2018. augusztus 24.

32. Mademoiselle


Sziasztok! Igen, meglepően gyorsan húztam az új részt, jó lenne mindig így haladni, s most a szokásos 1700 körüli szószám helyett 3000 felett hoztam, két részre bontva a egyet. Szándékaim szerint most már a fandomon nem annyira követők számára is fény derül rengeteg dologra. Elérkeztünk egy újabb kapcsolódási ponthoz is a két univerzum között. Lassan haladunk a történettel is, igyekszem az előző részeket javítani, néhol újraírni. 
Jó olvasást!




                                               "Összegyűlnek az ázok
                                               az Idamezőn,
                                               s a roppant földövről
                                               beszélnek egyre,
                                               emlékezvén
                                               nagy eseményekről,
                                               Fimbultír egykori
                                                rúnáit felidézik "

Napjaink, Szentpétervár

         Hideg fény úszott végig a szobán, ahogy beléptemkor a lámpák mozgásom nyomán felvillantak. Nem zavart senki a késői órán, ám nekem halaszthatatlan dolgom volt. A város minden zaját magam mögött hagyva érkeztem az Ermitázs alá rejtett központunkba. Jelentősen megkönnyítette a dolgom, hogy a szentpétervári metróból egyenes bejárat nyílt ide az azt alaposan ismerők számára. Ahogyan beléptem a főbejáraton, s a saját lakosztályom felé haladtam egyre beljebb, vitrinek sora kísért végig, benne múlt életeim emléktárgyaival.
Életeim.
         Mintha reinkarnálódnék, újra és újra évmilliók végezetéig. Évezredekig vándorolva a lelkem, életemtől függően magasabb vagy alacsonyabb létformává válva. Ennek is megvolt a maga szépsége, a maga misztikuma, ami annyira vonzotta a halandókat. A valóságát pedig még senki sem bizonyította, ahogyan az ellenkezőjét sem. Ám az én éltem egészen sajátosan idomult a földi idő múlásához, az óhajtott halhatatlansághoz. S míg Asgardban hetek teltek el az ott töltött idő alatt, addig Midgardon hónapok és évek, a távozásom óta. Távozás… kimentés.
         New Yorkból való „száműzetésem” három évet ölelt magába. Mire visszatértem a világ tudott a létezésünkről, az istenek létezéséről, a többi világról, hogy nincsenek egyedül. Felismerték a más népek nyújtotta fenyegetést, amitől eddig óvtuk őket. S rettegték azt, ami még odakint van. Igyekeztek pajzsot emelni az otthonuk köré, de elbuktak, s a pajzs irgalmatlan fegyverré vált saját magukkal szemben. Minderről néhány kósza akta, eltussolt katonai jelentések, pár híradás tudósított és a szemtanúk emlékezete.
         Az emberek gondolkodni kezdtek, majd kétségbeestek a megvilágosulás kezdetén. Miközben kutatják, emberfeletti eszközökkel, hogy m volt rég. Keresik azokat a tárgyakat, amiket úgy felmagasztaltak, jelentőséget tulajdonítottak nekik, s hatalmat adott a birtoklóinak.

Mások ezt szánt szándékkal keresték.

A leginkább felvilágosultak.

         Jeges merengésbe zárt, ahogyan íróasztalom monitorjai mögé lépve a fotelba süllyedtem, ujjaim közt széthajtogatva az aprócska cetlit, amit itt hagytak számomra. Elárasztott a gyönyörű fehérség, ahogy a szürke, fényesre csiszolt padlót megtöltötte élettel. Tenyeremet a szenzorra helyezve vártam, hogy a három monitor, kitöltve látóterem, egyszerre villanjon fel.
         Rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok a dolgokról, a történelemkutatással kapcsolatban, amit az Abstergonál végeznek. A háború állása nekik kedvezett, és rengeteg tőkét öltek bele a technológia kifejlesztésébe, mígnem az informatikai forradalom melléjük állt. De nekünk is megvoltak a magunk emberei, s a történelmi forrásanyag a mi kezünkben volt. Altaïr könyvtára Maszjafban, a porig égetett Alexandriai könyvtár… és még megannyi forrásanyag. És a Biblia. De a jelek is csak azoknak érnek valamit, a könyvek, akik tudják, hogy hogyan olvassák, miként fejtsék meg az utalásokkal megrajzolt térképet.

Segítségre volt szükségem.

Nikolajra távolléte miatt nem számíthattam, s ő inkább az igazgatás részét intézte a dolgoknak, a bevetéseket. Gyakorlati ember volt, s az elméletet inkább az arra alkalmasabb személyekre bízta. Nekem pedig a legmegbízhatóbbra volt szükségem, aki jelenleg távolról tudott csupán jelentkezni. A Testvériség egyetlen hátránya egyben a fennmaradásunk ténye is volt, az elszórtság. Ritkán köthettek minket konkrét helyekhez, épületekhez, szervezetekhez. Nem járkáltunk autókkal, helikopterekkel vagy furgonokkal, amiknek az oldalára felfestettük volna a jelképeinket. Apró méretekben gondolkodtunk, ha egyáltalán valahol jelezni kívántuk ezt. Gyűrűk, nyakláncok, mandzsettagombok, nyakkendőtűk. n ebből a legelsőt használtam igen nagy szeretettel, de a küldetések során, Afganisztánban maradt a szobám rejtett részében, ahová nem tértem többé vissza.
         Miután a biztonsági funkciók kellően felmértek, hogy valóban én tartózkodom az asztal túloldalán, azonnal hívást kezdeményeztem a papírdarabra felírt névvel. Nikolaj megígérte, hogy majd később jelentkezik, de az általános felvilágosítást, a tényállásokat a szakemberre bízná, akit életemben nem láttam. Cserébe biztosított felőle, hogy álnéven jelentett be hozzá, s a rangomat, szerepemet elrejtve, nem fedte fel előtte a kilétem.
         Türelmetlenül doboltam a szék karfáján, annyi kérdés cikázott a fejemben, hogy nehezemre esett megválogatni, mit is kérdezzek elsőként. Minden lehetséges információra szükségem volt, milyen kutatások folynak jelenleg, az Abstergo eladási számain át, tudni akartam, hogyan találom meg azt, amit keresek. És az egyedüli ember, aki teljeskörű választ tudott adni a kérdéseimre, a kontinens másik felén tartózkodott.

- Allo? Mademoiselle Sokolovna? – A barátságos, ám ismeretlen hanghoz, egy fiatal, szemüveges férfi képe társult. Ingjének szokatlanul precíz vasalása sokat elárult jelleméről, ahogyan gondosan beállított, barna tincsei is. Nem a szórakozottságáról elhíresült tudós mintapéldáját láttam magam előtt, sokkal inkább egy kifinomult úriemberét, ami helyén van a szakmájában. Határozottan érdekelt, hogy mit is tartogathat a számomra.
- Doctor Delacourt? Oui, Je m’apelle Sasha Artemina Sokolovna. – Ha anyám örökségére gondolok, a leghasznosabb dolog, amit kaphattam tőle genetikailag, az a minden nyelven való tudása volt. A varázsláshoz kevesebb tehetségem volt, minden mást pedig kellő tanulással tudtam pótolni. Anyám nem áz istennő volt, beházasodott. S a politikának is jót tett, hogy apám ván nőt vett maga mellé, így kibékítve a két tábort. A kettő közti különbség igen egyszerű volt, míg az ázok, vagy éppen aesirek, léptek be elsőként Asgard földjére, s a vánok, vaenir, nép csak később vándorolt be. Ők inkább a természet képviselői voltak, a vadászaté,a tengeré, a fényé, az esőé, a termékenységé. Közülük emelkedtek ki a jósok, varázslók.
- Monsieur Orelov megkért, hogy tájékoztassam a kutatásomról és egy bizonyos új csoportról, vagy inkább szektáról.  De ez egy elég kényes téma, tudtommal éppen ezért van távol, a részletekről majd inkább ő fog ez ügyben mesélni, inkább maradnék a saját területemnél. – Biccentettem felé, mire a videóhívás képe a baloldali monitorra csúszott, s a középsőn a mindenki által olyan jól ismert DNS láncolat egy része tűnt fel. A jobboldali képernyőn ennek a lekicsinyített változata, mely néhány ponton a már megszokott vörös és kék jelölés helyett, arany színt öltött magára. A találgatások helyett jobbnak láttam megvárni a magyarázatot, sem biológus nem voltam, se genetikus.
- Az emberi DNS az örökítőanyagairól híres, hogy meghatározza az alany genetikáját, testfelépítését, szemszínét, minden mást. Mindazonáltal rájöttünk, hogy ennél sokkal többet tartalmaz az ősökből, mintsem megmondja, hogy milyen színű lesz az egyén haja. A két szülőtől megkapja az addig átélt emlékeiket. Képzeljen el egy láncszemet, amihez kapcsolódik egy oldalról, majd továbbfolytatódik előre. Kapunk egy végtelen hosszú láncot, emlékek tömör sorozatát generációkon át, egy emberen belül. Ezeket az emlékeket az alany nem tudja magából előhívni, bár majd kitérek arra, miként jelenik meg mégis, a lényegre visszatérve, kell egy segédeszköz. Az Első Civilizáció lényei megalkották a memóriakulcsokat, nagyjából kéttenyérnyi nagyságú, kőkarikák, amik képesek előhívni az emlékeket. Ezeket több ismert asszaszin is használta egy fél évezrede, mint például Altaïr Ibn-La'Ahad, a Levantei Asszaszinok mentora, aki ezek segítségével örökítette meg a legfontosabb emlékeit, amiket később Ezio Auditore da Firenze megtalált. De ugyanilyen kulcsokra bukkantak Alexandriában. Ezeknek a kulcsoknak a technológiájára alapozva az Abstergo Industries, a Templomos Rend fedőcége megalkotta az Animus Programot. Maga az Animus egy gép, aminek segítségével az alany genetikai állományából elő lehet hívni az ősei emlékét, hogy egy virtuális valóság keretein belül a személy átélhesse azokat. Itt fontos leszögezni, hogy az alany csupán szemlélő, át tudja élni, de változtatni nem tud az eseményeken. De ehhez kapcsolatba kellett lépnie a géppel fizikailag is a géppel, nem volt elég a számítógépen lévő genetikai memória. A stabilabb szimulációért, az Animus 2.0-ás gépéhez már szükség volt az alany bekatéterezésére, így állandóan biztosítva lett a kapcsolat. Innentől kezdve vált érdekessé a helyzet, hiszen az Abstergo megalkotta a leányvállalatát, az Abstergo Entertainmentet, ami az Animust konzolként piacra dobta. A fogyasztók pedig vagy a meglévő emlékforrásból játszottak, vagy feltöltötték a saját genetikai memóriájukat és így a templomosok több millió ember emlékeihez férhetett hozzá. Ezzel nem lenne önmagában probléma, ha nem a templomosokról lenne szó, akik a jó ügy érdekében harcolnak. De ezek segítségével könnyebben megtalálhatják az Éden Darabjait, pontosabban azokat a személyeket, akiknek a genetikai memóriájában meglátszódnak a nyomai, valamint az eszközök hatásai. Hat éve sikerült feltörnünk a rendszert, magát az új modellt, az Animus Omegát, ami a Helixen, az adatfelhőben tárol minden tudást. Valamint vannak beépített ügynökeink, így szerencsére nincsenek akkora lépéselőnyben, mint gondolják. Most épp az Éden Szigonyt találták meg, de meg is semmisült, így erről le van a gond.  – Miközben beszélt folyamatosan képek jelentek meg előttem, a munkafolyamatokról, tervezőkről, dátumok és nevek villogtak a képernyőn. De kezdett összeállni a kép. Az arannyal jelölt területhez lassan további részek csatlakoztak.
- Azt mondta szeretne majd mesélni valamit az emlékek előhívásáról, eszközök nélkül. – Igyekeztem terelni a témát, nem szerettem volna, ha bármit is kihagy ezzel kapcsolatban. Az előbbiekről pedig volt, amit már ismertem.
- Igen-igen, nos, nem éppen előhívásról van itt szó.  – A jobb oldali monitoron az arannyal jelölt terület került felnagyításra, majd körülötte mindenféle kép jelent meg, szobrokról, festményekről, vázákról, könyvekről. – Azt mondták, ön jól ismeri a skandináv mitológiát. Nem szeretnék butaságokat mondani, de ez még eléggé labilis kutatási terület. A világban, a vallásokban, az egymástól távol élő emberek meséiben rengeteg hasonlóságot találtunk. Gondoljunk csak a mesékre, hősökre, istenekre. Az istenekről a hivatalos álláspont, az Első Civilizáció, az Isu tudatalatti emléke. Az Isu tagjai magasabbak voltak, hatalommal bírtak, javarészt az eszközök miatt, és sokkal tovább éltek. A kipusztulásukat a tényállás szerint egy napkitörés okozta, de erről is majd később. Úgy véljük, hogy az embereknek van egy nagy, közös, ősi, kollektív tudatalattija. Ezekben benne vannak a megszokott archetípusok, a gonosz kígyó, a sűrű erdő, a tűz, a Nap, a pókok iránti félelem, minden. De ez is, mint az Éden Darabjaival való kapcsolat emléke, nincs meg mindenkiben egyenlő arányban. Amit a képen lát, az maga a teljes szekvencia. Több emberre van szükség, hogy összeálljon a teljes, egész, de most ez is megvalósult a Szigonynak hála. Ezt nevezzük Felemelkedési Eseménynek. Úgy tűnik, hogy ahogyan az Éden Darabok felbukkannak, aktiválódnak a génmemóriát birtokló személyekben az adott foszlányok. Az elsődleges, amin jelenleg dolgozunk, hogy megismerjük a kollektív tudatalattit. Ezzel lehet, hogy megtaláljuk a többi Éden Darabot, megismerjük a természetük mivoltát, a pontos eredetüket, felhasználási módjukat.
- Mi a helyzet az Isu-val és a hibridekkel? Bocsánat, doktor, nem akarom félbeszakítani. – De Ezio nevének említése másra terelte a gondolataimat, mintsem egy használhatatlan relikviára koncentráljak. Hiányzott valami a képből. – Ezio, amikor belépett a Vatikán Kamrájába 1499-ben, ez volt az első alkalom, amikor Minerva felbukkant és beszélt Eziohoz, valamint később az Animusban levő alanyhoz, Desmond Mileshoz. Fel kéne kutatni, mit is mondott pontosan Minerva Ezionak. Kiválasztottnak nevezte őt, akire várt. Az Éden Alma egyikükre sem volt hatással, se akkor Eziora, se Desmondra, mivel mindkettejük DNS-ből hiányoztak azok a neurotranszmitterek, amikkel irányították az Első Civilizáció tagjai az embereket. Köztudott, hogy csupán azok képesek erre, akik Isu és emberi géneket is örököltek, tehát hibridek. Ezenfelül a hibridek leszármazottai birtokolják a Saslátás képességét, képesek úgy látni, érzékelni és hallani, mint valami felsőbbrendű lény, nem kapcsolódik szorosan az emlékekhez, de ez sem egy elhanyagolható tény.  Nem vagyok történész, se genetikus. De mennyire lehetséges az, hogy ők, vagy csupán Minerva, nevezzük akárhogy, készítettek egy magot, egy tudásbázist, ahol megtalálható minden az Első Civilizációról? Lehetséges, hogy ezt a kollektív tudatalattiban valósították meg, de konkrét fizikai hely is szóbajöhetne. Vagy akár egy mindenekfelett álló Éden Darab. Az Éden Almából is volt egy, utána jött a Szigony, Lepel, Gyűrű, a Bot… bármennyi lehet még. Lehet alkottak valamit, ami ezeket is képes kontrolálni. Elvégre tudták mire képesek, csak alkottak valamit arra az esetre, ha ellenük akarnák felhasználni az erejüket. Ott volt a konfliktus, a háború a teremtők és a teremtményeik között, valamit ki kellett találnuk. – Zavart. Zavart, hogy véges a tudásanyag, miközben itt hever az orrunk előtt. Karnyújtásnyira volt a történelem, egy előző civilizáció teljes történelme. Voltak, ez biztos. Fejlett társadalomként éltek, az embereket rabszolgaként tartották, mígnem két hibrid, Ádám és Éva lázadást nem szítottak. Kitört az első háború, majd következett a napkitörés, az utána következő tüzek, ami elsöpört mindent, ami a földfelszínen volt. A történetírás ezt nevezte el Toba-katasztrófának.
- Az Isu tagjai a föld alatt templomokat hoztak létre, de ezeknek a célját még nem igazán ismerjük. Szimplán kődarabok vannak mindegyikben, talán menedék lehetett. – Doktor Delacourt hátradőlt székében, osztozott a problémámban, s néhány dolgot lejegyzetelt. Nem várhattam tőle azonnali megoldást, lehet majd csak évek múltán találunk használható anyagot ezügyben. Pupillája hirtelen kitágult, majd előrébb dőlt. – Mielőtt elfelejteném, van még egy dolog, amit mindenképpen tudnia kell. A harmadik dolog, ami miatt itt vagyok. A Templomosok Rendjén belül létrejött egy radikális szekció, az Első Akarat Eszközei néven. Igyekeztek őket elnyomni, de sajna nem sikerült. A tagok ismerik az Első Civilizáció történetét, úgy vélik, hogy ideje lenne előidézni egy újabb kataklizmát, mint anno a koronakitörés volt, ami elpusztította az Előttünk Valókat. Meg szeretnék tisztítani a Földet, hogy az emberiség ismét virágozzék. Ezt már egy páran előttük is kitalálták, hogy kell egy világkatasztrófa, mint a Bibliában Noé és az özönvíz története. Maga a Hydra is konkrétan ezzel próbálkozott néhány éve. A probléma teljesen mással van ezzel kapcsolatban. A londoni egységünk jelentette, hogy olyan videofelvételekre találtak, amin meglehetősen furcsa tartályok, gépek, kutatólaborok látszódnak. Maga a tartály nem lenne probléma, de fel szeretnék támasztani az Isu népét. Néhányújukról személy szerint tudunk, Minerva, Júnó és Jupiter. De jelenleg fogalmunk sincs mivel nézünk szembe, ha sikerrel járnak és visszahozzák egy letűnt civilizáció uralkodó élőlényét.
         A monitort sorban lepték el a képek, felvételek. Narancssárga tartályok, köpenyes emberek, furcsa, hatalmas, lebegő, lélegezni látszó dolgok egy folyadékkal teli koporsóban. A hideg rázott. Az ember egy olyan lépcsőfokára ért a civilizációs lépcsőnek, ahonnét gyorsan a kipusztuláshoz érhet. Meghaladja a saját korát és erejét. Olyat akarnak létrehozni, ami elnyomja őket. Borzasztott, mintha nem is ezen a világon lennék.
- Istent akarnak teremteni? – Felegyenesedtem, s karjaimat az asztallapra helyezve, mély levegőt vettem. Hát eljutottunk idáig. A mellkasom beleremegett a puszta gondolatba, ami ezután következhet majd.
- Úgy tűnik, Mademoiselle Sokolovna, igen. – Lemondóan lefelé pillantott, megnézte karóráját, majd levette vékony keretes szemüvegét. Néma jel volt. – Már csak azt kéne kitalálnunk, mi honnan szerzünk egy sajátot, hogy az övékét legyőzzük.
- Azt hiszi a Testvériségnek nincsen saját istene? – Megmosolyogtatott.
- Merem remélni, hogy még nincs. – Szemöldökét ráncolta, de szájának egyik szeglete óvatlanul is felfele ívelt. A szigorú összkép megbomlott, s a monitorok vele együtt tisztultak, mígnem minden eltűnt, csupán kezem alatt megjelent a DNS hélix hologram képe, amint ujjaim közt csavarodott. Tetszőlegesen nagyíthattam, kicsinyíthettem, mozgathattam, forgathattam. Egyszerre rémített és nyűgözött le a modern technika, mely egykor a nagyok vesztét okozta. Inkább visszatértem a hagyományos forrásokhoz, hátha segítenek valamit ebben a helyzetben. Mert ha a technika feladja a szolgálatot, ők még akkor is itt lesznek. És voltak olyan figyelmesek, hogy egy könyvespolcot megtöltsenek a hátam mögött a legszükségesebb dokumentumokkal. Én azonban egyetlen egyet kerestem, ahogy sorba végigfuttattam ujjaimat a bőrkötéses gerinceken. Az az egyetlen példányt, Ezio naplóját, amiben a levelei is voltak. Tudni akartam, mit mondott neki Minerva. Talán abban megtalálhatom a kulcsot, amivel legyőzhetek egy Előttünk valót.

Egy olyan élőlényt, ami ősibb nálam.

Ami humanoid, de az erejét nem ismerjük.

A gyengeségét viszont igen.

Halandó.

Az automata ajtók nyitódásának zaja húzott ki a fejemet elözönlő… nevezzük problémáknak őket. Kabátját és zakójának felsőjét a kanapéra dobta, ahogy felém közeledett, s napszemüvegétől is megszabadult, majd pedig nyakkendőjén volt a sor. A férfiaknál meglehetősen ez valami rituálé lehetett, ezzel jelezve mindenki számára, hogy íme, hazaérkeztek. Szemében izgatott csillogást véltem felfedezni, de arca nem erről árulkodott. Vagy hozott haza valamit, vagy pedig nagyon csinos volt a légiutaskísérő a magángépén.
- Remélem jó hírt hoztál! – Ujjam megakadt egy zöld, bőrkötéses könyv gerincén végigfutó betűsoron. Skandináv Mitológia. Levettem a polcról, majd borítójával együtt Nikolaj felé mutattam. – Ezt meg remélem csak viccnek szántátok!
- Gondoltam megbeszélhetnénk majd egyszer a huszonkettedik vatikáni zsinatot, vallásról és világnézetekről beszélgetve, ha éppen nem feltámasztott ál-istenekkel kell foglalkoznunk – vonta meg a vállát, majd bőrkesztyűitől is megszabadulva, a hátsó terem felé indult. Milyen érdekes, kapásból megmondanám, hogy aki a kabát, a sál és minden után, utoljára veszi le a kesztyűjét, az biztosan közülünk való. Szép szokás volt régen a pengét alkalmanként méregbe mártani. A vastag kesztyű pedig megvédett minket, s mindig utolsóként a kezünket tettük védtelenné.
- Rövid beszélgetés lenne, mivel csak két vatikáni zsinat volt összesen. – Hallottam egy ajtó csapódását, valamint egy lift fel és lemenetelének zaját, de mire a hátsó terembe értem, csupán őt láttam és egy fémdobozt. Egy olyan zárt fémdobozt, hogy egy csavar, annyi se volt rajta. Nem értettem mire megy ki a játék, így inkább tesztes távolból megálltam a kijárattól egy méterre és vártam, hogy mi fog következni.
- Amikor kisfiú voltam, nagyapám rengeteget mesélt rólad, hogy éppen a nagy Amerikában vagy. Én persze egyből feltettem a kérdést, hogy akkor mi hogy segítünk neked, ha bajban leszel. Honnan lesz fegyvered, lőszered… csak a legfontosabbak. Nagyapám mesélt egy személyről, aki segít neked régóta, hogy már ötszáz évvel ezelőtt onnan hoztak számodra is fegyvert és pajzsot. Aztán ahogy olvastam a Leonardo da Vincinél talált tervrajzokat, valamint Altaïr emlékeiből egy pár levelet, rá kellett jöjjek, hogy a Testvériség régen egy nagyon különleges anyagot használt a karpántjai díszítésére és magához a rejtett pengékhez... – Hangjában feddést hallottam ki, de sokkal inkább úgy tűnt, mintha magát hibáztatná. Mint a tudós, aki későn jött rá a probléma kulcsára.
- Vibrániumot – mondtam ki helyette. A kódexben, ami Testvériség alapkönyvének, a Krédónak a szövegét tartalmazta, volt egy kiegészítő lap, még Altaïr előttről. A térképen túl, leírták a különleges fém minden tulajdonságát, hogy miként is lehet dolgozni vele, s még a kovácsolási technikát is részletesen bemutatták.
- Elég fejlett a technológia, amit itt használunk. De úgy gondoltam, hogy térjünk vissza egy kicsit a gyökereinkhez, megkerestem azt a személyt, aki segíthetett neked. Sajnos meghalt, de volt olyan, aki még emlékezett rád, ezt pedig ők küldték neked. – Lenyűgözött, hiszen már Leonardo is nehezen tudta elolvasni az írása után háromszáz évvel, amit anno a kódexbe óarabul írtak, a térkép megfejtése pedig szintén nem lehetett könnyű feladat, mivel akkoriban egészen másként látták a Földet az emberek. Nikolaj megpaskolta a tömör fémláda tetejét, mire vékony fémcsíkok izzottak fel rajta, amik apró, láthatatlan erekként terítették be a szilárd egészet. Középen megszakadt az erezet, majd egy négyzet rajzolódott ki rajta. Lassan közelebb léptem hozzá, majd tenyeremet hozzáérintve, vártam.

Valami rezgett.

Mintha élt volna.

Az élek alján erősebben jelent meg a fény, majd felkúszott egészen a felső csúcsokig. Óvatosan hátrébb léptem, ahogyan az oldalak szétváltak egymástól. Az elülső lap lefelé, a hasáb másik kettője pedig oldalra nyílt, megmutatva tartalmát.
Kíváncsi voltam, mint a kisgyerek, aki megkapja a legújabb játékszerét. Elképzelni is nehezemre esett, hogy mit is küldhettek számomra Wakandából, de ahogyan őket ismertem, a tudásukat, a technológiájukat, egészen elképesztőnek kellett lennie. Rossz ajándékot királyi család még sosem küldött egymásnak.

És nem csalódtam.

Share:
Olvasás

2018. augusztus 16.

31. Fény

Sziasztok! Köszöntöm minden kedves olvasómat és az új feliratkozókat! Számomra még mindig hihetetlen, hogy már 70 személy iratkozott fel a blogra, remélem ez a növekedés még sokáig nem áll meg. Visszatértem a világhódító körutamról, mire felvettek álmaim egyetemére, így szeptembertől az egyetem padját fogom az uralmam alá hajtani. Gondolkodom egy kinézetváltoztatáson, agyalok rajta, majd alakul, ahogy alakul. A blog wattpadon és a személyes blogomon szintúgy elérhető lesz. Szeretném rendszerezni az életem és mindent egy helyen tudni. Jó olvasást kívánok mindenkinek! Köszönöm, hogy ilyen kitartóak vagytok! Írjátok meg a véleményeteken, elég sok változás ment végbe a kezdetektől fogva. Igyekszem a helyén kezelni mindkét szálat, de hatalmas az anyag és az univerzum, amivel dolgozom, nincs valami könnyű dolgom. 
Sietek a következő résszel, ahogyan csak tudok! <3





„Egyesítenie kell magában a kurtizán fortélyos csáberejét a szűz istennő érinthetetlen fenségével, dinamikus egyensúlyban tartva e tulajdonságokat mindaddig, amíg fiatalságának ereje engedi. Mert amikor a fiatalság és szépség elmúlik, rájön majd, hogy a kettő közötti hely, melyet addig a feszültség töltött ki, a ravaszság és találékonyság kútfője lett.”                                                 Frank Herbert

Valamikor 1939-ben, Boston

    Puha ujjak simítottak végig hajamon, majd nyakamon, egészen derekamig, átfutva a kötéseken. Nem végződött szerencsésen az estém, de még egyben voltam. Nem akartam emlékezni rá többé.
Arcomat a párnába fúrva próbáltam megszűntetni a körülöttem levő világot, de a meleg érintés a tarkómon nem engedett elsüllyedni. Megnyugtatott és magamnál tartott. Magánál.

Mindenki meghalt körülöttem.

Miattam.

Aztán támadtak és megöltem mindenkit.

A gyász pedig elhatalmasodott rajtam, ahogy több táncos élettelen testén keresztüllépve az utolsó ember torkát elmetszette a kezemben levő szilánkdarab. Miközben engem is darabokra metélt. Úgy hullott szét körülöttem minden, mintha a porcelánvázát egy golyóval átlőtték volna. Az egyetlen dolog, ami tudatta velem, hogy élek, lélegeztem. És éreztem a fájdalmat, ahogy a golyó áthasítja a vállam, s az üvegtörmelék felsérti a talpam.
Most pedig még mindig érzem érintését. Nem szól, talán nem tudja, mit mondjon. Én se tudom, mit is kellene. De az ő ágyában fekszem és érzem, ahogy lábamról leoldja a kötést, majd megtisztítja a sebet és újrakötözi. Majd ugyanígy a kezeimen. Érzek mindent. Szívverését, légzését, mozgását, izmainak apró rezdülését. És a vodkásüveget az éjjeliszekrényen. Az egyetlen gyógyír a fájdalomra, csókjával együtt fuzionálva. Az előbb egy galamb szállt az ablakpárkányra, lent az utcán pedig egy gyermek árulja az aznapi újságot. Hallom a kiabálását, ahogy bemondja a vezércikk címét… „Haláltánc a színházban, mindenkit megöltek”
Csak azt nem, akit kerestek.

De szeretnék most ismét ott lenni.

Lehetetlent kívánsz, Hercegnőm.

Ha nem lenne lehetetlen, Mentis, már rég megtettem volna.

Engedd el, éld most túl.

    Előttem térdelt, csillogó barna szemeiből elveszett a fény, mosolyának helyét se találtam már arcán. Mellkasomról oldotta le a vértől átázott pamutot, s ahogy egyre fedetlenebb lett bőröm, feltűntek a sebhelyek, a vérző vonalak és a vágások szélén aranyan izzott fel bőröm, míg halovány kéken vérem.
Félve érintette meg az aranyan csillogó területet, le szerette volna törölni, de néhány szemcse ujjaira tapadt.
- Bárcsak érthetném mi vagy.
Már rég a megbeszélésen kellett volna lennie, de egyenruhájának zakóját mellém terítve, feltűrt ingujjakkal próbált egyben tartani, ahogy a hideg, vizes ronggyal, letörölte a vért, majd óvatosan egy törölközővel szárazzá tette bőröm. Aranyporral szóródott szét körülöttünk a patyolatfehér ágyneműn. A látvány tisztának hatott, véres valósága nyomán. Ő pedig csak térdelt és nézett, miként is lehetséges ez. Szemeiben azonban nem a rettenet kesernyés tompasága látszódott, hanem az édes, elfojtott kíváncsiság suta fénye. Kérdezni szeretett volna, de a szó a nyelvén maradt. Tenyerein szemlélte a furcsa jelenséget, majd az ágyra nézett, ahol az arany felvillant, majd köddé vált.
Vékony ujjaimmal ráfogtam kézfejeire, majd tenyereit mellkasomra húztam, be a csillámló rengetegbe, felső ujjperceivel kulcscsontjaimat érintve. Érezte légzésem, halott szívverésem, mindenem, ami még volt. Velem együtt lélegzett. Már rég késésben volt, de eszébe sem jutott volna elmenni, hogy dolga van és sietnie kell. Testének finom melegét átadta hűvös bőrömnek.
- Amikor isten lettem, körbeölelt a fény. Arra az időre, azt mondták, eltűnt minden csillag az éjszaka kifeszített vásznáról, s az örök végtelenség pontjai bevonták testem. Tudták, hogy pont olyan embernek, halandónak születtem, mint bárki ezen a világon. S nem a származásom, hanem a tetteim emeltek föl az örökkévalók közé. Így, már minden egészen más. Más az élet, hogy már meghaltam.      Újjászülettem, talán így mondanám. – Hagytam neki egy kis időt, de mindent el szerettem volna mondani. Ilyet midgardi ember még nem látott és már nem is fog. Az istenek világa lejárt. Csupán mi mondjuk magunkat isteneknek, de már senki nem tisztel úgy minket. És ahogyan néztem őt, tudtam, nincs is szükségem rá. Sosem kértem magamnak oltárt, templomot, ünnepélyt, áldozatot. Én csak őt kértem az életembe, hogy ne legyen hiábavaló minden, amit az emberiségért teszek. Milyen érdekes, röpke, alig száz évért leélni egy örökkévalóságot, de ha ez kell hozzá, én megteszem.
- Csillagporból vagyok, James. Ha meghalok, nem lesz holttest, amit mások gyászoljanak, eltemessenek. Nem kell gyászruha, zene, menet a sírig. Nem lesz utolsó út. Meg sem öregszem. Jön egy lenge fuvallat, s elhordja a testem, mint a friss havat szokás, mely korán esett. A por pedig felszáll az égbe, vissza a csillagok közé, s onnan figyeli majd a világot tovább. Ott leszek fent, s nézem, amiért annyit szenvedtem. És boldog leszek, mert itt voltál nekem. Mindegy meddig. Ha két nap, úgy két nap, ha ezer év, én elfogadom.

1492, Velence

    A nehéz brokát végigseperte a poros velencei utcát, ahogyan az éjszaka feketére festette a királykék anyagot. Mindössze a holdfény ostroma alatt csillant fel néhol az ezüsttel és arannyal hímzett anyagtenger, ahogy hangtalanul úszott az éjen át. A szőrme éppúgy nyomta vállát, mint titkolt útja, hogy jelenleg is tilosban jár. De rég nem számított már. Itt nem ismerte őt senki, s mindent megőrzött magának egy hallgató társ.

Merre lehetsz?

Szíve egyre nehezebben vert, mellkasa belefájdult a gondolatba is, hogy több ezer versztára otthonától eltévedt a szűk utcák rengetegében, egy alig látszódó kapualjt keresve. Most nem volt vele Ő, hogy kísérje. Miatta érkezett ide. Útja ezért volt épp sietősebb az illendőnél, s egy tucat lovat kínozva, a kocsit végül leváltva, lóháton érkezett a város széléig.

A fél világot átutaztam miatta.

És még csak az sem volt biztos, hogy ott lesz.

Mellkasa megfeszült, hirtelen megállt, majd figyelt. Érzékszerveit élesítve, csupán céljára fókuszált. Ismerős volt a hely, a tér, emlékeire volt szüksége. Nyomokra. Most nem tudott felkapaszkodni egyetlen épület tetejére sem, lehúzta a ruha minden súlya. Dübörgött a feje a gondolatoktól.

Koncentrálj…

Színek, illatok, formák, emlékek.

Hangok.

Ellenség.

A kemény acél hideg összecsörrenése rázta fel elméjének minden zugát, cselekednie kellett. És most nem volt idő tétovázásra. A legközelebbi oszlop takarásában nem sok jóra számíthatott, ruhájának suhogása pedig nehezített dolgán, amíg egy boltív árnyékában menedékre nem lelt. Szorosan a nyirkos kőfalhoz lapult, kezeivel magához vonva a lehető legtöbb selymet, minél kisebb látható felületet hagyva. Aztán kinyílt a mellette levő ajtó, majd a karjánál fogva berántotta.

Hercegnőm, engedd el.

Hagyj, Mentis. Nekem már csak ez az, ami maradt.

A fény egyszerre ölelt körbe, ahogyan egy határozott mozdulattal valaki berántott az ajtón. Igyekeztem nem hátraesni, talpon maradni, majd a lendületem kihasználva, kirántani karom, majd az ajtó túloldalának nyomni támadóm, torkához szegezve pengémet. Gerince, majd koponyája egymás után koppant az érdes felületen, ahogy a zár kattanása kiegészítette az ütemet. Mellkasom egyszerre emelkedett az övével, melyet csuklóm alatt éreztem, ahogyan az ajtóhoz szorítottam. Egy pár ijedt szempár meredt rám, orra alatt feszengő mosollyal.

- Áh, Isabella! Che bella sorpresa! – Amilyen jól festett, olyannyira nem tudta leplezni feszélyezettségét, bár adtam rá okot neki bőven. Tisztában volt vele, hogy a penge, ami éppenséggel az álla alá nyúlt, mennyire éles. De legalább megpróbálta. – Megtenné, hogy elteszi, Signora? – mutatott ujjával a karpántom
- Oh, Leonardo, mi scusi… sajnálom! – Egyengettem el mellkasán a meggyűrődött felsőt, miután eleresztettem. – Nem tudtam merre is laksz pontosan, régen jártam már itt, már egy éve lassan. Számomra majdhogynem Velence minden szűk utcája egyforma.
- Nem történt semmi gond, bár már tudhatnám, hogy önöknél nem tanácsos semmilyen hirtelen mozdulatot tenni. – Megkönnyebbülten pillantott le rám, majd apró csókot lehelt kézfejemre üdvözlésképp. – Kerülj beljebb, minek köszönhetem a látogatásod?
- Őt keresem, hónapok óta egy árva levél sem érkezett tőle. – Elém került, hogy felszabadítsa az asztalt és a mellette levő két széket. Itt semmi sem változott, mindenhol rajzok és tervek hevertek szerteszét. Néhány elkészült és még gazdátlan festmény fel volt akasztva a falra, a gyertyák pedig meleg fénnyel borították be a szobát.
A nehéz szőrmét a szék támlájára terítettem, a csuklyás köpennyel egyetemben, Leonardo eközben igyekezett minél nagyobb rendet varázsolni az Őskáosz közepén. A mondákban sem csinálták ezt jobban.
- El kell keserítselek, Isabella. Hetekkel ezelőtt elutazott spanyol földre, senki sem látta azóta. – Néhány papír az asztalon maradt, nem értettem mi ok van rá, de rá kellett jöjjek, hogy a mestert nem szakíthatom meg alkotás közben. Ingujjait felgyűrve vetette bele magát a munkába. – Hazajövetele pedig szintúgy kérdéses, de ismered te is jól, meg azt hiszem magatokat is. Nálatok semmi sem biztos. – Sokatmondóan felpillantott rám, de később rájöttem, meglehetősen félreértettem mozdulatát. – Megengedi?
- Persze… - Akkor még fogalmam sem volt, mire is adtam neki engedélyt. – Mondja, önnek sosem volt olyan érzése, hogy felesleges minden, amit tesz?
- Nem értem, kettőnk közül miért önt aggasztja jobban ez a kérdés. – Megvonta vállát, miközben karjával legyintett egyet. – Tudja, nem ismerem olyan jól magát, mint Ezio. De tudom, amit tudok. Néha mesél magáról, lehet olyat is, legfőképp a származását illetően, amit jobb lenne, ha nem tudnék. Azóta sokat gondolkodtam magán. Az ön élete számomra olyan talány, mint a tűz volt egykoron. Én nem hiszek Istenben, ezt a maga léte is igazolja. De csodálom, amiért több ezer ember hitét megtartva, becsvágytól mentesen él megannyi tudatlan közt. Egyszerre vagyok szerencsés és szerencsétlen, az ön titkával kapcsolatban. Legszívesebben megvizsgálnám, milyen is az, kit istennek neveztek északon, és már délen is. De mi haszna lenne a tudásomnak, ha mi kevesen tudnánk, s más tapasztalattal nem tudnánk összehasonlítani az eredményeket. Látja, ilyen lehetett régen, ahogy a sok filozófus megannyit munkálkodott. De nem írtak le semmit abból a végtelen tudásból, amiből merítettek. Gondolja el, naphosszat elmélkedtek, beszélgettek. Elméleteket alkottak a világ szabályairól, a működéséről. Létrehozták a tudományokat, miközben a művészet már élt, és a hit is. Évszázados csata, vallásos ember lehet-e tudós? Aki hisz Istenben, hűséges az egyházhoz, mit tesz, ha talál valami hite ellen valót? – Csak ültem és hallgattam őt. Mindent tudott és mégsem tudott semmit. És tudta, hogy amit tud, az semmi. Amit csinál, az semmi. Amit régen csináltak, semmivé vált. Tudta, mégis tovább csinálta. Lenyűgözött. – Signora, ha kérhetem, megemelné az állát?
Leonardo ma a szokottabbnál is beszédesebb kedvében volt. Természetesen teljesítettem kérését, már tudtam miben ügyködik. Ám még korántsem értettem mihez szükséges, vagy csupán gyakorlás, könnyed ujjgyakorlat volt számára arcom vonalainak megörökítése.
- Gyönyörű szemei vannak, tudja. Kék, de ilyen kéket még sosem láttam ezelőtt. Pedig kék a tenger, az ég, az óceán, a ruhája, a zafír és még sok minden más. Az ön szemében, mintha a világmindenséget látnám. Néhol zavaros, máskor nyugodt és békés. Mint, lent az óceán legalján, amit még ember nem bolygatott. Csodálatos. De ön ezt elrejti a világ elől. Amikor a csuklyát az arcába húzza, eltakarja minden vonását, eltűnteti az angyalt. Mintha egy teljesen másmilyen embert látnék magam előtt. Egy olyasvalaki áll ott, akit tisztelnek, de félnek is tőle. Van rá okuk, nem véletlenül az, aki. Félnek magától, azok félnek, akikért teszi. Azt is tudom, hogy az arctalanság elvárt dolog, óvja magát, a családját, mindenkit, aki magához tartozik. Hogy nem az ön személye a lényeg. De honnan tudják majd az emberek, hogy amikor már csak ön segíthet rajtuk, miért bízzanak meg önben, amikor eddig még sosem látták teljes valójában?

Hercegnőm, itt az idő.
Hagyj, Mentis. Már csak ez maradt nekem…


   


                                                     "Látott valkűröket,
                                                     messziről lovagoltak,
                                                     készen akár
                                                     a gótok földjéig;
                                                     Szkuld pajzzsal jött,
                                                     követte Szkögul,
                                                     Gunn, Hild, Göndül
                                                     és Geirszkögül.
                                                     Sorban, ím, hölgyei
                                                     a Seregek Urának,
                                                     föld felett lovagolni
                                                     kész valkűrlányok."



Share:
Olvasás

2018. július 11.

30. Mint hattyú, ketrecbe zárva



"Úrnőm, esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
Hogyha te istennő vagy, a tágterü égbe lakók közt -
Zeusz atya gyermeke: Artemisz az, kihez én a leginkább
tartalak arca hasonlónak, termetre s alakra;
és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását,
boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő,
és testvéreid is háromszor: bennük a lélek
örvendezve repes bizonyára örökre miattad,
táncba vegyülni ha látnak ilyen szép tiszta virágot. "
                             Homérosz

Napjaink, Szentpétervár

- Eще раз!

Most én diktálok.

Két pár balettcipő mozdult szavamra. Két pár kar keverte fel a porral telített levegőt.  A varázslat azonban elmaradt. A régi égők erőtlen fénye egész másként hatott, mint kint a színpadon. A zene pedig hiába szólt, már régóta nem hatott meg. Láttam száz lépést és két kiüresedett lelket. Illett az agyonhasznált keretbe, a kopott deszkákra. Elborzasztott a látvány, amin mások annyit csodálkoztak, s dicsérték.

- Még egyszer!

Száz lépés, százszor, ugyanúgy. Még a padló is ugyanúgy nyikordult. A hajszálak is egy íven lengedeztek végig, aranykoszorújuk nélkül. Üres volt a terem, s benne mindenki. Talán már én is.
Ahogy Katerina arcát figyeltem, az ős megvetés teljes vásznát láttam kifeszítve magam előtt. Azt a felsőbbrendűség érzetet, ami ontja magából az indulatokat, ha elfojtják. Minél többször hajtotta végre a sorozatot, úgy fogyott türelme, s egyre mélyült az apró ránc szemöldöke között. Mint egy apró gyöngyszem, ami megrepedt fiatalkorában. Egyre növekszik, majd amikor kellően nagy már, darabjaira hull. Nem koncentrált, rutinból hajtotta végre a mozdulatokat. Én pedig vártam, hogy mikor ég csonkig a gyertya, s mutatkozik meg az alatta levő dermesztő üresség.
Katerina Antonovna Pavlocsenko. A felső tízezer oszlopos tagságának örököse, az oligarcha gyermek, akire nem vonatkoznak a szabályok. S nem várható el tőle tisztelet.
Ügyet sem vetett a párjára, holott vele szemben Liev legapróbb rezdüléseit leste. Tökéletesen kiegészítette volna hibáit, ha hagyta volna. Ő egyedül dolgozott, miközben a fiú vele. Merészen fiatalon állnak a színpadon, alig érik el a húszat, de a balettintézet mindenéves nagygálája után egy világ jár a csodájukra. Egy egészen más világ. Itt erről szól az élet.
Valamikor hatéves korukban beválogatják a legjobbakat, majd onnantól kezdve egyszerre, futószalagszerűen tanítják meg őket. Kevesen jutnak tovább. Ahogyan az én tanárom akkor mondta, talán tízévente, ha születik egy prímabalerina, holott itt mindenki annak készül. A jó táncost azonban sosem a technikai tudása teszi naggyá, hanem a lelke. A beleölt szenvedély, az idő. Ami a legmélyén lapul.
Több egy díszes ruhánál, egy pár cipőnél, egy szépen beállított kontynál, egy sminknél és a tökéletes pozíciónál. Kézen fogva jár az alázattal, a gyermeki szellemmel és a szerelemmel.
A kiüresedett nézők pedig elbámulnak az eléjük kiállított telt-lélek láttán.  Mert nekik nincs ilyen.
- Még egyszer!

Hányszor hallottam én is. S mondtam volna egy-egy történés után. Térdelve könyörögtem volna. Csak kérem, hadd próbáljam meg még egyszer… De az életben nincs újrajátszás. Élesben megy, s csak egyszer. A hibáinkat csak utoljára látjuk meg, mikor már késő.
 - Nem. – Tompán koppant a spicc cipő orra, leleplezve a mögötte megbúvó határozatlanságot. Magasra emelve állát, szinte lenézett rám, bár nem volt magasabb nálam, mondhatni ifjú tanítványom. Mindenesetre csak ifjú, mintsem tanítvány. Bennem ott volt a szándék, de benne a tudásvágy elmaradt.
- Nem? – Szemöldökömet sem emeltem meg, majd ha meglep. A dühvel telített porcelánszobor, tele megannyi repedéssel, amit hősiesen befoltoztak, elfedtek. Szemei, mint vak tükrök. A fényt sem verték vissza.
- Mára befejeztük – jelentette ki ezt olyan nemes egyszerűséggel, mintha valójában ez történt volna. A probléma csupán azzal volt, hogy ő nem parancsolhatott nekem, valamint messze nem éreztem úgy, mintha készen lennénk.
- Nem.
- Nem? – A fiú abban a pillanatban ledermedt. Az egészben őt sajnáltam a leginkább, neki helye volt ott, ahova eljutott. A lánynak nem. Sokat meséltek róla, mi mindet áldozott fel ezért, iskolát, családot, karriert, éveket. Alábecsülik a férfiakat ebben a szakágban, pedig ugyanolyan nélkülözhetetlenek, mint a cipők. Jogtalanul kapnak kevesebb figyelmet és elismerést.
- Nem.
- És miért is? – Már az ajtó felé ment, mikor dacosan megfordulva kérdőre vont. Itt követte el a legnagyobb hibáját.
- Mert azt mondtam. - Nem volt abban a helyzetben, s tőlem különben se várjon magyarázatot. Mindennek oka van, amit teszek. Bár tanár képzettségem nincs, de az alázatra, a kemény munkára és a tiszteletre még megtaníthattam. Ha már a kedves szülei ezt elfelejtették.
- Tökéletesen megcsináltuk tizennyolcadjára is, hiba nélkül. Ahogyan tegnap este, ha jól figyelt. Remek előadás volt, mindenkinek tetszett. Értelmetlennek látom, hogy huszadjára is elismételjem ugyanazt. – A partnere felé mutatott, mire az lesütötte tekintetét. A falon elhelyezett tükörnek vetette hátát, s úgy ült lent a földön. Láttam, ahogyan még így ülve is a lábpozíciókat próbálgatta, igazította. Némán hallgatta a lányt, de nem asszisztált hozzá, míg az az igazolást kereste benne.
- Valóban tökéletesnek vélte a tegnapi előadást?
- Miért, talán ön nem így gondolja? – Keresztbe fonta vékony karjait dühtől remegő mellkasa előtt. Hozzászokott a dicséretekhez, s a legkisebb őszinte kritika is megrepesztette a porcelánvásznat.
- Nem.
- És milyen hibát talált benne? – Felvonta vékonyra szedett szemöldökét, ahogy előrébb hajolt. Már rég nem állt lábujjhegyen, apróbb termete elveszett mellettem. Csupán hangja volt nagy.
- Hogy felsétált a színpadra. – Meghajláskor mosolyogni is csak a győztes érzés késztette. De ennek most gúnyos formája úgy olvadt le arcáról, mint a vastag máz az ablakkeretről.
- Beszélni fogok az igazgatóval! – Fújtatott, ám amint megfordult, hogy kiviharozzon az ajtón, megtorpant.
- Rendben. - Nikolaj percek óta az ajtófélfának dőlve hallgatta szívélyes diskurzusunk. Közel sem látszott boldognak, de mivel félbeszakítás nélkül hagyta, hogy beszéljek, jobbnak láttam befejezni mondandóm. Ám az még messze hosszabb lett volna annál, amit ténylegesen mondani kívántam. De majd máskor, lesz még nap.
- Azt hiszem mára végeztünk. – Zárta le röviden, biccentve a terem másik felében ülő Liev felé. Katerina csontos keze ökölbeszorult, a hang torkában rekedt, de amikor a fiú elment mellette, kellő egérútnak vélte csatlakozni hozzá. Liev rá sem nézett, ugyanúgy, ahogyan a lány táncközben.

Nikolaj a maga szigorú eleganciájával jelent meg, a kellő hidegséggel, amiről kevesen tudják, mekkora melegség is lakozik legbelül. Haját mértani pontossággal hátrasimította, majd szabad kezével egy sötét bársonydobozt nyújtott felém. Kérdő tekintettel néztem rá, majd amikor elvettem kezéből, ki se kellett nyitnom, hogy tudjam mi is van benne.
- Látni szeretném. – Kisfiú csillogás játszott szemeiben, s az az átkozott apró görbe is megbújt ajkai szegletében. Az örök gyerek.
- Ezt olyan áhítattal mondtad, mintha valami csodára várnál, amit csak egyszer láthatsz az életben – jegyeztem meg, majd kibontottam a dobozt. Puha bársonyba csomagolták a vörösben úszó spicc cipőket. Még a régi fajta volt, semmi felesleges szalag, csak egy egyszerű pánt keresztbe, ahol a sípcsont a lábfejbe torkollik.
Leültem a keskeny padra a terem szélén, levettem a könnyű magassarkút, s merev koporsóba temettem ujjaim. Szilárdan rögzítettem. Mennyi fájdalom a piciny szépségért mások szemében. Vagy nevezzük női hiúságnak. Valami különös oknál fogva a férfiak nem hordanak ilyet…
- Ha a Hattyúk tava egyszemélyes előadására vársz, csalódást kell okoznom. – Sétáltam a rúd felé, ami a szembelevő falra volt rögzítve. Az én hiúságom messze nem volt akkora, hogy miután lassan ötven éve nem táncoltam, ugrándozzak feleslegesen, hogy elnyerjem bárki elismerését is.
- Azon ne aggódj – felelt, majd a tükörből láttam, ahogyan leveszi öltönyének zakóját, majd feltűri ingjének ujjait. Oldalvást álltam, bal kezemmel rámarkoltam a fényesre csiszolt fára, majd óvatosan körözni kezdtem bokámmal. – Három napja ugyanazt csináltatod vele, nem csodálom, ha mérges. Segítséget vár tőled…
- Nem vár ő segítséget, csak elismerést, Nikolaj… Azt szerettem volna, ha saját maga ismeri fel a hibáit. Az önkritika a legnagyobb ellenség. Nem akarom, hogy megelégedjen a közönség tapsával. Nyűgözze le saját magát, utána jöhet bárki más, de akkor már régen nem fog számítani. Ameddig megelégszik a mostani teljesítményével, nem fog fejlődni. Nem szeretne majd fejlődni, mert nem érzi szükségét – magyaráztam, miközben bokáim bemelegítéséről áttértem térdeimre. Néztem a folyton körző vörös csíkot, vonzott a színe, felfedezni véltem benne valami rejtett kacérságot, kihívást. Magára vont minden tekintetet. Életre kelt.

Jobb cipőm orrát a padlónak feszítettem, majd lábujjhegyig gördültem rajta, s tovább, roppanásig feszítve. Hallottam a cipő friss törését, ahogy egyenletesen adja meg magát a még rá nem helyezett súlynak. Majd bal bokámat mellézártam, de ellentéteként mozgattam előre, majd hátra, miközben egyenletesen fel- és leemelkedtem, folyamatos törések közepette. Tétován próbáltam a puha anyag tartását, ahogy lábfejem ívére feszült miközben néhány lépést előre tettem, ujjaimat a rúdon pihentetve. Nem volt szükségem rá, de jól esett segítsége.
   Nikolaj mindeközben elindította a zenét, könnyű zongoraszó hallatszódott a háttérben, felidézve a régi próbák tünedező képeit. Akkoriban zongorista járt hozzánk, minden kis alkalommal, hozzánk igazítva ütemét. Egy poros teremben állt a kopott zongora, festékét levedlett ablakkeretek között. Egy cári rezidencia elhagyatott magányában képezték azokat, akik megdöntik őfelsége hatalmát. Nem voltunk sokan, talán harminc lány, ha volt. Mindegyik egyenmagas, egyenszőke. Tiszta.

Később többjükből kiképzőtiszt lett a Fekete Özvegy programban.  

Olyanok akartak lenni, mint én.

Az árát nem tudták ennek.

Szerintük a tánc miatt voltam különb, mint ők. Szerintem az emberségem miatt, ami valójában a szó szoros értelmében már rég nem volt. Mindegyikőjük isten szeretett volna lenni, de csak démonná vált. Több száz kislányt égető pokolban. Akik később egyenszőkék lettek, egyentiszták. A Vörös Szobában.

Testemet uralta az édes fájdalom, ahogy a spicc cipő orrára nehezült minden súlyom, s egyre nagyobb mozdulatokat végeztem bennük. Nem kívántam ugrani, nem kellett senkit lenyűgözni. Ez nem a színpad volt, csak én magam. Nem az állarc kellett, hanem ami alatta van. Mintha egy tangó lett volna, önmagammal. Vad, szenvedélyes tánc, belül. Apró, lassú, kimért és lágy formában.
Mint egy hattyú, ketrecbe zárva.


Share:
Olvasás

2018. március 27.

29. Elvesztett lelkek



„Egész életemet betöltő hosszú üzleti tevékenységem folyamán egyet megtanultam: akit alkalmazni kívánok valaminek az elvégzésére, annak legyen érzéke ahhoz a dologhoz. Nem tudás és nem tapasztalat, az egyetlen helyes kifejezés: legyen érzéke, természetes adottsága egy bizonyos dologhoz.”
               - Agatha Christie

- Nem hiányzik? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. A vörös, bársonyhuzatos székben kényelmesen elhelyezkedve szemléltem az előadást, s magával ragadtak az emlékek néhány elvétett pillanatra. Milyen is volt odakint állni a színpadon, izzadni a próbákon, a tanárunk kiabálását eltűrve. Szigorú, idősödő hölgy volt. Mintha egy könyvből lépett volna elő, hosszúkás arcával, szoros kontyával, amit tarkója fölé kötve hordott. Amikor ő mosolygott, mi szenvedtünk. Kíméletlen volt, a végletekig hajszolt mindenkit, de őszintén megmondta a véleményét, nem törődött a másik fél érzéseivel. Ameddig nem vérzett, addig dolgoztatott. Nem ő volt az egyetlen, aki tanított minket, de kétségkívül a legmélyebb benyomást ő keltette. És senki nem mondott neki köszönetet, amiért a precizitásra tanított minket. Az egy milliméter is számított. 
Gondolkodnom kellett tehát, nem is keveset. Igyekeztem a szép emlékekhez visszatérni. Rengeteg időt töltöttem itt, de mindez száz évvel és két világgal ezelőtt volt.. Az az élet hiányzott, a béke. Most is béke van. Látszólagos. 

- Az emberek – feleltem röviden, ám kérdőn sem kellett néznie. Válaszokat várt. – A halandóknak megvan az a saját, idealizált elképzelésük arról, milyen is halhatatlannak lenni. Évszázadok óta keresik a kulcsát, kutatják az istenek, az Elsők tudását, hogy mivel is érték el ezt. A válasz egyszerű, nem embernek születtek. És amikor ők megteremtették az embert, okkal nem adták át mindazokat a dolgokat, amik megkülönböztetik őket tőletek. Egy ilyen kicsi világ nem bírná el, ha minden egyes lakója örökéletű lenne. Ha pedig néhányan lennének halhatatlanok… nem akarnának azok lenni. Végignézni, ahogyan a családtagjaid, a legjobb barátaid, a szeretteid… mindenki megöregszik, meghal. Te pedig ott állsz mindennek a közepén és nem tehetsz ellene semmit. Aztán folyton újra kellene kezdened az életed. Más név, hely, idő… Új emberek, család és barátok. Egy örök életen át tartó körforgásban, csupán a szereplők cserélődnek. Ezt a részét senki sem látja. A lelket megöli. Ükapádtól kezdve ismerem a felmenőidet, Nikolaj. Mind jó emberek voltak, mindegyikőjükben bíztam, veled sincsen ez másképp. De a jó szívűk vitte a sírba őket, és tudom, hogy téged is az fog. Nincs rosszabb annál a tehetetlenségnél, amikor egy emberöltőn át tudod, hogy őt is éppúgy elveszted, mint a többit. 

Alacsony, karcsú, szőke lány jelent meg a színpadon sápadt kék ruhában. A reflektorok arany koszorút fontak hajába, ahogyan kilépett a közönség elé. Az egész megjelenésében volt valami eleve elragadó gyengédség, amitől mégis inkább mindenki hátrahőkölt. Beleremegett a színházterem finom mozdulatába. Egy tű leejtése is megtörte volna a feszült csendet, de egy magányos hegedű tavaszt idéző sírása megtette helyette. Apró gyémántnak tűnt, aki a hamis drágakövekkel teli ékszeres dobozban sétál fel és alá a sima deszkákon. Aztán elérkezett az első ugráshoz, s egyszeriben tűnt fel hibája. 

- Nietzsche több mint száz éve megfogalmazta… Isten halott. Felnéztek rá sokan ezért a merész kijelentésérért, sokan emiatt nem követték tovább. Hibázott, ő is. Rossz oldalról közelítette meg a problémát. Nem az istenek haltak meg, hanem az emberek alázata egy felsőbb létforma felé. Akiket az ókori görögök és rómaiak istenekként tiszteltek, nem voltak azok, de ők teremtették meg az embereket. Előbb jöttek, s másfajta szinten mozogtak. Itt áll előtted a példa. Mindenki csodálja a balettot, a táncok királynőjének nevezik. Szigorú a szabályrendszere, nehéz követni, s megköveteli az alázatot, a munkát. Több százan vannak ebben a teremben, mindenki vágyakozik rá, hogy odafent legyen a színpadon, sokan ott is vannak. De egyikőjükben sincs meg az az odaadás, az elhivatottság, hogy magasabb szintre emelje a tudását. Szép a lány, kecses, biztosan tehetsége is lehet hozzá, de nincs ott a lelke a színpadon, nem képes túllépni önmagán, ragaszkodik a földhöz. A rendszerben is ott a hiba, elvárt a tökéletesség, a zene, a szép küllem… de a cipők minden egyes ugrásnál úgy kopognak a színpadon, mint az elszabadult ménes. Megölik a szépséget. 
- Talán máshogy kellene ugrania? Ezt most nem értem. – Csóválta fejét értetlenül, s igyekezett összpontosítani a problémára. Egyre többen léptek a deszkákra, talpig mosolyban és csillogásban. Annyira mű volt és annyira kényszeres, látni lehetett a rúzzsal felkent örömöt, a púderrel elfedett könnyeket. Mozogtak a testek és elvesztek a lelkek. 
- El kellene felednie minden kötöttséget. Akinek könnyű a lelke, az száll. De őt visszahúzza valami, fejben elveszett. – Előrébb dőlt, s ujjhegyein megtámasztva állának csúcsát, figyelt. Alighanem pislogni is elfelejtett, ahogy próbálta felfedni a bőr alatt megbújó lényeget. A hiba egyszerű volt, a gyakorlottak számára szembetűnő, de az átlagember nem vehette észre. Lassan kezdte el megfejteni őt, amikor megszólalt. 
- Egyszer úgy megnéznélek, amikor táncolsz. – Kihallott hangjából a gyermeki őszinteség, mintha elfeledte volna felnőtt létét, amire rájátszott a homlokába lógó, kósza tincs, ami tüntetőlegesen mondott ellent a tökéletesen beállított kompozíciónak. 
- Régóta nem táncoltam már – utasítottam vissza azonnal, a lehetőséget is elvéve tőle az esetleges kérlelésre. Már nekem se menne úgy, mint régen. Az izmaim többnyire átformálódtak, kötöttebbek lettek a másfajta mozgásforma miatt, hiába nyújtottam le őket esetenként. Az elmúlt száz évben minden megváltozott. Én is. – A nagyapád volt az utolsó, aki még táncolni láthatott. Ott láttam lehetőséget az itteni rendszerben, ahol mozogni tudok. Így jutottam megannyi kapcsolathoz, a munkám része volt. Aztán más is a munkám részévé vált, háttérbe szorult a lényeg. De ennek segítségével jutottam el Angliába, majd az Egyesült Államokba. Kémkedni küldtek, természetesen, de én más útját választottam az információk áramoltatásának. 
Féloldalasan felvonta szemöldökét, s felém fordult mindent tudó félmosollyal ajka szegletében. Pont ugyanaz a kisfiú volt, akinek megismertem. Időközben ugyan felnőtt, megtanult dolgokat, méltó tagja lett a rendnek, s beépült a KGB berkeibe, de mindvégig ugyanaz a hóbortos gyermek maradt, akárhogyan próbálkoztak kiölni ezt belőle. Megtanult maszkot viselni, szerepet játszani. 
- Akkor azt hiszem, nem fogsz örülni az ajánlatomnak – mondta, de arckifejezéséből láttam, hogy ő éppenséggel nem bánja. 
- Nikolaj, egy egyszerű álcát kértem, hétköznapi munkával, amit nem kell elvégeznem. Nem számít a pénz, megmondtam sokszor. – Fejemben már összeálltak a különféle rémképek, mint a takarítónő, a rúdtáncos vagy épp a konzulátus dolgozója. 
- A színpadon szereplő hölgy a keleti térség templomos képviselőfejének a lánya. Édesapa szemefénye. Kiszúrtad, nem egy prímabalerina. Apuka pedig a díszpáholy közepéről gyönyörködik egyetlen gyermekét, aki a Testvériség központi bázisának épületében tölti a mindennapjait. 
- És mit szeretnél, mi legyek? Az öltöztetőnője vagy a dadusa? – Lelkesedésem az egekbe csapott, mint nyári reggelen a homokra öntött víz. – Vagy esetleg öljem meg? Pavlocsenko biztosan díjazná. 
- Inkább Pavlocsenkót szeretnéd, nem igaz? 
- Nikolaj… hónapokon át kínoztatott egy nyirkos kút alján. És ez még csak a legkevesebb dolog, amit tett. Segítették mások is, egyedül nem lett volna rá képes. De tudta hol üssön és kit használjon fel ellenem. – Hiába, de az emlékek hatására nehezen tudtam uralkodni indulataimon. Velőmet mardosta a gyűlölet, ahogy felkúszott tarkómig. Megfelelő szögben volt, a táskámban pedig egy pisztoly lapult. Egy karnyújtásnyira volt tőle a végzete, miközben csillogó szemekkel figyelte a lánya előadását. - A legkevesebb lenne az, ha ólommal tölteném fel a koponyáját. Most meg azt várjátok, hogy a lányát tanítsam… 
- A szobáját is takaríthatod, ha az jobban tetszik. – Villantottam fel előttem a másik lehetőséget, ami elég kézenfekvő megoldás lett volna. 
- Nagyon szeretnél táncolni látni, nem igaz? 
- Alig várom. – Nevetett halkan, miközben egy emberként kezdett el tapsolni a tömeg. A táncosok sorokba rendeződve vonultak fel meghajolni a közönség elé. Egy gúnyos mosoly, annyira se tellett. 
- Mikor kezdek? - kérdeztem röviden, másra nem volt szükségem. A legmélyebb pokolból kellett előásnom magam, amit akkor tanultam. A sokévnyi névtelenség után vissza kellett térnem egy rég elfeledett életformához. 
- Most. – Állt fel székéből, majd felém nyújtotta karját, hogy felsegítsen és a tömeg előtt kijussunk még. Az ódon falak átvették a taps egyöntetű ütemét, velük együtt dübörgött és lélegzett. Életre kelt a színház, mi pedig sietős léptekkel haladtunk a hátsó lépcső felé. Egy fekete elválasztó függönyön átérve a lépcsőházhoz értünk, ahol a művészek, illetve a színház személyzete járt. Eltűntek az arannyal borított stukkók, a parányi madárformák, a virágok. Nem botlottunk lépten-nyomon tükrökbe, rejtett boltívekbe. A falak a szürkeségtől kopárlottak, a lámpák pedig üresen szórták fényüket a szőnyegtelen padlóra. 
Nem tudtam mire készül, de amikor a falhoz simítva kezét élénk kék csík futott fel kétoldalt, felül összezárult, s kinyílt előttünk egy ajtó, kérdő tekintettel fordultam hozzá. 
- Ez régen még nem volt itt, Nikolaj… 
- Ameddig én vagyok a színház igazgatója, addig eszközölhetek némi újításokat az épületen. 
Körülnézett, majd betessékelt maga előtt az ajtón, ami egy csigalépcsőre nyílt. Tompa kopogás jelzett minden lépcsőfokot, amit érintettük, képtelenség lett volna nem észrevenni közeledtünket. Bokamagasságban parányi fények segítették a biztonságos lefele jutást, ameddig egy üvegpanelhez nem értünk. Ami még érdekesebb volt, hogy nem lehetett átlátni rajta, mindent visszatükrözött. Lehunytam szemem, mély levegőt véve összpontosítottam, kiélesítettem érzékszerveimet. A túloldalon víz csobogott, lassan folydogált. Mögöttem hallottam a férfi szívverését, valamint légzőizmainak összehangolt mozgását. Valakik beszélgettek épp néhány méterrel beljebb, onnantól pedig elveszett hangjuk egy széles teremben. Kíváncsiságom egyre nőtt. 
Aztán kinyitottam a szemem, s a sűrű fekete felületen megjelentek az izzó kék vonalak, ábrák. Felül pedig szavak, amiken hosszan elidőzött tekintetem. Nem a Krédó szövegének egy részletét tartalmazták, mint ahogy szokás volt. 

„Jobb, ha a bűnös él és vezekel, mintha meghal, és megmenekül a bűnhődés fájdalmától.” 

- Azt hiszem, tudod ki mondta ezeket a szavakat. 
Fel sem tűnt, úgy elmerengtem. Régen volt, nagyon rég. Amerikát ekkor még fel sem fedezték. Annyira más volt minden. Nyersebb volt, élesebb, de szabadabb és egyszerűbb. A tudományokról még mit sem tudtak, megannyi Éden ereklye biztonságban volt. Itália virágzott, s beköszöntött az aranykor. 
- Én tudom, de te tévedsz. – Nevettem végül el magam. – Pusztán, ha a szavakat nézed. „Háború. Brutális és kegyetlen. Pokoli és gyerekes. Szabadság, könyörületesség és szerelem - ezek azok, amelyekért megéri harcolni, amelyekért megéri ölni” Ő így beszélt. Nem kívánta büntetni az embereket, más volt számára az elsődleges. Ő pedig odafent – biccentettem a felirat felé fejemmel - Niccoló Machiavelli, Firenze nagyszerű és meglepően titokzatos, fondorlatos gondolkodója mondta ezeket neki. Olvastad A háború művészetét? – Nem vártam meg válaszát, ilyeneket manapság senki sem olvas. – Ne bánd, feltűnően unalmas, már amennyit láttam belőle. Általában nem voltunk egy véleményen. 
- Mindenkivel találkoztál a világtörténelemben, aki egy kicsit is számított valaha? – A vonalak között feltűnt egy kör, amihez közelebb lépett, de ahelyett, hogy aktiválta volna, inkább rámutatott. – Ez szerintem rád vár. 
- Nem, Jézussal nem. – válaszoltam, miközben tenyeremet a hideg felületre helyeztem. Érzékeimet pihenni hagytam, már nem volt szükség a rejtett ábrák segítségére. A fal pedig szétvált előttünk, s továbbengedett. 
Sötétségbe burkolózott a márványfolyosó, amit két süllyesztett medence kísért el a teremig. Mindent kő fedett, néhol hagyva előbukkanni a fényt. A túlparton végig bemélyedések sorakoztak, benne megvilágított relikviákkal. Feltűnt egy pajzs, ruhák, fegyverek és zászlók, majd jeles elődeink szobrai. Gyökereitől kezdve kellett újjáépíteni a Testvériséget a századfordulós Nagy Tisztogatás után. A két világháború alatt halomszámra vadászták az embereinket, nem hiába. Mi voltunk azok, akik meg tudtuk dönteni a fennálló rezsimeket. De kevesen voltunk, az idő pedig telt és szükségünk volt három generáció váltására, ha nem is négyre. 
A folyosó teremmé szélesedett, ami inkább előtérnek tűnt, mintsem a bázisnak, ahonnan még több felé nyílt ajtó. Szőnyegre tovább sem pazarolták a költségvetést, az egész impozáns volt, letisztult és modern. A sallangos lepusztultság és pangás helyett.
 - Üdvözlünk itthon, Ментор!


Share:
Olvasás