni a helyzet, amit némi színpadias hangnemmel megtoldottam a játék kedvéért.
- Csakugyan? – Őszinte érdeklődést véltem felfedezni rajta. Elvégre, miben is lehetek a hasznára az emberiségnek? Azon a puszta tényen kívül, hogy ameddig akarom, Midgard áll, s egy szavamon múlik végnapja.
- Igen, csak még nem tudják. – Szándékaimat ismerve pedig sosem fogják, így védve magam és szövetségeseim egyaránt.
- És meg is érdemlik, hogy segíts rajtuk? – Kevésbé éreztem kérdésnek, mint inkább magyarázat várásnak.
- Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta. – Kezdhettem volna a tudatlanságukkal, hogy semmiről nem tehetnek, nincs joga senkinek elpusztítani őket. Védtelenek, ellenállni egy külső támadásnak képtelenség lenne a számukra. Megvonták tőlük a tudást, hogy nem tudnak rólunk vagy bárki másról, más népekről, akik élnek. Külső szemmel nézve pedig, egyedül vannak. Nincs igazi szövetségesük, de megannyi ellenségük lehetne. Így váltam az egyetlen kapoccsá Asgard és az emberiség között, szövetségük egyetlen tárgyává. S amíg én élek, addig ők is vannak.
- Ezt jól látod. De ők megérdemlik? – Valamiféle büszkeség csillant szemében, amely válaszom után aztán tompulni látszott.
- Igen. Nagy jövő áll előttünk, de félek, még vesztükbe rohannak a cél elérése előtt. Nincs bennem kétség afelől, hogy megérdemlik-e. Kell és kész. - - Hálátlan egy feladat, hiába tagadnám. Ám ez jelzi a munkám sikerességét. Deus ex machina… így nevezték, isteni beavatkozás, csupán anélkül, hogy tudnának róla.
- Mi nem vagyunk istenek, Isabell.


 De, Atyám. 

Én istennő vagyok.
Share:
Olvasás

2017. augusztus 31.

25. Azúrkék



Amikor nagy figurákat mozgatsz a táblán, a világ annál inkább játszmának tűnik. Az az illúzió, hogy a fejesek tudják, mit csinálnak, az az elterjedt érzés, hogy a világ biztonságos, szilárd és jól működik, nos, ez az illúzió megkopik egy kissé, ha mi magunk vagyunk a fejesek, ha mi magunk működtetjük.
Mark Lawrence

Napjaink, Asgard

- Eg songane søkte. Eg songane sende, då den djupaste brunni, gav meg dråpar så ramme, av Valfaders pant... - borult elmémre a hézagos fátyol, mely engedett gondolataimnak, de mozdulataimnak többé nem. Lehunytam szemeim, s némán ismételtem magamban az igét, melyet annyiszor hallottam már mások szájából. Egykoron ezeket énekelték, hangosan, zenekísérettel az emberek is, hogy szavaikat a Valhallában is meghallják, ahogyan halottaikat Hél birodalmába kísérik a többi lélekkel együtt, kik nem dicső csatában hulltak el az ellenség keze által - Hvem skal synge meg, i daudsvevna slynge meg, når eg på Helvegen går, og dei spora eg trår er kalda, så kalda... Ki fog majd énekelni, amikor örök álomba merülök, amikor Hél birodalma felé sétálva, talpam alatt a föld oly hideg, oly hideg... 



1939. USA

- Még egy kabát nem ártana? - szólt a gúnyos hang a tervezőasztal mellől, belépésem pillanatában, mire minden tekintet rám szegeződött, s nem úgy tűntek, mint akik mernének is máshova nézni. Megdermedt minden, kettőnket kivéve, ahogyan a feszült csendben asztalához sétáltam. Néhányójukat eltekintve biztosan fegyverért nyúltak volna, ha egyáltalán lett volna náluk és az elsütőbillentyű meghúzásán kívül értettek volna hozzá.
- Igen, remekül telt az út, köszönöm a kérdést, nem egyáltalán nem vagyok se szomjas, se éhes, elvégre csak ötvenkét órát utaztam azért, hogy itt legyek - viszonoztam a férfi páratlan kedvességét, miközben kezdett zavarni a teremben levő másik harminc ember mustráló tekintete, mikor két cipősarok ütemes kopogása megzavarta tétlenségüket.
- Te jó ég, ki halt meg? - lépett be a terembe Carter ügynök, mire a viaszszobrok élni kezdtek, s folytatták munkájukat.
- Howard humora.
- Mert megölte a poént, azt ki ne hagyja a történetből. - Egy sokat jelentő szemforgatással nyugtáztuk megjegyzését, majd átvágva az asztalok között egy üres irodába mentünk. 
A falak kopáran árválkodtak az elmúlt és az el nem kezdődött háború súlya alatt, aminek puskaporos szagát a levegőben éreztük mindnyájan. Mindenki békétlenkedett, senki nem elégedett meg a jelenlegi helyzetével, s kicsinyes elégedetlenségükből fakadóan, többre vágytak. Peggy megszokásához híven vizet kezdett forralni a késő délutáni teájához, ami egyfajta tiltakozás volt a korai befejezés ellen, vagy éppen hogy az éjszakázás mellett. Vele ellentétben én egészen másfajta lélekmelegítőre vágytam, amin viszont ő sem lepődött meg az előkészített pohár látványából adódóan. Csuklyámat hátrahajtva töltöttem ki egy adagot a pohárba, majd az üveget koccintásként megemelve ittam ki égető tartalmát. 
- Alighanem nagy lehet a baj, ha ilyen hamar érkeztél. - Ült le velem szembe a kopott fotelba, amit valamikor bőr is fedhetett volna, ám az idő múltával szövetre cserélték a szeszélyes anyagot. Peggy csodálatosan festett, mint mindig, azonban azt az árulkodó ráncocskát megint a homlokán felejtette. 
- Howard felejthetetlen vicceiért már megéri itt lennem. - Tagadhatatlan grimaszba rándult arca - És ilyen pocsék vodkát is csak Amerikában gyártanak. - váltam meg könnyedén az üvegtől, ahogy felültem az asztalra. Kétségkívül megviselt az utazás, hiába tagadtam volna le puszta büszkeségből. Az égő Európa nem a legbiztonságosabb útvonal egy olyan személy számára, aki orosz akcentussal beszél és tagadhatatlanul szőke a haja. 
- Hogy sikerült idejutnod? - Sűrűn gondolkodott valamin, tisztán láttam rajta.
- Sub rosa, senki nem tudja, hogy itt vagyok. Lovon, majd hajón. Másként képtelenség átjutni mindkét frontvonalon. - Leoldottam magamról a vastag, fekete köpenyt, amely megkímélte az időjárástól ruhám többi részét és elfedte karcsú, nőies alakom. Ennek köszönhettem, hogy kevesen mertek megállítani út közben. Inkább csendben félreálltak, elfordították tekintetük, mintha sosem láttak volna. Féltek, nem alaptalanul, de ilyen időkben ez megkönnyítette a munkám.
- És hol a rossz hír? - Meghökkentem egy pillanatra, mintha kérdőre vont volna. - Ne nézz így, három éve ismerlek, és ha mást nem is, annyit azért tudok, hogy nem utazol hiába. - Ha meg kellett volna mondanom miért kedvelem, az őszinteségét emeltem volna ki és láttam benne valamit magamból. Megtörte a társadalmi konvenciókat, na meg persze a férfiakat is és egy olyan világban jutott magas beosztásba, ahol minden az ellenkező nemnek kedvezett. És még hatalmas jövő áll előtte. 
Megvolt hozzá a képessége, hogy rajtam is átlásson valami csoda folytán, így kénytelen voltam nyílt lapokkal játszani előtte. Talán azért mert nő volt, ki tudja, de akarva-akaratlan meg maradtunk egymás bizalmasainak. És a háborúban egy igaz barát felbecsülhetetlen kincsnek számított.
- Örülnék, ha csak annyit kellene mondanom, hogy egy szovjet kém keres téged, de tájékoztattak róla, hogy a nácik egyike is erre kószál, akik a projektet akarják, így inkább magam jöttem... Nem hinném, hogy egyedül idemerészkedtem volna, hacsak nem bolond. Bár náluk az sem lenne újdonság. 
- Van valami, ami alapján megtalálhatjuk? - Szinte hallottam, gondolatait, de mivel a telepátia és ehhez hasonló képességek nem álltak rendelkezésemre, így annyiban hagytam a dolgot. Abból meg tudtam volna mondani, hogy ideges, ahogyan azt a kis csészét fogta a kezében. 
- Nektek nincs, és ebből nem nyitok vitát, de legyen nálad egy pisztoly legalább, ha kérhetem. - Nem igazán számítottam másra, tekintete hitetlenül villant, az a pici fül majdhogynem felsikoltott szorítása alatt, mondatom olaj volt a tűzre, de így volt helyes, kíméljenek kellett a világomtól. 
- Isabell, ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem fogom tétlenül várni, hogy rám támadjanak vagy bármelyik emberemre! - Tehetetlenség csillant szemében, ám bármennyire is sajnáltam, meg kellett erősítenek magam. - És mi a hihetetlen terved?
- Mint eddig. Van egy nevem és egy helyem, a többi pedig történelem. - Jelentettem ki olyan magabiztossággal, amivel még az elnök is elhitte volna, hogy jogilag is helyes, amit cselekszem. Mindenesetre, nem volt törvényes.
- Nem ölhetsz meg mindenkit, aki az utadba kerül, Isabell. - A protokoll mondat, amit egy nap az alkaromra tetoválok, hogy ne kelljen többször elismételnie, talán így még bele is nyugodna, hogy megértettem.
- Semmi sem hallgat úgy, mint a sír és biztos, mint a halál. Mostanság pedig nincs jobb hallgatóság egy golyónál. És ahonnan ő jön, ott ez az egyetlen módja a biztonságotoknak, Peggy. Megértem az ellenvetésed, minden más szakmai kommentárral együtt, csak sajnos a munkaköröd nem egyezik meg teljesen az enyémmel. - Zártam le a kényes vitát. - Ilyen időkben csak a drasztikus lépések hatnak maradandóan, úgy gondolom, ezt nem kell semmivel sem alátámasztanom.
- Mire van szükséged hozzá? - A második protokoll mondat, ami az előző alatt fog szerepelni egy szép napon.
- Starkra, meg a csinos pofijára, amivel mindenhová beengedik. - Megeresztettem egy önelégült vigyort felé, mire csak megrázta a fejét sokatmondóan. 
- Várom a napot, amikor a szavakat, a diplomáciát választod a pengék helyett. - Tért vissza teájához, mely kihűlő félben pihent ujjai között.
- Hidd el nekem, több ezren vannak még ugyanezen az állásponton.



Napjaink, Asgard

- Døyr fe, døyr frendar , Døyr sjølv det samme , Eg veit et som aldreg døyr , dom om daudan kvar... Elhull az állat, elhull a testvér, mindenki meghal, csak a név marad fenn, melyet dicsőség övez.... - Hangzott el az ige, melyet a szentély aranyfalai vertek vissza irányomba. Különleges hely volt ez anyáink számára, a királyné születésnapját évezredek óta itt ünnepelték és imádkoztak, kora reggel a leányok, jó házasság reményében, amely minél hamarabb megköttetik, délben az ifjú asszonyok, gyermekáldásért, az este pedig az anyáké volt, gyermekeik és családjuk egészségéért. Az volt az egyetlen nap az évben, amikor anyám hordta nyakláncát, a becses Bríszingament, melyet esküvőjén kapott ereje növelésére. Varázslatos ékszer, melynek hatalmát sosem használták ki teljes valójában. 
Üvegbúra alatt tartották csupán a másolatát a többi hamis ereklye között, melyet nőrokonaim hagytak itt egyre holttestük után. A Hamis Palota. Így nevezte anyám. Kívülről sem túl díszes, hatszög alakú épület világunk tengerének partján, egy kiemelkedő sziklán, mely a múlt felé tekint, legendáink szerint. Kapcsolat ősanyáinkkal, minden tudásuk lakhelye. Idehalmoztak mindent, mely rájuk emlékeztetheti az új generációt, mely sosem látta őket teljesen. Eir, kiváló gyógyítónk, utolsó virágai nyílnak kapuja előtt. Mily' szomorú, a tömérdek egészséges halott után, csupán virágok maradtak nyomában. Nanna, az asszonyok leghűségesebbike, ki férje temetésén, szíve megszakadt a bánatban, s vele egy máglyán égett el. Menyasszonyi fátyla bomlik itt csupán az örökkévalóságig. Syn, az ártatlanok védelmezője, kiket hamis vád alá helyeznek. Jogara fekszik selyempárnán példamutatásul. 
Fényt rá a kelő nap vet, s a széles ablakok a tenger illatával töltik meg a talpalatnyi helyet, ahol ülök.
Én nem térdelek senki előtt. 





- Hvem skal synge meg, i daudsvevna slynge meg, når eg på Helvegen går, og dei spora eg trår er kalda, så kalda... Ki fog majd énekelni, amikor örök álomba merülök, amikor Hél birodalma felé sétálva, talpam alatt a föld oly hideg, oly hideg... - Engedett a fátyol, sötét éjlepel, mely megszabadított testem rabságától egy más világ felé.
S látomásomban itt voltam ismét.
Bríszingamen 
Különös...
- Jól figyelj lányom, nincs időnk elég... - Az ismerős hang, szinte arcon csapott valótlanságában. Lénytelen voltam felé fordulni, látni akartam. - Keresd meg magad, acélba rejtve egy szikla mélyén, vasban a sivatagban, folyóvölgy ölén nyugszik az utolsó. 
Tétován léptem anyám szellemmása felé, melyet körüllengett isteni fénye. Sosem vágytam, hogy egyszer így kelljen beszélnem vele. Utolsó emlékeim közt veszekedett velem. A jót szerette volna, a királyságnak legfőként, de nem adtam cserébe a kezem. És lám, így is béke honol valamelyest világaink közt. 
Mégis iszonyatos bűntudat költözött lelkembe. Éreztem, ahogyan torkom marja fojtogató kezeivel, körmeit mélyen belém vágva. Mozdulni sem igazán tudtam, válaszokat akartam, nem is keveset. Miért kellett feltámasztania engem. Miért nem hagyott meghalni, amikor kellett volna. Miért volt szükséges ilyenné válnom. Miért nem láthatom ismét a családom. Csupán álomképekben. Nekik miért kell hazugságban élniük tovább. Mely istenek akarták ezt? Hol van a Tanács, melynek felettünk is hatalma van?
- Anyám... - Minden haragom és dühöm egyszerre nyeltem le, holott már könnyesnek éreztem szemeim. Majd egyszerre lettem erőtlen és olyasfajta kiszolgáltatottság, tehetetlenség fogott el, mint egy meghajszolt rabszolgát életének utolsó perceiben, kit a végkimerültség ragadott el, miközben a gályát húzta. - Mondd... most már büszke vagy rám?
- Isabell, nincs időnk erre... - Élesen villant tekintete az enyémbe, s néhány pillanatig csupán írisze fogalmazta meg minden indulatát, majd kételyét, végül belenyugvását. Szemeit mélyen elvesztek a márványtengerben alatta. Gondolkodott valamin, talán hogy mivel engesztelne. Aztán hirtelen felkapta fejét, még egy utolsó pillantásra, mielőtt végleg megszűnt volna a látomás. Dübörgött agyvelőm a mágia hatására, de szívem elnyomta minden fájdalmát, ő jobban hasadt.
- Igaz, erre sosem volt idő... - Önkéntelenül suttogtam magam elé dühtől átitatott szavaim. Majd ahogy ökölbe szorultak kezeim, mellkasomban éreztem minden elnyomott keserűséget és fájdalmat. Vérem, mintha felforrt volna, égette ereim vékony falát, majd ahogy felnyitottam szemeim, láttam.... valóban. Azúrkék színnel felizzottak. Felragyogtak.
Megrémített a látvány, riadtan kaptam levegő után. 
S ahogyan elmém tisztult, úgy tűnt el 

- Anyád szeretett téged, bármennyire nem így gondolod - Pengeként hasítottak végig a néma terem fojtó levegőjén a szavak. Ha meg kellett volna neveznem egy személyt, aki végigkísérte tekintetével mind asgardi és midgardi életem, nem kellett volna sokat gondolkodnom a válaszon. Őrizte bölcsőmet, talán síromat is fogja majd egy napon. 
- Ezt valahogy velem elfelejtette közölni, Heimdall. - Felállva egyengettem el ruhám meggyűrődött anyagát, majd egyenes léptekkel haladtam a mindig páncélba öltözött férfi felé, ki kardján támaszkodva várakozott rám. - Világunk kapujának ajtónállója, ki bármit meglát a nagyvilágban, mi hozott ide? - Halovány mosoly szökött ajkamra gondterhelt arca láttán, kevésszer láttam máshogy. Aki a világ minden baját látja, ritkán örül teljes szívéből.
- Hercegnőm hangját hallottam, túlságosan panaszos volt. - Biccentett fejével a hely felé, ahol megidéztem anyám szellemképét.
- Nem vagyok a hercegnőd, szükségtelen így szólítanod. - Tiltakozásom nem lepte meg, ahogy reakciójából leolvastam. Egy kicsit mintha mulattatta is volna, hiába, neki felesleges lett volna hazudnom. Átlátott rajtam.
Kiléptem anyáink szentélyéből a magas boltív alatt, hogy a fa felé folytassam utam, melyhez lovamat kötöttem. Őrzőm társaságommá szegődött egyetlen bizalmasomként.
- Annak születtél Isabell, és halálodig az is maradsz. Ezt az egyet senki nem veheti el tőled, és a nép ugyanígy gondol rád. Emlékeikben még köztük élsz. - Félelmetes volt belegondolni, hogy régen a válláig is alig értem fel, hiába nyújtogattam karom, most pedig fél fejjel lehetek alacsonyabb nála. 
- Igen, de már meghaltam. - Ez a tény pedig mégsem szomorított el. Valaki olyasvalakit hagytam magam mögött, akiben nem ismernék magamra. Talán a vége felé igen, de élete nagy részében sosem. Egy biztos, tudatlanságában boldog volt.
- Véres leplekben és páncélban cipeltelek a Bifröszttől, Asgard palotájának legtitkosabb terméig. Ha a karjaim közt meg is haltál, a szememben soha. És ami most odabent táplál, meglehet, hogy örökké fog.




Egy kis off:

Azt kell mondjam, elképesztően köszönöm, csodálatosak vagytok. A blog elérte valamikor valahogyan a 60 feliratkozót és még csak fel sem tűnt. Nagyon köszönöm a kitartásotok, hogy ilyen nagy kihagyásokkal is követitek a történetet. Büszke vagyok ám rátok <3 Esetleg ha bármi "bejegyzéskérésetek" van, szeretnétek-e tudni valamit a részek hátteréről, esetleg valamelyik fandomról, bátran írjátok meg, leszek nagyképű, akár még rólam is kérdezhettek, bár akkora talány nem vagyok. 
Még egyszer köszönöm a kitartásotok és a figyelmetek, találkozunk a mihamarabb!
Share:
Olvasás

2017. május 8.

24. Hóhéruk lenni...







„Nyihogó és Nyerítő, Ficánkoló és Fürge,

Fakó és Fényesszőrű,
Vágtás és Villám,
Könnyűlábú és Kényes,
ázok pompás paripái,
nyargalnak nyakra-főre,
ha törvényt tenni indulnak
Yggdraszill kőriséhez.” 


Napjaink - Asgard

Éjeim kéke festődött fel plafonom simájára, körülfoglalva őrcsillagzatom köreit. Közöttük aranyos vonalak és még megannyi jelkép, mit szemek láttak egykoron feltekintvén a magas égboltra, miután eloszlott Őskáoszunk, Ginnungagap. Mennyi fáradhatatlan kéz és ujj művelte mindezt, melyen oly könnyedén siklik át a felelőtlen szempár. Ott van a jó Máni, ezüstlő Holdunk, melyet bőszen követnek hű gyermekei, s felesége, fénylő Sol; s ott van középen... mindennek közepén Yggdrasil, kapcsa égnek és földnek, jelképezve életünk, születésünk, halálunk, támasza világainknak, tartófája. Egészen ablakom felé rajzolódik ki mély Odrerir, költészetünk bölcsője, melyben mámorító mézsörünk erjesztik ihletésül. Körülöttünk megannyi lélek lejti táncát vígan, majd kelnek útra nehéz helskorjaikat lábukra vévén, hogy öröklétű Hél birodalmába jussanak hajóján, hív Naglfaron hosszan úszván Göll, a holtak folyóján. Menekvés innen sincsen már, ki egyszer felszállott holtak körméből épített bárkára. Ott van még Mímir, bölcsességünk forrásának őrzője, amint öreg szemével fáradhatatlanul tekint szét, mint Heimdalunk, hogy illetéktelen ily tudáshoz ne jusson. Ím egy norna vágja át hűs légét falamnak hattyú képében, hogy csatlakozzon két társához Amsvartnir taván. Végeláthatatlan csoda még, apró munka nyugodt álmaimért, a nép ajándéka, takarómtól fejdíszemig.
És mossák...
Mossák a vért
Sajátom-e vagy még másé...
Mit számít.
Vesztük készítik elő.
Örülnek neki...
Szegények.


- Visna, merre van a ruhám? - léptem elő fürdőm öléből, hosszan vonva magam után köntösöm uszályát a csillogó kövezeten, egészen ágyamig, ahol megleltem az említett szövetet, ezzel együtt meghallva szobalányom siető mozgását. Teljes magány kértem, hetek telhettek el szobám rejtekébe zárkózva, míg bátyám itthon tartózkodott. Tiltva van hamarosan egy évezrede viszontlátásunk, ami könnyít számára halálhírem, ellenben nekem annál nehezebb itthonlétem, melyet annyi ideje hanyagoltam. Súlyos a mélykék szövet, mi fedi mindazt, amit senki élőnek nem kívánnék. Hiába gyógyulok, némely heget nem lehet eltüntetni, s van egy, amit nem is akarok. Rendünk jelképének bőrömbe égetett billogja díszíti jobb lapockám egy életre, hogy tudják mivel is állnak szemben, ha oly közel merészkednek. - Anyám nyakékére van szükségem, esetleg nem tudod merre rejthetik? - fordultam felé kérdőn, de csupán tágra nyílt pupillákkal találkoztam.
- Mindenek Atyja azt parancsolta, hogy zárják el, mielőtt valaki még keresné - sütötte le szemeit, kerülve fürkésző tekintetem. Bár, nem várhatom el, hogy minden apróságot egy szobalány orrára kössenek, ami a palota méteres falai közt zajlik. Mereven bólintottam gondolataim közepette, majd fejben tervezgetni kezdtem utamat. - Megtennéd, hogy kimész a városba és körülnézel?
- Ezt hogy érti? - tette fel rögtön a kérdést, amit úgy vettem észre, hogy meg is bánt, de nem haragudhattam érte, ez nem igazán tartozott a "munkaköréhez".
- Egyszerű az egész, sétálsz egy kört, meghallgatod mit is tudnak az emberek a palota falain belül és kívül, mikről beszélnek, majd este jössz és beszámolsz nekem - foglaltam össze töményen, amit érdemes volt tudni. - De ne feledd, észre ne vegyenek! - óva intettem, bár aligha kellett volna, már puszta megszokásból tettem. - És megtennél nekem még valamit? Sinirt nyergeltesd fel és kösd anyáink szentélye mellé, a nagy tiszafához.
Engedelmesen bólintott, majd kiadott feladatára sietett. Nem vártam el valójában semmilyen hasznos információt, habár sosem árt, ha képben vagyok az itthoni dolgokkal, ameddig ki nem találok valamit, mit is kellene kezdenem Midgardon. Pontosabban, hogy szerezhetném vissza a Testvériség erejét, ha még beszélhetünk ilyenről egyáltalán. A S.H.I.E.L.D. lett volna a folytatás, olyan embereket kezdtünk el kiképezni, akik továbbviszik ezt a hagyományt, de kötelező kivonásom óta a kiképzések menete teljesen más irányt vett. Az is benne van a problémában, hogy a különleges képességekkel megáldottakat, pontosabban azokat, akiknek valódi orgyilkosvér csörgedezik az erejében, együtt nevelték a többi leendő taggal, így elveszett öröklött tehetségük java. Az Abstergo pedig új erőre kapott és soha nem látott méreteket öltött az évtizedek alatt, ameddig vissza kellett vonulnom. Hamvaiból kell újjáépíteni amit elvesztettük, ami bele fog telni talán évszázadokba, de amíg a Tesseract darabja a mellkasomban ki nem hűl, addig jó esélyekkel látok neki a feladatnak. 
Az első kulcsfontosságú lépés ehhez az, hogy életben kell maradnom. Ez az utóbbi két évre visszatekintve, nem olyan egyszerű feladat, de nem is lehetetlen, mindenesetre nem sétagalopp a nehezítő körülményekre tekintettel, kezdve régi barátaimmal, akik közel ezer éve holtan kívánnak látni. Ameddig halottnak hisznek, addig biztonságban vagyok, de új életet kell keresnem, semmiképpen nem mehetek vissza New Yorkba, az a ház közel sem olyan biztonságos, Clint erejére pedig nem hagyatkozhatok, ha egyáltalán még ott lakik. Először is vissza Szentpétervárra, a régi bázis még meg van, a házam látványos helyen van, hogy bárkinek feltűnjön, továbbá a személyazonosságom, ha szerencsém van nem találtak rájuk a templomosok, még néhány tag is felbukkanhat - ám tizenöt év akkor is tizenöt év marad, a századfordulós Nagy Tisztogatást pedig világszerte kevesen élték túl. Hiába, a háborúk jobban kedveztek az ellenségeknek, számunkra viszont a kapcsolatok bővültek.

Hercegnőm, utad merre visz?

Erőm után, másként süllyedek a Pokolba, s ily szégyent mégsem vallhaték

S szégyened tárgyaidban vagy magadban kereséd?

Öltözékem kevésbé feltűnőre váltottam, s könnyű köpenyem vállaimra terítettem. Nem kívántam feltűnést kelteni a nyugodt nép között, kik mindennapi tevékenységeiket folytatták, kihasználva a békeidőt. A terv nehezebb része ezután következett. Vingolf, az áz istennők szentélye, hol a közhiedelem szerint az elhunyt nők ereklyéit tartogatják, hogy a még élők fel tudják idézni szellemüket. Azonban ennyire senki sem naiv a kilenc világon, másolatok találhatók csupán a szentnek hitt helyen, míg az eredeti tárgyakat a palota mélyén őrzik, ahogyan minden más olyan tárgyat, amit senkinek nem kellene egyedül birtokolnia. Anyám nyakéke azonban, a becses Brisingamen, szépségén kívül más tulajdonsággal nem bírt egyedül. A törpéktől kapta nászajándékba menyegzőjükre, mikor királyné vált belőle. Igen, önmagában. Varázserejének hála, ő megáldotta, s egyfajta pajzsot emelt köré, égi fényt, ahogyan az emberek mondanák. A pajzson túl pedig éltető erőt és figyelemfelkeltő ragyogást, mely minden szemet magára vonzott, megbabonázva szemlélőit, ha viselője úgy óhajtotta. Alacsony-szintű agykontroll, mely mások varázserejét enyhén megerősítette. És erre volt most szükségem. Amíg lehetőségem volt rá, nem tanultam ki a mágiát, seidhr, ahogyan mi nevezzük, a varázslás azon ágát, melyet a nők használtak. Bánom már, de akkoriban ellentmondtam szüleim minden akaratának, amikor is férjhez kívántak adni. Mindent megtettem, hogy megakadályozzam a szertartást, de a végső megoldást kellett választanom, mert minden egyéb próbálkozásom haszontalannak bizonyult. Így szöktem el és lényegében, így jutottam most vissza ide. 


A palota alatt vagy a szobájában, de atyám mindentudása lévén, az előbbiben. Sietve fordultam ki szobámból, majd a szűk lépcső felé indultam, melyeken a szolgák jártak fel és le, hangtalanul és látatlanul végezve munkájuk, ami egy ekkora kastélyt végigmérve, nem csekély feladat. Rengeteg emelet és megannyi lépcsősor, amit ellep a pompa és a nyomasztó pazarlás. Az őrök létszáma a falakon belül megfogyatkozott, jelezve a békeidő tökéletes nyugalmát, s ahol össze is találkoztam párral, alázatosan hajoltak meg előttem. Kicsit sem volt ínyemre a dolog, elvégre kevés dolog különböztet meg bennünket, csupán a megszokás az, ami erre a mozdulatra kényszeríti őket, a hagyományok. Aztán a többi lépcsősor le a végtelenbe, a föld alá. Lépteim zaját próbálva elrejteni suhantam át a sziklába vájt terem bejáratán. Különösmód senkit nem találtam a tenyérnyi vastag ajtók mellet vigyázva legbecsesebb kincseink. 
Odabent ellepett mindent a sötét, csupán a vízből beszűrődő fény töltötte meg a termet, ahogy felsejlett előttem a vékony folyosó. Amott egy kesztyű, egy fejék, lándzsa és a Kocka egy darabja. Aztán a nehéz fémszerkezetek záródása... alighanem vártak. 
- Reméltem hazatérted után, egy kis időre megpihensz... - szólt a hang, mely túlmutatott a mennyek dörgésén - Aztán be kellett látnom, hogy az én véremből több jutott neked, mintsem szántam belőle.
- Csalódást úgy gondolom, sem magamnak, sem véremnek nem okozhaték. Mennem kell, maradásom bármennyire is szeretném - egyenesedtem ki, s fordultam atyám felé - Éltemnek egyetlen okát, aligha dobhatám el saját boldogságomért.
- Így a saját boldogságod dobod el mások öröméért. Ez dicséretes, de rövid életutat takar, akárhogy is szemlélem. - Sétált felém kimérten mondandója közben. - A kitartás erény és visszásság egyszerre, ne feledd. Tárgyával vigyázz, szeretted idővel feledd, ha tetteid érte hiábavalók. Eszméd elkorcsosulása előtt ereszd.
- Az eszme és az ember menthető, Atyám. 
- A mérlegelésnek és a belátásnak időben van csak korlátja, kíméld magad a felesleges köröktől lányom. Amikor már a végletekig harcoltál, de minden hiábavaló volt, mondj le róluk.
- Saját fajtájuk írtja őket, s bírná őket szolgasorsra. Még menthetőek, törvényeik kötik őket csupán. De van akinek veszni kell, hogy a többi élhessen. Irtani kell a csökevényt, hogy helyébe virág teremjen, ez a meggyőződésem. - Álltam keményen tekintetét, arcából egy szemernyit sem tudtam olvasni. - Akkor is, ha a kertészt összetévesztik a vad hajtással.
- Ilyen nagy kertbe egy kertész aligha boldogul egyedül, bármilyen elszánt is legyen, s ragaszkodjon virágaihoz. - Be kell valljam igaza volt, de koránt sem lehettem egyedül, még élt a remény egy új virágkorban a Testvériség számára.
- A kertész akkor lesz egyedül, ha madarai elhagyják végleg, s nem lesz kivel társalogniuk, akik meglátják a hernyókat a bimbók közt. 
- A kertrész pihen is majd idővel? - halovány mosoly játszott ajkán, így feszültségem valamelyest csökkent. Gondolataiba sosem láttam bele, de nem is igazán merészeltem. 
- Most ébredt, ezután már csak akkor nyugszik, ha virágok nyílnak felette.


Istennőm, mészárlásod mikor kezdődik a halandók között?

Ne nevezd így, Mentis. Nem hóhéruk kívánok lenni nekik, kiket menteni szeretnék.

Sokan kezdték már így, mégis haláluknak angyalaivá váltak védelmezettjeiknek.

Ó, én nem olyan vagyok, mint a többi volt előttem.

Mind ezt mondták Hercegnőm, mégis mind ugyanolyan lett.
Share:
Olvasás

2017. március 11.

Valamikor rég...



Még valamikor 2015 májusából, mielőtt megkapta volna a történet a teljes végkifejletét, csupán néhány szó és egy kis kárpótlás a nagy kihagyásért...

1940. New York, Brooklyn

Háború dúl a világotokban, s nem tudom pontosan, hogyan is segíthetnék rajtatok. Mindent megteszek, ami tőlem kitelik, de nőként korlátozva vagyok ebben a patriarchális társadalomban. Itt csak a férfiak lehetnek erősek, bátrak, csak ők védhetik meg szeretett hazájukat. Azt hiszik, csak ők tudnak megölni bárkit is egy cél érdekében. De én még itt vagyok. Élek. Lélegzem. Ölök. Mert nektek megmondják, hogy kivel kell végeznetek - általában minden szembejövő emberrel a harcmezőn. Én valahogyan mégis más vagyok, én szabom meg ki hal meg, s ki él tovább. Fussatok. Mert féltek, s nem értitek ennek az okát. Mert tudatlanok vagytok, de nem vagytok képesek még elfogadni a valóságot. Gyávák vagytok, s igába-hajtottak. Azt hiszitek szabadok vagytok? Vezetőitek mégis tömegszámba vesznek titeket, és parancsukra várva, önként indultok a halálba. S olyankor nem féltek, mert azt hiszitek túlélhetitek. Ezért védlek titeket! Mert reménykedtek egy szebb jövőben, egy jobb holnapban. Miközben én már csak a tűzszünetben


Valamikor 1939. szeptembere körül…

Tompán kopogtak az esőcseppek, rejtett bázisunk kicsiny ablakán. Egy szabályos ritmust diktálta egyre csak, s hosszan elgondolkodásra késztettek. Most lábaltunk ki az egyik háborúból, mely számtalan áldozatot követelt, de már itt felettünk a másik. Ijesztő, s legszívesebben mindenki elkerülné, de még sem lehet. A társadalom instabil lábakon áll, s bármelyik pillanatban összedőlhet a kártyavár. De ha már mindent elvesztettünk, mit veszíthetnénk még embertársainkon kívül? És ők nem számítanak? Besoroztatják a fiatalokat, akik alig repültek ki - vagy egyáltalán még kis se - a családi fészekből, férjeket, apákat, nagyapákat, élőt, s lassan már a holtakat is! Elhitetik velük, hogy Európában harcolni a saját hazájáért jó dolog, de nem mondják, hogy meghalni nem olyan kellemes. S olyanok, mint az esőcseppek. Versengenek a lejutásért. Le, a föld alá…
- White százados asszony, önt keresik a telefonon! - tisztelgett előttem egy vékony, barna hajú fiú, alig lehetett több tizenkilencnél. Nem viselt egyenruhát, hiszen csak segíteni lehetett itt. Letettem a kezemben lévő újságot a dohányzóasztalra, majd követtem a kis nyeglét. Washingtonból jött a hívás. Előléptettek. Az Egyesült Államokért tett szolgálataimért, a Japánban végzett mentőakcióimért, a Moszkvában történt dolgokért, a sok halálért…

1940. októbere, New York, Brooklyn

S az eső ugyanúgy esik, ugyanazt a ritmust kopogják. Minden egyes csepp, lebetűz nekem egy szót. H-A-L-Á-L. Jár le az ütem, kezdődik elölről. Majd, újra és újra, újra… Nem áll meg! Ott motoszkál az ablaküvegen, a háztetőkön, az utcákon, a hegyekben, a völgyekben. De rajta kívül nem veszi észre senki, vagy csupán nem törődik vele! Századosként is sok ember életéért feleltem, de mi lesz még ezután? Az egész hadsereget nőként viszont nem kormányozhatnám, ez egy szinten megnyugtathatna, vagy mégsem. Miért van az, hogy a férfiak mindig erősebben? Aztán jönnek, hogy az erő nem minden! Nem minden, kérem én?! Nem, s csakugyan nem… a pénz, az a minden. A nagy világgazdasági válságot túlélve, még mindig csak a pénz számít. Az az egy mozgat meg mindenkit. Gyakorlatilag az a kis darab papírfecni, aminek akkora hatalmat tulajdonítanak, egyenlővé tették a hatalommal, a tudással. Sok idő eltelt, s alig változott valami. Félek. Tartok valamitől, ami akaratom ellenére is be fog következni.
Bolondnak néznek, mert érzem a következő nagy háborút, még egy nagy mészárlást. Pedig csak a természet jeleit olvastam, mert a fák, minden évben lehullajtják leveleiket, viszont a levelek már máshogyan hullnak alá. Az őszirózsa is minden évben elhervad, de még csak október van, s már egy szálat sem látni belőle. A madarak nagyon korán elszálltak már, a szél is sokkal hamarabb feltámadt. Keletről fúj, Európa felől. Korábban jött az ősz…
Share:
Olvasás