2019. június 4.

35. Vörös kód


Én hős vagyok. Ez mesterség, nem kevésbé, mint a szövés vagy a sörfőzés, és akárcsak azoknak, ennek is megvannak a maga szabályai, trükkjei, apró műfogásai. Megvan a módja, miként lehet meglátni a boszorkányokat, felismerni a mérgezett folyókat; vannak gyenge pontjai a sárkányoknak, és vannak válaszok a csuklyás idegenek találós kérdéseire. De a titok, ami egy hőst hőssé tesz, a dolgok rendjének ismerete. A disznópásztor nem veheti feleségül a királylányt, mielőtt útra nem kel kalandjaira, a kisgyermek sem kopogtathat a boszorkány ajtaján, mikor az éppen szabadságon van. A gonosz nagybácsit nem lehet leleplezni és ártalmatlanná tenni, mielőtt nem tesz valami gonoszat. Mindennek akkor kell megtörténnie, amikor eljött az ideje. Küldetéseket nem lehet csak olyan egyszerűen feladni, jóslatokat nem lehet hagyni megrothadni, mint a leszedetlen gyümölcsöt. Egyszarvúak maradhatnak egy ideig megmentő nélkül, de örökké nem. A boldog vég nem jöhet el a történet közepén.
Peter Soyer Beagle

Napjaink, Szentpétervár

- Nikolai.
- Dolohov.
- Anatolij.
- Maria.
- Andrei.
- Alexander – csendült fel az egyetlen ismerős hang a fülembe helyezett rádióban. A többi kódnév alatt futók mind rejtve maradtak előttem. Megbíztam benne, elvégre az ő embereiről volt szó és egy komplett csapat kellett a poloska beültetéséhez. Pavlocsenko pedig nem könnyített helyzetünkön a testőreivel, de mit is vártunk volna tőle másként. 
Kellően előnyős, ám veszélyes pozíciót töltött be a Templomosok körében, a radikális csoport, amihez tartozott, nem éppen a békés vonalat követte. Mindamellett, nem is tudták, milyen következményekkel járhat az, amiért annyira küzdenek, amiért olyan sok pénzt beleölnek a kutatásaikba. Az Abstergo pedig nem állt mögöttük annyira, hogy kész vagyonokat áldozzon be a tudomány oltárán. Annál az életük is fontosabb volt, mintsem vakjátszmát játszanak a sorsukkal. 
- Natasa – szóltam bele végül én is. A függönyök mögött állva lestem ki a nézőtéren összegyűlt tömegre. Éppúgy tele volt, mint régen. A vörös borítású székek egyike sem árválkodott üresen, ellenben a színpadon egyedül álltam, mindenki más oldalra húzódott. Volt valami megdöbbentő az egészben. Valami letaglózó, fenséges és csodálatos. Ahogyan minden elcsendesedett, a fények kihunytak, majd cipőim sarkának egyenletes koppanásai megtöltötték a teret, amint a háttérbe vonultam. Egy kevésbé megszeppent, ám annál idegesebb társaság fogadott, mintsem vártam volna. Végigtekintettem rajtuk, majd a gépei mögött görnyedő technikusnak jeleztem egy bólintással, hogy elhúzhatja a két világot elválasztó lepleket.

Elkezdődött a premier.

És innentől kezdve felpörögtek az események, ahogyan a táncosok váltották egymást a jelenetek között. Az előadás kezdete és az első felvonás vége között másfél óra telt el, ami nem tűnt többnek húsz percnél. Ezalatt lefutott nyolc jelenet és közel harminc táncos. Köztük Pavlocsenko lánya, Katerina. Aranyszínű tüllcsodában állt ki a közönség elé, búzaszőke haját koszorúba fonva, mint tiarát, viselte. 
A vonal pedig kísértetiesen csendes volt a fülemben. 
Egy apró pisszenés.
Annyi se.
Majd egy sokat mondó búgás, egy reccsenés, egy kellemetlen előérzet és egy ismerős hang.

- Vörös kód.

Három szisszenés, én pedig értetlenül bámultam magam elé. Azon túl, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy nem rejtegethet a jelzés túl jót, fogalmam sem volt a jelentéséről. Egy automatikus gyomorgörcs, az az ismerős rossz előérzet.
- A jobboldali lépcső fele megy, felfele – jelezte Dolohov, kissé ércesen. Stílusában hanglejtése egy szökött rabéra emlékeztetett, aki évek óta nem beszélt senkivel. Egy hozzáképzelt éles arcél, fekete haj, sötét szemek és hófehér bőr. Jellegzetes ukrán akcentussal beszélt, mosolyt csalt arcomra a helyzet ellenére. 
- Idefent várom – mondta Alexander, ám más választ nem adott, majd néhány felismerhetetlen zaj, egy puffanás és egy élesebb sípszó után, elveszett a vonal. 
- Maria, menj oda! – adta ki a szűk parancsot Alexander fedőnév alatt Nikolaj, akinek megszokott nyugalma veszni látszott. Szinte láttam magam előtt a megfeszült arcát, gyöngyöző homlokát a szűkre szabott öltönyben.
- Mi a vörös kód, Alexander? – Számonkérően hangzott, de a fejlemények hatására ezt senki nem róhatta fel nekem. És az újabban beálló gyanús csend engem igazolt. Valaki olyan tette tiszteletét a gálaestünkön, akire nem számítottunk. Egy más névre szóló jeggyel pedig könnyedén átjutott az első körös ellenőrzésen is.
- Idefent nem látok senkit, Anatolij, a kamerák? – Maria megrökönyödött kérdése sem segített sokat a helyzetemen. – Nikolai merre vagy?
Maria első hallásra a Krímről jött. Kissé barnább bőrrel, éjfekete, egyenes hajjal, de élénk szemekkel. Olyan lélekmetsző sötétkékkel. Aki, ha rád néz, olyan, mintha a végtelen tengerbe merednél bele. 
- Bal feljáró, itt nincs senki. – Kozák, hanglejtésében is egy úriember disszonanciáját sugallta. Szürke merevség, a legnagyobb kihívás egy könnyű nő számára. 
- A kamerák sem mutatnak semmit, a lelátókon nincs. – Pompás. Egy vörös kód rohangál az épületben és még csak azt sem tudom, hogy mindez mit jelent ránk nézve. De egy biztos volt, itt nem maradhatok. A színpad túlságosan nyílt tér, támadni biztosan nem fog, a társulattól pedig minél távolabb szerettem volna vinni.
Anatolij nagyobb talány volt. 
- Natasa, mi a helyzeted? - Kihátráltam óvatosan, igyekeztem minél távolabb kerülni az emberektől. A folyosó félhomályában siettem az idegenek füleitől biztonságos helyre.
- Jobboldal, kijárati folyosó, a négyes számú öltöző. - Lehajtva fejem, az öltözőm menedékében csuktam magamra az ajtót, bár feltekintve nem éppen az a látvány fogadott, amire számítottam. A vér meghűlt az ereimben, akármennyire igyekeztem leplezni mindezt.
- Natasa, menj onnan! – Nikolaj ellentmondást nem tűrően sziszegte a telefonba, vagy közel járt hozzám, vagy a kameráknál. – A bal átjárónál várlak.

Élénkzöld szempár nézett velem szembe, merő gúnnyal és igen éles megvetéssel. Állát dacosan magasra emelve, szinte lenézett rám. Felegyenesedtem, miközben fülemből kivettem az adóvevőt. 
- Most nincs itt Clint, hogy megvédjen – tisztáztam az amúgy is világos körülményeket. Az ő szava választotta el attól a csinos kis homlokát, hogy egy nyílhegy átüsse azt még néhány éve. Kielégítő látvány lett volna számomra, de Barton türelmesebbnek bizonyult nálam. 
- Nincs szükségem a védelmére. – Hófehér ruhája látszólag passzolt vörös, feltűzött fürtjeihez, de számomra egy bizarr hóhér látványát keltette. A gondolata is taszított, hogy egykoron arra vállalkozott, hogy olyan legyen, mint én. Mérföldekkel ócskább hasonmásom látta benne. A mimikájában. A szavaiban. A kinézetében. A szőke angyalból lett vörös démon, mint megcsonkított kurtizán, egy elveszettnek hitt kislány báját próbálta magára ölteni, kevesebb sikerrel, mintsem képzelte. Belül éppoly elveszett volt, mint a nézők a színpadon, akik nézik az eléjük kifeszített valóság gyenge vásznát, ám vajmi keveset értenek belőle.
- Kár.
- Neked viszont van. – Felnevettem. 
- Világosíts fel kérlek, mi az, ami annyira fenyeget engem? A S.H.I.E.L.D vagy a HYDRA? Amelyik Afganisztánba dobott ki meghalni, vagy amelyik Szibériában? 
- Az egyik idővel úgyis megtudja, hogy élsz.
- És? 
- Felajánlok egy alkut.
- Oh, kérlek, kímélj meg! – Forgattam meg szemeim, a legkevésbé sem voltam kíváncsi az ajánlatára. Bármi is lehetett az, elég kétségbeesettnek kellett hozzá lennie, hogy hozzám jöjjön „segítségért”.
- Nem hozom a nyakadra az egész S.H.I.E.L.D.-et, cserébe válaszolnod kell egy kérdésemre. – Összefonta karjait mellkasa előtt. A dekoltázsára simuló aranylánc szemei lassan csúsztak szét.
- Biztosan egy égbevágóan fontos kérdésről lehet szó.
- Neked egészen biztosan.
- Halljuk a kérdést.
- Hol van Bucky?
- Ki az a Bucky?
- Ugyan már, Isabell… Kijevtől erre elég sokan tudják, hogy ki is ő. Pont te lennél az, aki nem? – Közelebb lépett, kimérten, szilánkosan. Provokált, ám nem engedtem a kísértésnek. Pont egy karnyújtás választott el a torkától és már vége is lett volna szívélyes látogatásának.
- Ha tudnám is, pont te lennél az, akinek elmondanám?
- Pont miatta buknád el a nyugodt kis életed? Dúsgazdag tánctanárként? – Egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy szívesen fojtanám meg a puszta kezemmel. Csak látni, ahogyan elhagyja az erő, amit olyan nagynak hisz. Meglátni a gyengébbik oldalát, ahogyan az életéért könyörög. Milyen is, amikor rájön a saját halandóságára.
- Várom Furyt, nagy szeretettel! – Megfeszült. Most rajtam volt a sor. A S.H.I.E.L.D. washingtoni központjának összeomlása kellően nagy esemény volt, hogy idáig is eljusson hónapokkal ezelőtt. A S.H.I.E.L.D.-et feloszlatták, az emberek szétszéledtek, több ezer titkosított anyag pedig felkerült az internetre, ahonnan nem győzték letörölni őket. Ügynökök, vezetők, több ezer akta, gyilkosságokról, fegyverekről, balesetekről, kutatásokról. A nevem mellett pedig a brooklyni lakcímem, a hamis személyazonosságom és egy labrador vérmintája szerepelt. Bár erre ők még nem jöttek rá. Oroszországban pedig egy letűnt, amerikai hírszerzőügynökség egyik igazgatójának szava alig ért valamit. 
- Megváltoztál.
- Ne tégy úgy, mintha bármikor is ismertél volna, Natasha. – A lesajnáló arckifejezés most inkább az én fegyverem volt, hogy olcsó másom önképét sértsem fel vele. Azt hitte ismer, s a legnagyobb hibát itt vétette. Közel sem járt a valóság szövevényes képéhez. – Három ember ismert igazán, de már egyik sem mondana el rólam semmit.
- Talán kivágtad a nyelvüket? 
- Ilyen kegyetlennek tűnök? – Arrogáns hangsúlya nem javított helyzetén. A rejtett pengéknek hála, valóban egy kinyújtásnyira volt a torkától a végzete. Egy egyszerű mozdulat. Egy lendítés. Egy kattanás. Majd torkához szorított tenyérrel csuklott volna a földre, ujjai közt kiszivárgó meleg vérrel. - Egyikőjük sem az én kezemtől halt meg.
- És ki volt az, aki mégis? – Keserédes ábrándomból szapora léptek egyre 
- Egy lista elég vagy excel táblázatba szedjem? Bár, ha figyelmesen kutatsz az interneten, lehet még megtalálod a dokumentumokat róla, ha már egyszer feltöltötted mindegyiket az internetre.
- Az ő ügynökük vagy, igaz? – Hunyorított, mint aki keres valamit a félhomályban, mire válaszul felvontam szemöldököm. Éreztem, ahogyan Nikolaj tüdeje megtelik levegővel, majd kifújja. Szíve hevesebb ütemben ver, miközben minden ina feszülten várja, hogy mikor kap parancsot az agytól a mozdulatra. 
- Így se sokon múlik, hogy még élsz. Szerinted? – És mozdult, de amint kivágta az ajtót, felemelje pisztolyát, elkaptam csuklóját. Szilárdan fogtam kezét, miközben értetlenül meredt rám. Biccentettem. Értette. Leengedtem karját, majd elrakta fegyverét, de miután kilépett az ajtón, utána indultam. – Menj haza – válaszoltam neki vállam felett végszóként. 
- Nélküled nem. 
Megtorpantam, majd jeleztem Nikolajnak, hogy jobb, ha kimegy. Zöld nyakkendőjét megigazítva még egy aggódó pillantását elkaptam, mielőtt magunkra hagyott volna. Nélkülem nem. Eddig minden ment volna nélkülem is, elvileg. A mocskos munkára jó, de az irányításra már kevésbé voltam az. Hogy Furynek tiszta maradhasson a keze a nagyközönség előtt. Most pedig a válaszok kellenek. Először a ki vagyok? Most a mit tudok? 
A ki vagyok elhallgatása után, több mint három évet töltöttem Afganisztánban. Onnan vitt el a Hydra Szokóviába megközelítőleg két évre, bár a pontos időt sosem fogom tudni megmondani. A sötét cellában nem igazán volt naptár, amin figyelhettem volna az idő múlását. Majd kidobtak a hóra, a hegyek közé. Aztán egy hosszabb hajsza után Asgardban ébredtem, ahol teljesen másként jár az idő. És mire visszatértem, eltelt több, mint nyolc év. 
- Komolyan azt hiszed, hogy csak úgy elviszel innen? – Hitetlenkedve fordultam vissza felé. 
- Nem, én nem. – Facsarni lehetett a gúnyt szavaiból. Aztán megéreztem leheletét tarkómon, amint mögém állt. 
- Ms. White. 
- Mr. Rogers. 





Share:
Olvasás

2019. február 26.

34. Vérbársony


„Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.”
                                                                                                           Márai Sándor

Napjaink, Szentpétervár

Vérvörös bársonyba burkolt székek közt tört utat magának a letűnt valóság, ahogyan egy félrehangolt zongora fáradt ütemére mozdult egy lány a színpadon. Reggel hat volt, a hó pedig csodaszép. 
Odakint. 
Idebent csak a por uralkodott, amit a régi színházépület ontott magából. A táncosok frissen riadva melegítettek be és nyújtották izmaikat, míg a sorukra vártak. Most másoké volt a szerep. S a tánckar, mint egy hárfa, számos húrjának tökéletes sorozatával alkotta meg a nagy egészet. 
Fáradtságot senki sem érzett. Majd délután kipihenik magukat az utolsó percekben, most a munkáé a főszerep. Végtére is, tizenhárom óra múlva premier. 
Katerina pedig színen volt, Liev pedig lassan mögötte. A díszes jelmezeket hátrahagyva, a maguk tisztaságában, egyszerűségében igyekeztünk kihasználni minden megmaradt pillanatot, hogy tökéletesítsük estére a darabot. 
Lélegzet visszafolyt, láb emel. 
Majd egy öltönyös alak vágott át a széksorok között, míg a tánckar a legelső bevonulását gyakorolta. Hat pár jobbról, majd hat pár balról jön be. Ketten hátulról, emeléssel. A díszletként felállított oszlopok között pedig még négyen-négyen állnak. Jobb-középen két trón, bölcső. Több helyen egy-egy szék. Pont mint egy bálterem rég. 
- Ilyenkor még a holtak is alszanak – jegyezte meg fanyar humorral Nikolaj, ahogyan leült mellém a nézőtér közepére. 
- Még szerencse, hogy én nem vagyok az. – Felálltam, majd nyilvánvaló karmozdulatokkal jeleztem, ki és merre is igazítsa ki a helyét. Szerencsénkre a színpad mély, azonban nem túl széles. Befelé kell terjeszkedni, a háttér felé, hisz a páholyokból és a magasabban fekvő helyekről még jobban fognak látszódni a térformák. A színpadról ezt nem mindig látni. 
Egy utolsó pillantást vetettem, miközben a zenekar is lassanként megérkezett, majd miután mindenki a helyére ült, intettem. 
Kezdjék elölről az egészet. 
Feltéve, hogy egy két órás darabról volt szó, nem ígérkezett a mai sem rövid napnak. 
- El is felejtetted mondani, hogy a szokásos Diótörő helyett inkább Csipkerózsika lesz. 
- A közönségnek oly mindegy, talán ha a Barbie feldolgozásokból ismerik egy-másik történetet. Disney inkább kihagyta a táncos részeket. Bár meg tudom érteni. A kívülállók nehezen bírják felfogni sokszor a látottakat. Ezért kezdtek el leírásokat osztogatni az előadásokhoz, hogy tudják mi is történik épp. 
- Régen is ennyire szarkasztikus voltál? – Nevetett halkan. - Imádhattak itt. 
- Egyáltalán nem. – Ráztam meg haloványan fejem, miközben tekintetemet nem szakítottam el a színpadról egy percre sem. A nyitótánc javában folyt, a báli forgatag, a nagy össztánc, a népes vendégsereg szólótáncai után, a gonosz megjelenésével, átkával és egy cseppnyi utójátékkal vége is az első felvonásnak. - Tiszteltem a tanáraimat, nagyon jó szakemberek voltak. Amikor odafent van valaki, csupán az számít, mit mond az, aki idelent ül és közülünk való, ért hozzá. 
- És hogyan látod, közönség-kész a darab? 
- Idegileg teljesen, a táncosok szempontjából. A közönség pedig mire idebent ül, kifizette a jegyet. Azért lássuk be, Nikolaj, nem a darabért jönnek az emberek. Jelen lesz a sajtó és még megannyi ember, akik híresnek képzelik magukat, valamint azok szeretnének lenni vagy maradni, már csak a presztízsért, de itt lesznek. 
- Szomorú, hogy igazad van. 
- Sajnálom, hogy állandóan el foglak szomorítani. 

Hercegnőm 

Hagyj, Mentis 

Emlékeid ne csaljanak meg 



Némán meredtem tükörmásom szürkeségébe. A gyilkos csend settenkedett be a sötétített ablakon. Párkánya alatt játszva telt az élet a Néva parti köveken. Egy sirály visítása bontotta a nyugalmas órét, míg a leboruló éj feketébe vonta a csillagos eget. Egy eltévedt hajó a kikötőt kereste, tétován haladva a felvont hidak közt, néhány óvatlan jégtáblát orrával kettétörve. 
Hidegen folyt le a sűrű arany a díszes keretre. Egy megfogyatkozott élet feküdt a síkon fekete csipkébe csomagolva. A metsző kék szempár rideg acéllá vált, s metamorfózisa kedvező irányt nem remél többé. Felette egy kisimult homlok, aranyékét vesztve, fakó szőke keret fogja át. 
Mosolyt e arcra csak az élénk rúzs varázsol már. 

Itt vagy te Asgardnak egyetlen leánya.

Hogy érted azt, hogy egyetlen? 

Hát nem te vagy világod egyetlen ékköve? 

Ékkő az, mi engem éltet. Én megkopott hüvelye vagyok csupán. 

Vajon mit adnának élted napjaiért? 



- Minden rendben? – Gondosan hátrafésült hajával, a színház igazgatója lépett be gondterhelt arckifejezéssel. Egészen új volt tőle ez a grimasz, valahogyan mindig a teljes kifejezéstelenség és a mosoly közt játszottak arcának vonásai, s bevallom, nyugtalanított a még nem ismert jelenség. 
- Itt lennék, ha az lenne? – Bár a gúnyos félmosoly tőlem kicsit sem volt szokatlan. 
- Jogos – Egy széket húzott oda mellém, majd arra telepedett le. A tükörben magán végig szemlélve, megigazította nyakkendőjét, majd rám tévedt tekintete, de zavara egyre fokozódott, ahogyan nem találta azt, amit keresett. - Hogy van a hátad? 
- Nem kell minden egyes alkalommal megkérdezned Nikolaj. Nem fáj már, de a billogot nem tüntetheti el onnan semmi sem. A ruha pedig fedi, alábélelték a csipkét, hogy ne láthassa senki. 
- Sajnálom, hogy viselned kell. 
- Sokkal rosszabb dolgokat is el kellett már viselnem. 
- Azt hiszem mindnyájunknak. - Mondta az, aki a családja egy részét veszítette el emiatt. - Ez nem az a „munka”, ami után áldozatok nélkül nyugdíjba lehet menni. 
- Valahol ez benne a szépség. 
- Hogy soha senki meg nem köszöni? 
- Itt a köszönet manapság bilinccsel jár. A társadalom ma már irtózik azoktól a módszerektől, amelyek az alapjait lefektették. – Visszatérve a hódító- vagy épp a keresztesháborúkra. A tömérdek népirtásra, a nyilvános kivégzésekre. A Nagy Francia Forradalomra. - De mégis, teszünk valamit az emberiségért, amit meg kell valakinek tennie. A kezét pedig csak igazán kevesen szeretik bemocskolni. Mert lássuk be, szép dolog a diplomácia, a sok szövetséges, a színjáték, de a holtak hallgatnak csak igazán és annak van érvénye, amiért fegyverekkel küzdöttek meg. És ez nem változik. 
- Tényleg sokszor el fogsz még szomorítani. Viszont most én is elszomorítanálak egy kicsit. Pavlocsenko itt van. 
- Feltéve, hogy a lánya főszerepet táncol, ez annyira nem meglepő. 
- Igen, azonban nem egyedül jött és Abstergo ügynököket is hozott magával a biztonság kedvéért. 
- Hm… Templomosok az Orgyilkos fészekben, ez azt hiszem igazán testhez álló feladat, ellenben úgy gondolom, ma este senkinek nem kellene gyászolnia. Mérjük fel, kiket hozott, kik a magasabb rangú templomosok, és nyomkövetőt rájuk, akinél sikerül, akár poloskát a telefonkészülékekbe. Hány használható emberünk van? 
- Tizennégy 
- Válaszd ki a négy legjobbat 
- És mit mondjak a többieknek? 
- Hogy élvezzék az estét és figyeljenek bőszen, de nem akarom tudni egyikőjüknek sem a nevét. A többi pedig kapjon egy fülest, maradjunk folyamatos kapcsolatban. 
- Miért hiszem azt, hogy hattagú lesz a rögtönzött akciócsoport és nem én leszek a főnök? 
- Mert azt hiszem nagyapád eleget mesélt neked rólam. 
- Rendben. – Adta meg magát végül, majd a szélső asztal felé fordult, amelynek rejtett fiókját feloldva egy fekete dobozt vett elő. – Azért van itt még valami, ami a fülesen kívül jól jöhet ma este – mondta, majd levette a doboz fedelét és egy nyakláncot vett ki belőle. 
- Nagy Katalin, országunk nagytiszteletű, utolsó cárnője, mint tudod, jelentősen támogatta a Testvériséget. Jobban azt hiszem, nem kell bemutatnom a nyakláncot, valamint a fülbevalókat, mivel nagyjából kétszáz évvel ezelőtt a cárnő neked ajándékozta ezeket. 
- Remélem, ezért az anyakönyvvezetőnél nem kell majd elszámolnod. – A smaragd kövek, az igazgyöngy és az arany ízlésesen keveredve egészítette ki a fekete felsőt, mely hatalmas szoknyában végződött. Hajamat egy oldalra fésültem, hogy jobb fülemet eltakarja, majd pedig a benne levő távközlőegységet is, bár a fülbevalók pedig amúgy is elvonták volna a figyelmet róla. Egy egészen más személy nézett vissza rám a tükörből. Ám a tükör más is megmutatott nekem. 
- Az átépítésekkor találtuk meg a többi relikviával együtt. 
- Látom, a gyűrű is megvan hozzá. 
- Mellette volt, bár azt nem írták oda kinek szánták. 
- Persze, hogy nem. Elvégre, nem tudták, hogy kinek is küldik. – Szólásra nyitotta száját, azonban egy rövid, ám annál hangosabb kopogás félbeszakította őt. 
- Azt hiszem, megyek. Valaki más is beszélni szeretne veled. 
- Engedd be 
A maga jólöltözöttségében, komoly arcát felöltve ment ki a szűk helységből. Karöltve távozott vele az otthon biztonságérzete, egy meleg baráti ölelés egy elfeledett család fáradt légköre.  

- Ms. Sokolovna. 
- Igen? 
- Bocsánat a zavarásért - Katerina szőke hajkoronája bukkant fel az ajtó nyílásakor. Arcát már elfedte a smink, s jelmezében feszengve tért be öltözőmbe. - Csak kérdezni szerettem volna valamit, bár azt hiszem, eléggé személyes. 
- Hallgatlak. – Szemei riadtan csillogtak, éreztem szívének hatalmas dobbanásait. 
- Félt már attól valaha, hogy az emberek meglátják, hogy milyen is ön valójában? – Kérdése oly mértékben semmisített meg, hogy féltem megreped tükörképem a szavai okozta súly alatt. Elgondolkodtam. 
- Igen, sokszor. Tulajdonképpen, most is. 
- És hogyan tudott túllépni rajta? – Hangja fojtott volt és igen gyenge, de ezek azok a momentumok, amikor a koreográfia után fejben kell összetenni a táncosokat. 
- Arra gondolok mind ahányszor, amikor eszembe jut, hogy rajtam kívül senki sem tudja pontosan, hogy mennyit is dolgoztam azért, hogy itt legyek. Senki sem ismeri az utam, hogy honnan jöttem, hogy hová megyek. Nem tudják miket is kellett megtennem azért, hogy az legyek, aki ma vagyok. Senki sem tudja nálam jobban a dolgokat. És amikor kimentem a színpadra, tisztában voltam vele, hogy én vagyok az, aki tudja, hogy mit is kell tennem. Nézd, Katerina. Gondolj a rajzolásra. Mindenki tudja, hogyan is néz ki egy ló. Mindenki kiszúrja a hibákat egyből, de igazán szépen megrajzolni csak kevesen képesek rá. A kritizálok jelentős része pedig csak kritizálni képes. Ezért hívják őket kritizálóknak és nem művészeknek. A művész nem kritizál, hanem alkot. Amikor fent leszel a színpadon, alkotsz. Mert az a dolgod. Alkoss a legjobb tudásod szerint. Ha holnap esetleg visszanézed valahogy, akkor majd kritizálhatod saját magad. Majd legközelebb kijavítod. De először meg kell csinálnod, hogy kijavíthasd. Idővel pedig majd így tanulsz. Rendbe? 
- Rendben. 
- Most pedig irány melegíteni, mindjárt kezdünk. – Álltam fel azzal a lendülettel, majd ő is, érezhetően könnyebb lélekkel. Ha pedig a lelked könnyű, táncod úgy válik művészeted ékévé. Könnyebben ugrasz, már-már repülsz. Nem húz bajod súlya messze a föld alá. Mosolyod fesztelen, karod ölelésre kész, nem töri meg mozdulataid sorát a hétköznapok gyötrelme. 
Egy pár tekintet fényesebben csillogott távoztában, mint ahogyan érkezett. 
- Igazán köszönöm – mondta fejet hajtva, majd a színpad felé sietett. 
Hamarosan kezdődött az előadás.


Share:
Olvasás

2018. október 27.

33. Messze van még...

Halihó, íme azért itt vagyok! Nagyon meg szeretném köszönni a 70 feliratkozót, nagyon meglepődtem, amikor megláttam ma a számlálót. Köszönöm, hogy változatlanul kitartotok mellettem és az írás mellett. Hozok azonban híreket is, megnyitottam a személyes blogom, ahol egyben megtalálható lesz minden írásom, valamint az újabbakat oda fogom publikálni, viszont az I'm Goddessnek meghagyom ezt a kis saját felületét, mert képtelen vagyok ezt az oldalt bezárni. Az új oldalt Per Apera Ad Astra néven fogjátok megtalálni, de ha most itt rákattintotok, egyből el is juttat oda titeket. 
Készülök egy minisorozattal, amiben mindössze hat részt tervezek. Ez a szokott Marvel fandomtól eltérően DC berkekben fog kalandozni, méghozzá Batman, pontosabban Bruce Wayne körül. Meg aztán még ott van millió terv és ábránd, amit szépen sorjában megvalósítok. 
Jó olvasást kívánok most azonban nektek és sietek, ahogy tudok! <3


„Szeretem a bátrakat: csakhogy nem elég a kardcsörtetés - tudni kell azt is, kire ránts kardot! És nemegyszer több bátorság vagyon abban, aki odébbáll, és féken tartja indulatát: hogy méltóbb ellenségnek tartsa meg magát! Csak olyan ellenségtek legyen, aki gyűlöletes, nem pedig megvetendő: legyetek büszkék ellenségetekre: így tanítottam néktek valaha.”
Friedrich Nietzsche


Napjaink, Szentpétervár
Éreztem, ahogyan a Mindenek Atyja lemosolyog rám. Ujjaim alatt a feketébe burkolt ruha, mintha magától megelevenedett volna. Mintha keringésemet átvéve egyszerre lélegzett volna velem. Lenyűgözött minden apró barázdája, ami beborította a próbababát. Tökéletesen illett rá. A modern kor technikája magába olvasztotta a már jól ismert öltözéket, s a csuklya is másként festett a megszokott formájában. Más volt, mégis ugyanaz. A hófehér selymet, vörössel díszítve, felcserélte az éjsötét páncél ezüstös bordázata.
- Néhány dolgot tudnod kell róla – szólt közbe Nikolaj, aki ezzel a húzásával ugyancsak meglepett. Kezével a ruha felső részére mutatott, elsőként a nyakánál található megerősített részre, majd a maszkra. Tekintetem egy pillanatra a bábu mögött helyet foglaló tükörre tévedt, ahonnan látni véltem a ruha hátán sötétebben kirajzolódó sólyom alakját. – A nanotechnológia segítségével, a teljes öltözék a nyakláncban, a kar- és combpántokban foglal helyet. A pántokba beépítettek egy olyan funkciót, amelynek segítségével teljesen láthatatlanul hordhatod mindezeket, valamint az anyaguknak hála, semmilyen biztonsági kapun nem fogják kiszúrni.  Így  nem fog problémát okozni, ha esetleg nem illene a ruhához. – Hangjában némi gúnyt véltem felfedezni, de jobbnak láttam nem szóvá tenni. Különösen idegesítő női kollégákkal vehették őt körbe, ahogy néhány elejtett mondatából leszűrtem. – Az arcmaszk variálható, vagy teljesen fed, vagy félig, vagy egyáltalán nem, egy szűrő van beleépítve, ha bármilyen kevésbé jótékony hatású gáz közvetlen közelében lennél. Portól, füsttől, gáztól véd, de az atomrobbanást ez sem kedveli túlzottan. A kommunikációs rendszer és a hangtorzító bele van építve szükség esetére, együtt egy kikapcsolható jeladórendszerrel, ha netalántán nem akarnád az orrunkra kötni, hogy merre jársz. Bár csodálnám, ha egyáltalán bekapcsolnád valaha. – Kezével lenyúlt, majd megnyomott egy pontot a csuklóján, mire különböző gombok holografikus képe villant fel. - Mindent a bal karperecen lehet beállítani, egyáltalán nem bonyolult. A verbális útmutató nagyjából három órát vesz igénybe, de a lényegét elmondom neked. A ruha vibrániumszállal van átszőve, de maga az anyag szén-nanocsöves technológiával készült, AA1-D típusú rostsejtekkel. Ez önmagában kimondva nem sokat jelent, de elnyeli az energiát, amit később a fegyvereidben ellenük fordíthatsz. A két pisztoly, a sokkoló, minden SPDD-4C típusú hüvelyben van, ami továbbítja a felvett energiát, ez lehet támadásból fakadóan, vagy ha aktiválod magadban a tesseractot, fel tudod vele tölteni a pisztolyt, így nem kell a töltényekkel bajlódni, hanem színtiszta energiával támadhatsz ellenük. Ezzel megoldották, hogy a helyszínen nem marad semmi konkrétan visszavezethető nyom a repeszek miatt. Az övön gránátok vannak, az eredetinél sokkal kisebb, lapítottabb formában, ezért eldobásnál figyelj a technikára. Inkább dobócsillagéra hasonlít most a keskenysége miatt. Találsz még füstbombát, néhány mérget, egy kést hátul a biztonság kedvéért, valamint néhány töltényt, ha az elektromos rendszer megadná magát. Ilyen szempontból ügyelj az EMP gránátokra, minden elektromos berendezést kiiktat, ha hamarabb aktiválódik a kelleténél, a tiédet is hatástalanítani fogja. – A bábu kézfejére mutatott, majd az oldalsó panelról leemelte a fekete, bársony díszdobozt, majd felnyitotta tetejét. Egy régi, de újracsiszolt, ezüst karikagyűrű lapult benne, melyen a Testvériség szimbóluma rajzolódott ki.  - Vigyázz, hogy ne essen le a gyűrűd, az aktiválja a teljes páncélt, anélkül üres kiegészítő a karperec és a nyaklánc. A kesztyűn megerősítették az ütésre alkalmas felületeket. Normál esetben, valamint közelharc során nem fog leesni a gyűrű, de nem árt óvatosnak lenni. A csizmák teljesen hangtalanok, a sarkába építettek egy pengét. Mechanikájában ugyanaz, mint amit száz évvel ezelőtt használtál.
- Csak nyolcvan – szóltam közbe. Azt a csizmát még Howard tervezte, néha úgy gondolom, pusztán hóbortból. Mert kellett a szakmai kihívás, miként lehet a pengét elrejteni a sarkában, valamint a szárában, hogy a lábizmaim mozgásához idomuljanak a rugók, s csak szükség esetén pattanjanak ki eredeti helyükről. Bár használat után visszacsúsztatni őket néha feleslegesen macerás volt.
- Ha örökké élnék, nekem mindegy lenne. – Fél szemöldökét felhúzva sandított rám a válla felett, miközben szeme gyorsan visszatért a ruhára, majd a többi panelre.
- Ha örökké élnék, akkor nekem is. – Vettem magamhoz a gyűrűt, majd az ujjamra húztam. Meglepődtem volna, ha nem illett volna tökéletesen a helyére, de annyira ismerem a wakandaiakat, hogy ez lenne a legutolsó dolog, amit elrontanának. Nikolaj kétkedő pillantását azonban nem tudtam hová tenni. – Mi nem olyan istenek vagyunk, mint akit a keresztények tisztelnek. Élünk és halunk, felnövünk, megöregszünk, születünk. És az isteni hatalom nem öröklődik mindig a vérünk után, Nikolaj. A törvény szerint, mind a Valhallába jutunk, vagy Hela birodalmába, míg el nem érkezik a Ragnarök, az utolsó csata, amikor részt veszünk egy végső ütközetben. S akkor dől el, hogy Asgard tovább él, vagy örökre elpusztul.
- És mi lesz akkor, ha elpusztul? – Teljes testével fordult már felém. Ezzel kapcsolatban mindig is kétségeim voltak. Bárcsak tudnák az emberek, hogy sokkal rosszabb dolgok is vannak odakint az űrben, mint amit itt művelnek lent. De én vajon el tudnám? Hiába tudok többet, mint ők… azt hiszem ez már rajtam is túltesz.
- Leomlik az utolsó bástya is Midgard fölül, nem lesz, aki őrizze a kaput, s bárki könnyedén idejuthat. Nem védi majd semmi a Földet attól, ami az űrből érkezhet ide.
- Ennyire rossz lenne az, ami még odakint van?
- Még én sem tudnám pontosan megmondani. Hallottam dolgokat, tanultam róluk… de nyíltan igen keveset beszélt arról apám mik is rejtőzhetnek odakint. A kilenc világ minden lényéről van egy könyvünk otthon a könyvtárban, Asgardon. Őket mind megtanultam, találkoztam szinte az összessel. Ám ami rajtuk túl van, kint a végtelen sötétben… arról leírások sosem készültek. És ezek még csak a világok, de ott van a többi dimenzió. Sokkal szélesebb ez az egész, ami körülvesz minket, mint hinnénk. – Zavartan fürkészett, de értette, amit mondok. Ilyenkor pedig az emberek általában ösztönösen elkezdenek mentséget keresni, hogyan lehetne megszüntetni a veszélyt, a közelgő éles helyzetet. Ám azt se tudjuk mi jöhet, s azt sem, hogy mikor. Mikor gondolja majd úgy valaki, hogy kiirtaná az emberiséget, netán elfoglalná az univerzum ezen oldalát is. - Lesz, akitől talán én sem tudlak majd megmenteni titeket. Az én erőm is véges, nem vagyok mindenható, hiába neveztek istennek. Pláne ha itt az emberek előbb kivéreztetnek, mintsem segíteni tudnék.

Hercegnőm… itt az idő.
Hagyj Mentis, messze van még.
Karnyújtásra tőled a cél.
De nem mindegy hogy nyúlok a cél felé.

Hetek teltek el azóta, hogy kineveztek Katerina mellé.
Összeállítottam neki egy edzéstervet, ami kellően nehéznek bizonyult, hogy megtörje őt. Mindeközben végig figyelemmel tartottam, s a balett órák feltétele az elvégzett edzés volt. Igyekeztem keménykezűen bánni vele, de a végletekig hajszolás sem tartozott a célom közé. A szigorú étrend már eleve előirányozva volt neki. Egy táncosnak fontos a súlya. Mi az, amivel kellő magasságba tud ugrani, ami segíti és nem pedig akadályozza őt tánc közben; mennyi az, amivel segíti a partnerét, hogy egy előadáson keresztül magabiztosan meg tudja őt emelni. Ehhez volt szükség az étrend mellé egy egészen másfajta edzéstervre, ami nem merül ki néhány próbában és az edzőteremben való lébecolással. Mindezt egy hajnalban keléssel kezdve, hogy elmenjen futni a Néva partjára. Egy kicsit gondolkodni.
A táncos másik legnagyobb fegyvere az elméje. Hogy tudja mikor hova kell érnie, milyen módon, s hogyan kivitelezve. Hogyan tartja a fejét, miként mozdul meg a karja, milyen sorrendben követik egymást a lépéskombinációk, majd áll bele a végső mozdulatba.
Csak beleáll.
És nem mozdul tovább.
Mintha önmaga szobra lenne mindenki előtt pellengére állítva.
Visszatartva lélegzetét.
Megnyugodva.

- Mennyire bízol meg a párodban? – Kétes pillantást vetve meredt rám, majd tekintete a fiúra tévedt a tükrön keresztül. Liev a korlátnál gyakorolt éppen. Bokáját forgatta, lesve a tökéletes pozíciót, amiben megfeszítette, majd utána az égbe emelte. Sötétbarna haja hátrafésülve egyszerre kölcsönzött neki kisfiús, szinte angyali bájt és pokoli sármot.
A lány szemei nagyra nyíltak, tétovázott. Szemöldökét ráncolva láttam rajta mennyire erőlködik, de végső döntésre nem igazán jutott. Alaposan meg kellett fontolnia válaszát, de a dolga sokkal egyszerűbb volt, mint elsőre látszott. Segítettem neki.
- Hátradőlnél vakon, mert tudod, hogy elkap? – Biccentettem Liev felé. Elképzelni sem tudtam mi alapján kapta őt párjául Katerina. Mint a kotnyeles kislány és az érett férfi önbizalmat cserélve, úgy néztek ki egymás mellett. Ambivalens érzéseim voltak a kettőjüket illetően. Nem igazán hallottam őket beszélgetni, s az összhang is hiányzott. Míg a fiú segíteni próbált, együtt dolgozni vele, addig a lány inkább egyedül szeretett volna dolgozni. A kapcsolatépítés sosem volt az én területem. Tanácstalanul álltam a helyzet elé. Elvégre nem költöztethetem össze őket évekig egy lakásba, hogy ha kényszeredetten is, de megismerjék a másikat.
-  Na jó, csak a vizeitek vannak idebent, ugye? – A tervem a legkevésbé sem volt mondható
- Igen – bólintott, bár végképp kezdte elveszíteni a fonalat.
- Itt várjatok. – Nemes egyszerűséggel sarkon fordultam, majd kisétáltam a próbateremből. Ez persze addig tűnt normálisnak, amíg az ajtó becsukása után, rájuk nem zártam az ajtót. A telefonjaik az öltözőikben vannak, vizük van, az ablak pedig résnyire volt nyitva, de mivel az első emeleten van, berácsozták a biztonság kedvéért.
Beszélgessenek kicsit.

Share:
Olvasás

2018. augusztus 24.

32. Mademoiselle


Sziasztok! Igen, meglepően gyorsan húztam az új részt, jó lenne mindig így haladni, s most a szokásos 1700 körüli szószám helyett 3000 felett hoztam, két részre bontva a egyet. Szándékaim szerint most már a fandomon nem annyira követők számára is fény derül rengeteg dologra. Elérkeztünk egy újabb kapcsolódási ponthoz is a két univerzum között. Lassan haladunk a történettel is, igyekszem az előző részeket javítani, néhol újraírni. 
Jó olvasást!




                                               "Összegyűlnek az ázok
                                               az Idamezőn,
                                               s a roppant földövről
                                               beszélnek egyre,
                                               emlékezvén
                                               nagy eseményekről,
                                               Fimbultír egykori
                                                rúnáit felidézik "

Napjaink, Szentpétervár

         Hideg fény úszott végig a szobán, ahogy beléptemkor a lámpák mozgásom nyomán felvillantak. Nem zavart senki a késői órán, ám nekem halaszthatatlan dolgom volt. A város minden zaját magam mögött hagyva érkeztem az Ermitázs alá rejtett központunkba. Jelentősen megkönnyítette a dolgom, hogy a szentpétervári metróból egyenes bejárat nyílt ide az azt alaposan ismerők számára. Ahogyan beléptem a főbejáraton, s a saját lakosztályom felé haladtam egyre beljebb, vitrinek sora kísért végig, benne múlt életeim emléktárgyaival.
Életeim.
         Mintha reinkarnálódnék, újra és újra évmilliók végezetéig. Évezredekig vándorolva a lelkem, életemtől függően magasabb vagy alacsonyabb létformává válva. Ennek is megvolt a maga szépsége, a maga misztikuma, ami annyira vonzotta a halandókat. A valóságát pedig még senki sem bizonyította, ahogyan az ellenkezőjét sem. Ám az én éltem egészen sajátosan idomult a földi idő múlásához, az óhajtott halhatatlansághoz. S míg Asgardban hetek teltek el az ott töltött idő alatt, addig Midgardon hónapok és évek, a távozásom óta. Távozás… kimentés.
         New Yorkból való „száműzetésem” három évet ölelt magába. Mire visszatértem a világ tudott a létezésünkről, az istenek létezéséről, a többi világról, hogy nincsenek egyedül. Felismerték a más népek nyújtotta fenyegetést, amitől eddig óvtuk őket. S rettegték azt, ami még odakint van. Igyekeztek pajzsot emelni az otthonuk köré, de elbuktak, s a pajzs irgalmatlan fegyverré vált saját magukkal szemben. Minderről néhány kósza akta, eltussolt katonai jelentések, pár híradás tudósított és a szemtanúk emlékezete.
         Az emberek gondolkodni kezdtek, majd kétségbeestek a megvilágosulás kezdetén. Miközben kutatják, emberfeletti eszközökkel, hogy m volt rég. Keresik azokat a tárgyakat, amiket úgy felmagasztaltak, jelentőséget tulajdonítottak nekik, s hatalmat adott a birtoklóinak.

Mások ezt szánt szándékkal keresték.

A leginkább felvilágosultak.

         Jeges merengésbe zárt, ahogyan íróasztalom monitorjai mögé lépve a fotelba süllyedtem, ujjaim közt széthajtogatva az aprócska cetlit, amit itt hagytak számomra. Elárasztott a gyönyörű fehérség, ahogy a szürke, fényesre csiszolt padlót megtöltötte élettel. Tenyeremet a szenzorra helyezve vártam, hogy a három monitor, kitöltve látóterem, egyszerre villanjon fel.
         Rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok a dolgokról, a történelemkutatással kapcsolatban, amit az Abstergonál végeznek. A háború állása nekik kedvezett, és rengeteg tőkét öltek bele a technológia kifejlesztésébe, mígnem az informatikai forradalom melléjük állt. De nekünk is megvoltak a magunk emberei, s a történelmi forrásanyag a mi kezünkben volt. Altaïr könyvtára Maszjafban, a porig égetett Alexandriai könyvtár… és még megannyi forrásanyag. És a Biblia. De a jelek is csak azoknak érnek valamit, a könyvek, akik tudják, hogy hogyan olvassák, miként fejtsék meg az utalásokkal megrajzolt térképet.

Segítségre volt szükségem.

Nikolajra távolléte miatt nem számíthattam, s ő inkább az igazgatás részét intézte a dolgoknak, a bevetéseket. Gyakorlati ember volt, s az elméletet inkább az arra alkalmasabb személyekre bízta. Nekem pedig a legmegbízhatóbbra volt szükségem, aki jelenleg távolról tudott csupán jelentkezni. A Testvériség egyetlen hátránya egyben a fennmaradásunk ténye is volt, az elszórtság. Ritkán köthettek minket konkrét helyekhez, épületekhez, szervezetekhez. Nem járkáltunk autókkal, helikopterekkel vagy furgonokkal, amiknek az oldalára felfestettük volna a jelképeinket. Apró méretekben gondolkodtunk, ha egyáltalán valahol jelezni kívántuk ezt. Gyűrűk, nyakláncok, mandzsettagombok, nyakkendőtűk. n ebből a legelsőt használtam igen nagy szeretettel, de a küldetések során, Afganisztánban maradt a szobám rejtett részében, ahová nem tértem többé vissza.
         Miután a biztonsági funkciók kellően felmértek, hogy valóban én tartózkodom az asztal túloldalán, azonnal hívást kezdeményeztem a papírdarabra felírt névvel. Nikolaj megígérte, hogy majd később jelentkezik, de az általános felvilágosítást, a tényállásokat a szakemberre bízná, akit életemben nem láttam. Cserébe biztosított felőle, hogy álnéven jelentett be hozzá, s a rangomat, szerepemet elrejtve, nem fedte fel előtte a kilétem.
         Türelmetlenül doboltam a szék karfáján, annyi kérdés cikázott a fejemben, hogy nehezemre esett megválogatni, mit is kérdezzek elsőként. Minden lehetséges információra szükségem volt, milyen kutatások folynak jelenleg, az Abstergo eladási számain át, tudni akartam, hogyan találom meg azt, amit keresek. És az egyedüli ember, aki teljeskörű választ tudott adni a kérdéseimre, a kontinens másik felén tartózkodott.

- Allo? Mademoiselle Sokolovna? – A barátságos, ám ismeretlen hanghoz, egy fiatal, szemüveges férfi képe társult. Ingjének szokatlanul precíz vasalása sokat elárult jelleméről, ahogyan gondosan beállított, barna tincsei is. Nem a szórakozottságáról elhíresült tudós mintapéldáját láttam magam előtt, sokkal inkább egy kifinomult úriemberét, ami helyén van a szakmájában. Határozottan érdekelt, hogy mit is tartogathat a számomra.
- Doctor Delacourt? Oui, Je m’apelle Sasha Artemina Sokolovna. – Ha anyám örökségére gondolok, a leghasznosabb dolog, amit kaphattam tőle genetikailag, az a minden nyelven való tudása volt. A varázsláshoz kevesebb tehetségem volt, minden mást pedig kellő tanulással tudtam pótolni. Anyám nem áz istennő volt, beházasodott. S a politikának is jót tett, hogy apám ván nőt vett maga mellé, így kibékítve a két tábort. A kettő közti különbség igen egyszerű volt, míg az ázok, vagy éppen aesirek, léptek be elsőként Asgard földjére, s a vánok, vaenir, nép csak később vándorolt be. Ők inkább a természet képviselői voltak, a vadászaté,a tengeré, a fényé, az esőé, a termékenységé. Közülük emelkedtek ki a jósok, varázslók.
- Monsieur Orelov megkért, hogy tájékoztassam a kutatásomról és egy bizonyos új csoportról, vagy inkább szektáról.  De ez egy elég kényes téma, tudtommal éppen ezért van távol, a részletekről majd inkább ő fog ez ügyben mesélni, inkább maradnék a saját területemnél. – Biccentettem felé, mire a videóhívás képe a baloldali monitorra csúszott, s a középsőn a mindenki által olyan jól ismert DNS láncolat egy része tűnt fel. A jobboldali képernyőn ennek a lekicsinyített változata, mely néhány ponton a már megszokott vörös és kék jelölés helyett, arany színt öltött magára. A találgatások helyett jobbnak láttam megvárni a magyarázatot, sem biológus nem voltam, se genetikus.
- Az emberi DNS az örökítőanyagairól híres, hogy meghatározza az alany genetikáját, testfelépítését, szemszínét, minden mást. Mindazonáltal rájöttünk, hogy ennél sokkal többet tartalmaz az ősökből, mintsem megmondja, hogy milyen színű lesz az egyén haja. A két szülőtől megkapja az addig átélt emlékeiket. Képzeljen el egy láncszemet, amihez kapcsolódik egy oldalról, majd továbbfolytatódik előre. Kapunk egy végtelen hosszú láncot, emlékek tömör sorozatát generációkon át, egy emberen belül. Ezeket az emlékeket az alany nem tudja magából előhívni, bár majd kitérek arra, miként jelenik meg mégis, a lényegre visszatérve, kell egy segédeszköz. Az Első Civilizáció lényei megalkották a memóriakulcsokat, nagyjából kéttenyérnyi nagyságú, kőkarikák, amik képesek előhívni az emlékeket. Ezeket több ismert asszaszin is használta egy fél évezrede, mint például Altaïr Ibn-La'Ahad, a Levantei Asszaszinok mentora, aki ezek segítségével örökítette meg a legfontosabb emlékeit, amiket később Ezio Auditore da Firenze megtalált. De ugyanilyen kulcsokra bukkantak Alexandriában. Ezeknek a kulcsoknak a technológiájára alapozva az Abstergo Industries, a Templomos Rend fedőcége megalkotta az Animus Programot. Maga az Animus egy gép, aminek segítségével az alany genetikai állományából elő lehet hívni az ősei emlékét, hogy egy virtuális valóság keretein belül a személy átélhesse azokat. Itt fontos leszögezni, hogy az alany csupán szemlélő, át tudja élni, de változtatni nem tud az eseményeken. De ehhez kapcsolatba kellett lépnie a géppel fizikailag is a géppel, nem volt elég a számítógépen lévő genetikai memória. A stabilabb szimulációért, az Animus 2.0-ás gépéhez már szükség volt az alany bekatéterezésére, így állandóan biztosítva lett a kapcsolat. Innentől kezdve vált érdekessé a helyzet, hiszen az Abstergo megalkotta a leányvállalatát, az Abstergo Entertainmentet, ami az Animust konzolként piacra dobta. A fogyasztók pedig vagy a meglévő emlékforrásból játszottak, vagy feltöltötték a saját genetikai memóriájukat és így a templomosok több millió ember emlékeihez férhetett hozzá. Ezzel nem lenne önmagában probléma, ha nem a templomosokról lenne szó, akik a jó ügy érdekében harcolnak. De ezek segítségével könnyebben megtalálhatják az Éden Darabjait, pontosabban azokat a személyeket, akiknek a genetikai memóriájában meglátszódnak a nyomai, valamint az eszközök hatásai. Hat éve sikerült feltörnünk a rendszert, magát az új modellt, az Animus Omegát, ami a Helixen, az adatfelhőben tárol minden tudást. Valamint vannak beépített ügynökeink, így szerencsére nincsenek akkora lépéselőnyben, mint gondolják. Most épp az Éden Szigonyt találták meg, de meg is semmisült, így erről le van a gond.  – Miközben beszélt folyamatosan képek jelentek meg előttem, a munkafolyamatokról, tervezőkről, dátumok és nevek villogtak a képernyőn. De kezdett összeállni a kép. Az arannyal jelölt területhez lassan további részek csatlakoztak.
- Azt mondta szeretne majd mesélni valamit az emlékek előhívásáról, eszközök nélkül. – Igyekeztem terelni a témát, nem szerettem volna, ha bármit is kihagy ezzel kapcsolatban. Az előbbiekről pedig volt, amit már ismertem.
- Igen-igen, nos, nem éppen előhívásról van itt szó.  – A jobb oldali monitoron az arannyal jelölt terület került felnagyításra, majd körülötte mindenféle kép jelent meg, szobrokról, festményekről, vázákról, könyvekről. – Azt mondták, ön jól ismeri a skandináv mitológiát. Nem szeretnék butaságokat mondani, de ez még eléggé labilis kutatási terület. A világban, a vallásokban, az egymástól távol élő emberek meséiben rengeteg hasonlóságot találtunk. Gondoljunk csak a mesékre, hősökre, istenekre. Az istenekről a hivatalos álláspont, az Első Civilizáció, az Isu tudatalatti emléke. Az Isu tagjai magasabbak voltak, hatalommal bírtak, javarészt az eszközök miatt, és sokkal tovább éltek. A kipusztulásukat a tényállás szerint egy napkitörés okozta, de erről is majd később. Úgy véljük, hogy az embereknek van egy nagy, közös, ősi, kollektív tudatalattija. Ezekben benne vannak a megszokott archetípusok, a gonosz kígyó, a sűrű erdő, a tűz, a Nap, a pókok iránti félelem, minden. De ez is, mint az Éden Darabjaival való kapcsolat emléke, nincs meg mindenkiben egyenlő arányban. Amit a képen lát, az maga a teljes szekvencia. Több emberre van szükség, hogy összeálljon a teljes, egész, de most ez is megvalósult a Szigonynak hála. Ezt nevezzük Felemelkedési Eseménynek. Úgy tűnik, hogy ahogyan az Éden Darabok felbukkannak, aktiválódnak a génmemóriát birtokló személyekben az adott foszlányok. Az elsődleges, amin jelenleg dolgozunk, hogy megismerjük a kollektív tudatalattit. Ezzel lehet, hogy megtaláljuk a többi Éden Darabot, megismerjük a természetük mivoltát, a pontos eredetüket, felhasználási módjukat.
- Mi a helyzet az Isu-val és a hibridekkel? Bocsánat, doktor, nem akarom félbeszakítani. – De Ezio nevének említése másra terelte a gondolataimat, mintsem egy használhatatlan relikviára koncentráljak. Hiányzott valami a képből. – Ezio, amikor belépett a Vatikán Kamrájába 1499-ben, ez volt az első alkalom, amikor Minerva felbukkant és beszélt Eziohoz, valamint később az Animusban levő alanyhoz, Desmond Mileshoz. Fel kéne kutatni, mit is mondott pontosan Minerva Ezionak. Kiválasztottnak nevezte őt, akire várt. Az Éden Alma egyikükre sem volt hatással, se akkor Eziora, se Desmondra, mivel mindkettejük DNS-ből hiányoztak azok a neurotranszmitterek, amikkel irányították az Első Civilizáció tagjai az embereket. Köztudott, hogy csupán azok képesek erre, akik Isu és emberi géneket is örököltek, tehát hibridek. Ezenfelül a hibridek leszármazottai birtokolják a Saslátás képességét, képesek úgy látni, érzékelni és hallani, mint valami felsőbbrendű lény, nem kapcsolódik szorosan az emlékekhez, de ez sem egy elhanyagolható tény.  Nem vagyok történész, se genetikus. De mennyire lehetséges az, hogy ők, vagy csupán Minerva, nevezzük akárhogy, készítettek egy magot, egy tudásbázist, ahol megtalálható minden az Első Civilizációról? Lehetséges, hogy ezt a kollektív tudatalattiban valósították meg, de konkrét fizikai hely is szóbajöhetne. Vagy akár egy mindenekfelett álló Éden Darab. Az Éden Almából is volt egy, utána jött a Szigony, Lepel, Gyűrű, a Bot… bármennyi lehet még. Lehet alkottak valamit, ami ezeket is képes kontrolálni. Elvégre tudták mire képesek, csak alkottak valamit arra az esetre, ha ellenük akarnák felhasználni az erejüket. Ott volt a konfliktus, a háború a teremtők és a teremtményeik között, valamit ki kellett találnuk. – Zavart. Zavart, hogy véges a tudásanyag, miközben itt hever az orrunk előtt. Karnyújtásnyira volt a történelem, egy előző civilizáció teljes történelme. Voltak, ez biztos. Fejlett társadalomként éltek, az embereket rabszolgaként tartották, mígnem két hibrid, Ádám és Éva lázadást nem szítottak. Kitört az első háború, majd következett a napkitörés, az utána következő tüzek, ami elsöpört mindent, ami a földfelszínen volt. A történetírás ezt nevezte el Toba-katasztrófának.
- Az Isu tagjai a föld alatt templomokat hoztak létre, de ezeknek a célját még nem igazán ismerjük. Szimplán kődarabok vannak mindegyikben, talán menedék lehetett. – Doktor Delacourt hátradőlt székében, osztozott a problémámban, s néhány dolgot lejegyzetelt. Nem várhattam tőle azonnali megoldást, lehet majd csak évek múltán találunk használható anyagot ezügyben. Pupillája hirtelen kitágult, majd előrébb dőlt. – Mielőtt elfelejteném, van még egy dolog, amit mindenképpen tudnia kell. A harmadik dolog, ami miatt itt vagyok. A Templomosok Rendjén belül létrejött egy radikális szekció, az Első Akarat Eszközei néven. Igyekeztek őket elnyomni, de sajna nem sikerült. A tagok ismerik az Első Civilizáció történetét, úgy vélik, hogy ideje lenne előidézni egy újabb kataklizmát, mint anno a koronakitörés volt, ami elpusztította az Előttünk Valókat. Meg szeretnék tisztítani a Földet, hogy az emberiség ismét virágozzék. Ezt már egy páran előttük is kitalálták, hogy kell egy világkatasztrófa, mint a Bibliában Noé és az özönvíz története. Maga a Hydra is konkrétan ezzel próbálkozott néhány éve. A probléma teljesen mással van ezzel kapcsolatban. A londoni egységünk jelentette, hogy olyan videofelvételekre találtak, amin meglehetősen furcsa tartályok, gépek, kutatólaborok látszódnak. Maga a tartály nem lenne probléma, de fel szeretnék támasztani az Isu népét. Néhányújukról személy szerint tudunk, Minerva, Júnó és Jupiter. De jelenleg fogalmunk sincs mivel nézünk szembe, ha sikerrel járnak és visszahozzák egy letűnt civilizáció uralkodó élőlényét.
         A monitort sorban lepték el a képek, felvételek. Narancssárga tartályok, köpenyes emberek, furcsa, hatalmas, lebegő, lélegezni látszó dolgok egy folyadékkal teli koporsóban. A hideg rázott. Az ember egy olyan lépcsőfokára ért a civilizációs lépcsőnek, ahonnét gyorsan a kipusztuláshoz érhet. Meghaladja a saját korát és erejét. Olyat akarnak létrehozni, ami elnyomja őket. Borzasztott, mintha nem is ezen a világon lennék.
- Istent akarnak teremteni? – Felegyenesedtem, s karjaimat az asztallapra helyezve, mély levegőt vettem. Hát eljutottunk idáig. A mellkasom beleremegett a puszta gondolatba, ami ezután következhet majd.
- Úgy tűnik, Mademoiselle Sokolovna, igen. – Lemondóan lefelé pillantott, megnézte karóráját, majd levette vékony keretes szemüvegét. Néma jel volt. – Már csak azt kéne kitalálnunk, mi honnan szerzünk egy sajátot, hogy az övékét legyőzzük.
- Azt hiszi a Testvériségnek nincsen saját istene? – Megmosolyogtatott.
- Merem remélni, hogy még nincs. – Szemöldökét ráncolta, de szájának egyik szeglete óvatlanul is felfele ívelt. A szigorú összkép megbomlott, s a monitorok vele együtt tisztultak, mígnem minden eltűnt, csupán kezem alatt megjelent a DNS hélix hologram képe, amint ujjaim közt csavarodott. Tetszőlegesen nagyíthattam, kicsinyíthettem, mozgathattam, forgathattam. Egyszerre rémített és nyűgözött le a modern technika, mely egykor a nagyok vesztét okozta. Inkább visszatértem a hagyományos forrásokhoz, hátha segítenek valamit ebben a helyzetben. Mert ha a technika feladja a szolgálatot, ők még akkor is itt lesznek. És voltak olyan figyelmesek, hogy egy könyvespolcot megtöltsenek a hátam mögött a legszükségesebb dokumentumokkal. Én azonban egyetlen egyet kerestem, ahogy sorba végigfuttattam ujjaimat a bőrkötéses gerinceken. Az az egyetlen példányt, Ezio naplóját, amiben a levelei is voltak. Tudni akartam, mit mondott neki Minerva. Talán abban megtalálhatom a kulcsot, amivel legyőzhetek egy Előttünk valót.

Egy olyan élőlényt, ami ősibb nálam.

Ami humanoid, de az erejét nem ismerjük.

A gyengeségét viszont igen.

Halandó.

Az automata ajtók nyitódásának zaja húzott ki a fejemet elözönlő… nevezzük problémáknak őket. Kabátját és zakójának felsőjét a kanapéra dobta, ahogy felém közeledett, s napszemüvegétől is megszabadult, majd pedig nyakkendőjén volt a sor. A férfiaknál meglehetősen ez valami rituálé lehetett, ezzel jelezve mindenki számára, hogy íme, hazaérkeztek. Szemében izgatott csillogást véltem felfedezni, de arca nem erről árulkodott. Vagy hozott haza valamit, vagy pedig nagyon csinos volt a légiutaskísérő a magángépén.
- Remélem jó hírt hoztál! – Ujjam megakadt egy zöld, bőrkötéses könyv gerincén végigfutó betűsoron. Skandináv Mitológia. Levettem a polcról, majd borítójával együtt Nikolaj felé mutattam. – Ezt meg remélem csak viccnek szántátok!
- Gondoltam megbeszélhetnénk majd egyszer a huszonkettedik vatikáni zsinatot, vallásról és világnézetekről beszélgetve, ha éppen nem feltámasztott ál-istenekkel kell foglalkoznunk – vonta meg a vállát, majd bőrkesztyűitől is megszabadulva, a hátsó terem felé indult. Milyen érdekes, kapásból megmondanám, hogy aki a kabát, a sál és minden után, utoljára veszi le a kesztyűjét, az biztosan közülünk való. Szép szokás volt régen a pengét alkalmanként méregbe mártani. A vastag kesztyű pedig megvédett minket, s mindig utolsóként a kezünket tettük védtelenné.
- Rövid beszélgetés lenne, mivel csak két vatikáni zsinat volt összesen. – Hallottam egy ajtó csapódását, valamint egy lift fel és lemenetelének zaját, de mire a hátsó terembe értem, csupán őt láttam és egy fémdobozt. Egy olyan zárt fémdobozt, hogy egy csavar, annyi se volt rajta. Nem értettem mire megy ki a játék, így inkább tesztes távolból megálltam a kijárattól egy méterre és vártam, hogy mi fog következni.
- Amikor kisfiú voltam, nagyapám rengeteget mesélt rólad, hogy éppen a nagy Amerikában vagy. Én persze egyből feltettem a kérdést, hogy akkor mi hogy segítünk neked, ha bajban leszel. Honnan lesz fegyvered, lőszered… csak a legfontosabbak. Nagyapám mesélt egy személyről, aki segít neked régóta, hogy már ötszáz évvel ezelőtt onnan hoztak számodra is fegyvert és pajzsot. Aztán ahogy olvastam a Leonardo da Vincinél talált tervrajzokat, valamint Altaïr emlékeiből egy pár levelet, rá kellett jöjjek, hogy a Testvériség régen egy nagyon különleges anyagot használt a karpántjai díszítésére és magához a rejtett pengékhez... – Hangjában feddést hallottam ki, de sokkal inkább úgy tűnt, mintha magát hibáztatná. Mint a tudós, aki későn jött rá a probléma kulcsára.
- Vibrániumot – mondtam ki helyette. A kódexben, ami Testvériség alapkönyvének, a Krédónak a szövegét tartalmazta, volt egy kiegészítő lap, még Altaïr előttről. A térképen túl, leírták a különleges fém minden tulajdonságát, hogy miként is lehet dolgozni vele, s még a kovácsolási technikát is részletesen bemutatták.
- Elég fejlett a technológia, amit itt használunk. De úgy gondoltam, hogy térjünk vissza egy kicsit a gyökereinkhez, megkerestem azt a személyt, aki segíthetett neked. Sajnos meghalt, de volt olyan, aki még emlékezett rád, ezt pedig ők küldték neked. – Lenyűgözött, hiszen már Leonardo is nehezen tudta elolvasni az írása után háromszáz évvel, amit anno a kódexbe óarabul írtak, a térkép megfejtése pedig szintén nem lehetett könnyű feladat, mivel akkoriban egészen másként látták a Földet az emberek. Nikolaj megpaskolta a tömör fémláda tetejét, mire vékony fémcsíkok izzottak fel rajta, amik apró, láthatatlan erekként terítették be a szilárd egészet. Középen megszakadt az erezet, majd egy négyzet rajzolódott ki rajta. Lassan közelebb léptem hozzá, majd tenyeremet hozzáérintve, vártam.

Valami rezgett.

Mintha élt volna.

Az élek alján erősebben jelent meg a fény, majd felkúszott egészen a felső csúcsokig. Óvatosan hátrébb léptem, ahogyan az oldalak szétváltak egymástól. Az elülső lap lefelé, a hasáb másik kettője pedig oldalra nyílt, megmutatva tartalmát.
Kíváncsi voltam, mint a kisgyerek, aki megkapja a legújabb játékszerét. Elképzelni is nehezemre esett, hogy mit is küldhettek számomra Wakandából, de ahogyan őket ismertem, a tudásukat, a technológiájukat, egészen elképesztőnek kellett lennie. Rossz ajándékot királyi család még sosem küldött egymásnak.

És nem csalódtam.

Share:
Olvasás