2018. március 27.

29. Elvesztett lelkek



„Egész életemet betöltő hosszú üzleti tevékenységem folyamán egyet megtanultam: akit alkalmazni kívánok valaminek az elvégzésére, annak legyen érzéke ahhoz a dologhoz. Nem tudás és nem tapasztalat, az egyetlen helyes kifejezés: legyen érzéke, természetes adottsága egy bizonyos dologhoz.”
               - Agatha Christie

- Nem hiányzik? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. A vörös, bársonyhuzatos székben kényelmesen elhelyezkedve szemléltem az előadást, s magával ragadtak az emlékek néhány elvétett pillanatra. Milyen is volt odakint állni a színpadon, izzadni a próbákon, a tanárunk kiabálását eltűrve. Szigorú, idősödő hölgy volt. Mintha egy könyvből lépett volna elő, hosszúkás arcával, szoros kontyával, amit tarkója fölé kötve hordott. Amikor ő mosolygott, mi szenvedtünk. Kíméletlen volt, a végletekig hajszolt mindenkit, de őszintén megmondta a véleményét, nem törődött a másik fél érzéseivel. Ameddig nem vérzett, addig dolgoztatott. Nem ő volt az egyetlen, aki tanított minket, de kétségkívül a legmélyebb benyomást ő keltette. És senki nem mondott neki köszönetet, amiért a precizitásra tanított minket. Az egy milliméter is számított. 
Gondolkodnom kellett tehát, nem is keveset. Igyekeztem a szép emlékekhez visszatérni. Rengeteg időt töltöttem itt, de mindez száz évvel és két világgal ezelőtt volt.. Az az élet hiányzott, a béke. Most is béke van. Látszólagos. 

- Az emberek – feleltem röviden, ám kérdőn sem kellett néznie. Válaszokat várt. – A halandóknak megvan az a saját, idealizált elképzelésük arról, milyen is halhatatlannak lenni. Évszázadok óta keresik a kulcsát, kutatják az istenek, az Elsők tudását, hogy mivel is érték el ezt. A válasz egyszerű, nem embernek születtek. És amikor ők megteremtették az embert, okkal nem adták át mindazokat a dolgokat, amik megkülönböztetik őket tőletek. Egy ilyen kicsi világ nem bírná el, ha minden egyes lakója örökéletű lenne. Ha pedig néhányan lennének halhatatlanok… nem akarnának azok lenni. Végignézni, ahogyan a családtagjaid, a legjobb barátaid, a szeretteid… mindenki megöregszik, meghal. Te pedig ott állsz mindennek a közepén és nem tehetsz ellene semmit. Aztán folyton újra kellene kezdened az életed. Más név, hely, idő… Új emberek, család és barátok. Egy örök életen át tartó körforgásban, csupán a szereplők cserélődnek. Ezt a részét senki sem látja. A lelket megöli. Ükapádtól kezdve ismerem a felmenőidet, Nikolaj. Mind jó emberek voltak, mindegyikőjükben bíztam, veled sincsen ez másképp. De a jó szívűk vitte a sírba őket, és tudom, hogy téged is az fog. Nincs rosszabb annál a tehetetlenségnél, amikor egy emberöltőn át tudod, hogy őt is éppúgy elveszted, mint a többit. 

Alacsony, karcsú, szőke lány jelent meg a színpadon sápadt kék ruhában. A reflektorok arany koszorút fontak hajába, ahogyan kilépett a közönség elé. Az egész megjelenésében volt valami eleve elragadó gyengédség, amitől mégis inkább mindenki hátrahőkölt. Beleremegett a színházterem finom mozdulatába. Egy tű leejtése is megtörte volna a feszült csendet, de egy magányos hegedű tavaszt idéző sírása megtette helyette. Apró gyémántnak tűnt, aki a hamis drágakövekkel teli ékszeres dobozban sétál fel és alá a sima deszkákon. Aztán elérkezett az első ugráshoz, s egyszeriben tűnt fel hibája. 

- Nietzsche több mint száz éve megfogalmazta… Isten halott. Felnéztek rá sokan ezért a merész kijelentésérért, sokan emiatt nem követték tovább. Hibázott, ő is. Rossz oldalról közelítette meg a problémát. Nem az istenek haltak meg, hanem az emberek alázata egy felsőbb létforma felé. Akiket az ókori görögök és rómaiak istenekként tiszteltek, nem voltak azok, de ők teremtették meg az embereket. Előbb jöttek, s másfajta szinten mozogtak. Itt áll előtted a példa. Mindenki csodálja a balettot, a táncok királynőjének nevezik. Szigorú a szabályrendszere, nehéz követni, s megköveteli az alázatot, a munkát. Több százan vannak ebben a teremben, mindenki vágyakozik rá, hogy odafent legyen a színpadon, sokan ott is vannak. De egyikőjükben sincs meg az az odaadás, az elhivatottság, hogy magasabb szintre emelje a tudását. Szép a lány, kecses, biztosan tehetsége is lehet hozzá, de nincs ott a lelke a színpadon, nem képes túllépni önmagán, ragaszkodik a földhöz. A rendszerben is ott a hiba, elvárt a tökéletesség, a zene, a szép küllem… de a cipők minden egyes ugrásnál úgy kopognak a színpadon, mint az elszabadult ménes. Megölik a szépséget. 
- Talán máshogy kellene ugrania? Ezt most nem értem. – Csóválta fejét értetlenül, s igyekezett összpontosítani a problémára. Egyre többen léptek a deszkákra, talpig mosolyban és csillogásban. Annyira mű volt és annyira kényszeres, látni lehetett a rúzzsal felkent örömöt, a púderrel elfedett könnyeket. Mozogtak a testek és elvesztek a lelkek. 
- El kellene felednie minden kötöttséget. Akinek könnyű a lelke, az száll. De őt visszahúzza valami, fejben elveszett. – Előrébb dőlt, s ujjhegyein megtámasztva állának csúcsát, figyelt. Alighanem pislogni is elfelejtett, ahogy próbálta felfedni a bőr alatt megbújó lényeget. A hiba egyszerű volt, a gyakorlottak számára szembetűnő, de az átlagember nem vehette észre. Lassan kezdte el megfejteni őt, amikor megszólalt. 
- Egyszer úgy megnéznélek, amikor táncolsz. – Kihallott hangjából a gyermeki őszinteség, mintha elfeledte volna felnőtt létét, amire rájátszott a homlokába lógó, kósza tincs, ami tüntetőlegesen mondott ellent a tökéletesen beállított kompozíciónak. 
- Régóta nem táncoltam már – utasítottam vissza azonnal, a lehetőséget is elvéve tőle az esetleges kérlelésre. Már nekem se menne úgy, mint régen. Az izmaim többnyire átformálódtak, kötöttebbek lettek a másfajta mozgásforma miatt, hiába nyújtottam le őket esetenként. Az elmúlt száz évben minden megváltozott. Én is. – A nagyapád volt az utolsó, aki még táncolni láthatott. Ott láttam lehetőséget az itteni rendszerben, ahol mozogni tudok. Így jutottam megannyi kapcsolathoz, a munkám része volt. Aztán más is a munkám részévé vált, háttérbe szorult a lényeg. De ennek segítségével jutottam el Angliába, majd az Egyesült Államokba. Kémkedni küldtek, természetesen, de én más útját választottam az információk áramoltatásának. 
Féloldalasan felvonta szemöldökét, s felém fordult mindent tudó félmosollyal ajka szegletében. Pont ugyanaz a kisfiú volt, akinek megismertem. Időközben ugyan felnőtt, megtanult dolgokat, méltó tagja lett a rendnek, s beépült a KGB berkeibe, de mindvégig ugyanaz a hóbortos gyermek maradt, akárhogyan próbálkoztak kiölni ezt belőle. Megtanult maszkot viselni, szerepet játszani. 
- Akkor azt hiszem, nem fogsz örülni az ajánlatomnak – mondta, de arckifejezéséből láttam, hogy ő éppenséggel nem bánja. 
- Nikolaj, egy egyszerű álcát kértem, hétköznapi munkával, amit nem kell elvégeznem. Nem számít a pénz, megmondtam sokszor. – Fejemben már összeálltak a különféle rémképek, mint a takarítónő, a rúdtáncos vagy épp a konzulátus dolgozója. 
- A színpadon szereplő hölgy a keleti térség templomos képviselőfejének a lánya. Édesapa szemefénye. Kiszúrtad, nem egy prímabalerina. Apuka pedig a díszpáholy közepéről gyönyörködik egyetlen gyermekét, aki a Testvériség központi bázisának épületében tölti a mindennapjait. 
- És mit szeretnél, mi legyek? Az öltöztetőnője vagy a dadusa? – Lelkesedésem az egekbe csapott, mint nyári reggelen a homokra öntött víz. – Vagy esetleg öljem meg? Pavlocsenko biztosan díjazná. 
- Inkább Pavlocsenkót szeretnéd, nem igaz? 
- Nikolaj… hónapokon át kínoztatott egy nyirkos kút alján. És ez még csak a legkevesebb dolog, amit tett. Segítették mások is, egyedül nem lett volna rá képes. De tudta hol üssön és kit használjon fel ellenem. – Hiába, de az emlékek hatására nehezen tudtam uralkodni indulataimon. Velőmet mardosta a gyűlölet, ahogy felkúszott tarkómig. Megfelelő szögben volt, a táskámban pedig egy pisztoly lapult. Egy karnyújtásnyira volt tőle a végzete, miközben csillogó szemekkel figyelte a lánya előadását. - A legkevesebb lenne az, ha ólommal tölteném fel a koponyáját. Most meg azt várjátok, hogy a lányát tanítsam… 
- A szobáját is takaríthatod, ha az jobban tetszik. – Villantottam fel előttem a másik lehetőséget, ami elég kézenfekvő megoldás lett volna. 
- Nagyon szeretnél táncolni látni, nem igaz? 
- Alig várom. – Nevetett halkan, miközben egy emberként kezdett el tapsolni a tömeg. A táncosok sorokba rendeződve vonultak fel meghajolni a közönség elé. Egy gúnyos mosoly, annyira se tellett. 
- Mikor kezdek? - kérdeztem röviden, másra nem volt szükségem. A legmélyebb pokolból kellett előásnom magam, amit akkor tanultam. A sokévnyi névtelenség után vissza kellett térnem egy rég elfeledett életformához. 
- Most. – Állt fel székéből, majd felém nyújtotta karját, hogy felsegítsen és a tömeg előtt kijussunk még. Az ódon falak átvették a taps egyöntetű ütemét, velük együtt dübörgött és lélegzett. Életre kelt a színház, mi pedig sietős léptekkel haladtunk a hátsó lépcső felé. Egy fekete elválasztó függönyön átérve a lépcsőházhoz értünk, ahol a művészek, illetve a színház személyzete járt. Eltűntek az arannyal borított stukkók, a parányi madárformák, a virágok. Nem botlottunk lépten-nyomon tükrökbe, rejtett boltívekbe. A falak a szürkeségtől kopárlottak, a lámpák pedig üresen szórták fényüket a szőnyegtelen padlóra. 
Nem tudtam mire készül, de amikor a falhoz simítva kezét élénk kék csík futott fel kétoldalt, felül összezárult, s kinyílt előttünk egy ajtó, kérdő tekintettel fordultam hozzá. 
- Ez régen még nem volt itt, Nikolaj… 
- Ameddig én vagyok a színház igazgatója, addig eszközölhetek némi újításokat az épületen. 
Körülnézett, majd betessékelt maga előtt az ajtón, ami egy csigalépcsőre nyílt. Tompa kopogás jelzett minden lépcsőfokot, amit érintettük, képtelenség lett volna nem észrevenni közeledtünket. Bokamagasságban parányi fények segítették a biztonságos lefele jutást, ameddig egy üvegpanelhez nem értünk. Ami még érdekesebb volt, hogy nem lehetett átlátni rajta, mindent visszatükrözött. Lehunytam szemem, mély levegőt véve összpontosítottam, kiélesítettem érzékszerveimet. A túloldalon víz csobogott, lassan folydogált. Mögöttem hallottam a férfi szívverését, valamint légzőizmainak összehangolt mozgását. Valakik beszélgettek épp néhány méterrel beljebb, onnantól pedig elveszett hangjuk egy széles teremben. Kíváncsiságom egyre nőtt. 
Aztán kinyitottam a szemem, s a sűrű fekete felületen megjelentek az izzó kék vonalak, ábrák. Felül pedig szavak, amiken hosszan elidőzött tekintetem. Nem a Krédó szövegének egy részletét tartalmazták, mint ahogy szokás volt. 

„Jobb, ha a bűnös él és vezekel, mintha meghal, és megmenekül a bűnhődés fájdalmától.” 

- Azt hiszem, tudod ki mondta ezeket a szavakat. 
Fel sem tűnt, úgy elmerengtem. Régen volt, nagyon rég. Amerikát ekkor még fel sem fedezték. Annyira más volt minden. Nyersebb volt, élesebb, de szabadabb és egyszerűbb. A tudományokról még mit sem tudtak, megannyi Éden ereklye biztonságban volt. Itália virágzott, s beköszöntött az aranykor. 
- Én tudom, de te tévedsz. – Nevettem végül el magam. – Pusztán, ha a szavakat nézed. „Háború. Brutális és kegyetlen. Pokoli és gyerekes. Szabadság, könyörületesség és szerelem - ezek azok, amelyekért megéri harcolni, amelyekért megéri ölni” Ő így beszélt. Nem kívánta büntetni az embereket, más volt számára az elsődleges. Ő pedig odafent – biccentettem a felirat felé fejemmel - Niccoló Machiavelli, Firenze nagyszerű és meglepően titokzatos, fondorlatos gondolkodója mondta ezeket neki. Olvastad A háború művészetét? – Nem vártam meg válaszát, ilyeneket manapság senki sem olvas. – Ne bánd, feltűnően unalmas, már amennyit láttam belőle. Általában nem voltunk egy véleményen. 
- Mindenkivel találkoztál a világtörténelemben, aki egy kicsit is számított valaha? – A vonalak között feltűnt egy kör, amihez közelebb lépett, de ahelyett, hogy aktiválta volna, inkább rámutatott. – Ez szerintem rád vár. 
- Nem, Jézussal nem. – válaszoltam, miközben tenyeremet a hideg felületre helyeztem. Érzékeimet pihenni hagytam, már nem volt szükség a rejtett ábrák segítségére. A fal pedig szétvált előttünk, s továbbengedett. 
Sötétségbe burkolózott a márványfolyosó, amit két süllyesztett medence kísért el a teremig. Mindent kő fedett, néhol hagyva előbukkanni a fényt. A túlparton végig bemélyedések sorakoztak, benne megvilágított relikviákkal. Feltűnt egy pajzs, ruhák, fegyverek és zászlók, majd jeles elődeink szobrai. Gyökereitől kezdve kellett újjáépíteni a Testvériséget a századfordulós Nagy Tisztogatás után. A két világháború alatt halomszámra vadászták az embereinket, nem hiába. Mi voltunk azok, akik meg tudtuk dönteni a fennálló rezsimeket. De kevesen voltunk, az idő pedig telt és szükségünk volt három generáció váltására, ha nem is négyre. 
A folyosó teremmé szélesedett, ami inkább előtérnek tűnt, mintsem a bázisnak, ahonnan még több felé nyílt ajtó. Szőnyegre tovább sem pazarolták a költségvetést, az egész impozáns volt, letisztult és modern. A sallangos lepusztultság és pangás helyett.
 - Üdvözlünk itthon, Ментор!


Share:
Olvasás

2018. február 24.

28. Госпожа...




„Az igazság távlatok kérdése: minél messzebb jutunk a múlttól, annál konkrétabbnak és hihetőbbnek érezzük - és a jelen, minél közelebb vagyunk hozzá, annál képtelenebb.”
    Salman Rushdie

1956. február 25. Moszkva

„Hol van Voronyin?” – néztem le a jobboldali balkonról az alattam elterülő csarnokra. A Szovjet Kommunista Párt legfelső vezető gyülekeztek a kongresszus utolsó ülésére, amit őszerintük teljes titokban sikerül majd tartaniuk. A hosszú ébenfasorok megteltek, majd az emeleti páholyok is, de akire én vártam még mindig nem érkezett meg. Az Szovjetunió legnagyobb színházává avanzsálódott a Kreml terme, a benne levő kétezer képviselővel. Tizedik napja tartott már az előadás, de a mai nap különleges volt a maga nemében. A pártfőtitkár zár ülést hirdetett. Mindenki, aki egy kicsit is számított a politikában, egy teremben, se ki, se be.
  A sötétkék egyenruhák felvillantak a terem minden szegletébe, ami egy normális világban a biztonságérzetet keltette volna a legtöbb emberben, ám a KGB a szovjet népen egy egészen sajátos módon szolgálta. Egy ilyen alak állt éppen mellém, sötét színű hátrafésült hajával és élénkzöld szemeivel. Valahol az a huncut mosoly is megbújt az egyenruhán belül, mintha egy kisfiú lett volna, aki rosszban sántikál. Ami igaz is volt, ám erről remélhetőleg kizárólag én tudtam. Megigazította kezein kesztyűjét, ahogy sandán rám pillantva közelebb húzódott hozzám. Ekkor láttam meg az üres tekintet és a nehéz lélegzet mögött valódi arcát. 
- Voronyin? – súgtam halkan, ahogy szinte vállát súrolta állam. Hallgatott egy pillanatig, megbizonyosodott róla, hogy nem jut nem kívánt emberek fülébe a beszélgetésünk, de aki ismerte az akkori világot, tisztában volt vele, hogy a falnak is füle van. A KGB pedig még a kutyát is kihallgatta, ha valakit el akartak vinni Szibériába nyaralni. Hely pedig bőven akadt, ahogyan ember is. És mi ezt pontosan tudtuk, mint a belső kör tagjai. 
- Berijával van, valószínűleg egy kis vodka mellett tárgyalják meg az elmúlt húsz évet – jelentette ki egyszerűen, s olyan könnyedén, mintha Berija nem lenne halott már három éve. Sztálin halála megviselte az országot, de még ki sem hűlt az elvtárs teste, a hatalmi harc megkezdődött a négy legfőbb párttag között. Egyedül azonban senki nem tudott túltenni a másikon. Így történt az, hogy a három nyúl összefogott a nagykutya ellen. Malenkovnak a szava volt nagy a párton belül, de ezen kívül semmi érdemlegeset nem tett, hisz csak prédikálni tudott a felbuzdult tömegnek. Molotov külügyminiszterként egyezkedett a németekkel, de a napi ügyekhez túlzottan nem értett. Hruscsov pedig Malenkovval hasonlóan tevékenykedett. Ültek az orosz nép babérjain Sztálin asztalánál és sietve elfelejtették, miként jutottak oda.
  Berijától pedig mind a három félt. A négy jelölt közül neki volt a legtöbb esélye a legfőbb posztra, s a KGB vezetőjeként egy szavába került bárkit kivégeztetni. Kinézetre ez sosem látszódott meg rajta. Előbb nevezte volna bárki könyvtárosnak vagy belső ügyvezetőnek, mintsem egy ilyen poszton. Az orosz politikában azonban mindig az nyert, aki először lépett. Berija pedig nem számított rá, hogy meg merik tenni ellene ezt. De Hruscsov maga mögé állította a másik két elvtársat, mint azt, akinek a kezéhez a legtöbb vér tapadt, majd gyorsított eljárásban még aznap kivégeztette. Egy golyó a hallgatás ára. Róluk pedig túl sokat tudott.
- Kashnikov, Sokolovna! – Csendült ércesen az új KGB vezető hangja a hátunk mögött, amire csak azért nem pergett le lelki szemeim előtt életem filmje, mert túl hosszú lett volna reklámszünet nélkül is. A hatást persze fokozta a folyosók és az oszlopok márványburkolata, amin a hang olyan gyorsan futott szét, mint az a képzeletbeli golyó, amit az új felettesem már rég a homlokomba küldött volna.
- Szerov elvtárs – fordultunk szembe vele, majd tisztelegtünk, s mindezt olyan egyszerre, mint egy jól begyakorolt koreográfiát. Íme, a finoman összehangolt szovjet hadigépezet. Mindent az orosz népért, a nép pedig értünk.
- Megérkezett Hruscsov elvtárs, mit keresnek maguk idefent? – Vetett rosszalló pillantást ránk, sapkáját hóna alá csapva, majd a kettőnk közé lépve végigfuttatta tekintetét a helyen. Kinézetre sokkal inkább hasonlított egy tábornokra, mint elődje, ám viselkedésével inkább tükrözte egy pályakezdő komikus maximalizmusát és pörgését, mintsem egy megfontolt vezetőét. Sosem tudtuk mire számítsunk, ha döntéshozatalról volt szó. Bárkit félreállíthatott az útjából és újfent élt is vele, az emberek pedig rettegtek tőle.
- Mindenki a helyén van, uram, az elvtársnő csupán innen felügyeli majd a gyűlést, nekem pedig halaszthatatlan mondanivalóm akadt számára. – Falazott nekem, amit később sem tudtam neki eléggé megköszönni. Több millió emberért kockáztatta az életét, akik sosem fogják megköszönni neki, akkor sem, ha túléli, de akkor sem, ha meghal. Emberiségi kérdésekről volt szó, nem ideológiákról vagy politikáról. Egy nép szenvedett és segítenünk kellett rajta. Sztálin halála pedig mégsem nyújtott hosszú távú megoldást.
- Ajánlom, hogy ne legyen semmi probléma, különben maguk felelnek érte. Megértették? – Bökött felém mutatóujjával, megerősítve a sanda gyanúm, hogy én leszek a legelső, akit a kivégző osztag elé állít, ha bármi is történne. Nem kedvelte a nőket ilyen pozícióban, de Berija döntését nem tudta felülírni, 
- Természetesen, Szerov elvtárs! – Újból egyszeri tisztelgés és Hruscsov hű barátja eltűnt az lépcsősor tetején, aki készségesen eltüntetett minden nyomot arról, miket is tett a mostani pártfőtitkár hajdanán. Hisz mindnyájan tudtuk, hogy feddhetetlen
Kashnikov „elvtárs” arcán látni lehetett a megkönnyebbülést, ő sem örül túlzottan a kialakult helyzetnek a szervezeten belül, de a vezető eltávolítása a káosz szélére sodorta, mind az országot, mind a KGB-t. 
- Viktor – vontam kissé közelebb magamhoz, ahogy állam megemelve mélyen a szemébe néztem – Bármi is történjék, intézd el, hogy két órán belül Eisenhower asztalán legyen, ha nem éritek el, keressétek Peggy Cartert. 
Röviden biccentett, magasabb volt a tét, a játszma pedig elkezdődött. Az ikonikus Lenin szobor lábánál megjelent Hruscsov, s megkezdődött az a bizonyos többórás beszéd, amellyel alapjába véve rengette meg a kommunista világ vezetőit, majd pedig később mindenki másét. A beszéd pedig fél órán belül az Egyesült Államok elnökének az asztalán volt.



Napjaink, Szentpétervár

Vörösre festette a Néva vizét az alkonyodó nap, miként lassan alábukott a horizonton. Rég mínusz alá csúszott a levegő hőmérséklete, hogy megtartsa a várost téli pompájában. Már messze nem olyan volt, mint régen. A békés házak nagy része helyett már több tízemeletes panelok sorakoztak. A modernizáció ide is elért és nem kímélt semmit. Az emberek sötét árnyakként vonultak végig a falak mentén, ahogy hazasiettek vagy éppen el onnan. Az Ermitázs kivilágított épületegyüttese uralta a város látképét, s mellette eltörpült minden apró alak. Bőszen hirdette a kultúra felsőbbrendűségét, ahogyan azt Nagy Katalin szerette volna. A színház ma este is tündökölt, ahogyan illett is neki az előadások napján. A színfalak mögött pedig megbújt az Orgyilkosok Testvériségének központja, természetesen a cárnő engedélyével. Nem ő volt az egyetlen, aki támogatta a rendet, cserébe pedig nem várt mást, mint védelmet. 

Tudta kitől kérje.

A Rend még a Moszkvai fejedelemség idejében költözött a térségbe, így triumvirátust alkotva Maszjaf és Firenze között. Később bővült ki Párizsra, majd Krakkóra az a bizonyos ötágú csillag, amely jelképévé vált a moszkvai vezetőknek, majd később a szovjet lobogót díszítette fennhangon, államosítva azt a jelet, amitől a politikai vezetés a legjobban tartott. De az már történelem.

Hercegnőm…

Hagyj Mentis, dolgom van.

Gondold át, óva intelek. 

Cselekedni kell.

A hófehér bunda, ápol és takar. Beolvaszt a tömeg közé, akik az előadásra sietnek néhány kamera kereszttüzében. Mintha Hollywoodot látnám kicsiben. Fényes és mű, az állarcokról lepereg a vakuk lélekmetsző fénye. Hatalmas fennforgás, mindenki siet a vörös szőnyegen befele, mintha valóban fontos emberek lennének. Valójában mindegyikőjük épp oly jelentéktelen, mint a magazin, amiben megjelennek majd. A palota pedig kiszolgálja a csillogást. Az arany motívumok úgy repülnek szét a falakon, mint a megriasztott fecskék. Nikolaj sehol. A nyaklánc ólomként nyomja mellkasom, s a fülbevaló is, szinte lehúzza fejem. A ruha nem fed semmit, átlátszónak érzem olcsó díszlet a bunda alatt. Csak ne lásson senki. Én nem az vagyok, akinek látnak éppen. Vagy akit várnak. Engem már rég nem vár senki. Csupán egy ember. 

Ha még hiszi, hogy élek. 

Merre lehetsz? Megannyi pincér rohangált pezsgős tálcákkal körülöttem. Egyikőjük is lehetett volna akár, nem mondta miként találom meg. A rejtőzködés régi mesterségünk, s ott bújunk el, ahol mindenki lát. A hamis mosolyoktól szinte megvakultam, s a bájcsevejtől a gyomrom felfordult. Az elmúlt tíz év időjárását, valamint ingadozásait el tudnám mesélni azok alapján. De már megint tél van, hideg és mindent elfed a tiszta hó, a Néva fagyos, de feltörik a jegét, hisz a hajók nem állhatnak meg. Majd kitavaszodik. A hangzavar diszharmóniája megbontotta a falakat. Mintha lassan lepattogna róla a festék. Eltűnt az égszínkék keret, a mesés arany, a hamvas rózsa árnyalata, s előtűnt a kopár élet. A csillagokat lehazudták már az égből, s most mindenki a nyakában hordja vagy a mellére tűzve. Már azt sem tudom kik ezek. Íme, az elit. Minden ragyog, fénylik, nemes, amíg meg nem szólal. Kihallatszódik a lapos értelem. Rég hallottam tiszta orosz szót, de nem kívánom a velőt-tépő orgánumon. Csupán egyen, aki másként beszél a többieknél. Nem volt más irány, egyenesen befele, majd felfele a páholyokig. A fogadótermet elhagyva valamelyest csitult az eget rengető ricsaj, bár lehet, mindössze a fülem szokott hozzá. Amikor kínoztak, fogvatartottak, a legapróbb koppanást is meghallottam, ha valaki lefele jött hozzám. A szívverése hangosabb volt, mint a vízcseppeké, amik a fejem felől hullottak alá a nedves kőre. Akkor is hideg volt, mocskos tél

A saját szívverésem nem hallom, talán már nincs is.

A második emeletre érve megszűnt a fullasztó hőség, a hangok eltompultak. Egy lélek, annyi se volt idefent. A köztiszteletnek örvendő vendégek, még odalent fényezték önbecsülésüket. Kihalt az értelem. A vörös szőnyeg elengedhetetlen volt idefent, hogy megvédje a simára csiszolt márványpadlót, s megkíméljék a magas sarkak kopogásától az emberek fülét. Az ódon színházterem, gyönyörű volt és még mindig sugározta azt a fajta eleganciát, amit a cárnő megkövetelt. Új otthont teremtett a művészetnek és a művészeknek. Nevelni, művelni kívánta az orosz népet, így történt, hogy sokszor személyes meghívókat küldött a felsőbb rétegnek. 
  A bal szélső páholyhoz indultam, lassan, már nem siettem. A nehéz bársonyfüggönyök eltakarták a többi fülke bejáratát, s kellemes félhomály borította a szintet. Érzékeim megnyugodtak, majd újra kiélesedtek. Egy szív dobogott a folyosó végén. Valaki lélegzett. Az én helyemen. Néma léptekkel indultam meg felé, majd megtorpantam a függöny szegélyéhez érve. Szükségem volt egy percre, hogy vajon tényleg jó-e ez? Belépni egy olyan ember életébe, akiéből kiléptünk közel tíz éve. Majd kérjünk tőle egy szívességet. Nem, alighanem nem helyes. Csak azt tudnám, hogy jól van-e. 
  Néha olyan választás elé kényszerülünk az életben, amikor le kell mondanunk a személyes boldogságunkról, le kell vetkőznünk az önzőség minden formáját, és hagynunk kell élni a másikat. Meg kell tanulnunk egyedül boldogulni, hogy másokat ne romboljunk tovább. Néha egy kicsit boldogtalannak kell lennünk, túl kell élnünk a másik nélkül, a másik érdekében. Meg kell tanulnunk elengedni a másikat egy életre. Ám valaki néha felülbírálja a döntéseinket.
Így nem értem hozzá a vérvörös bársony szegélyéhez, majd engedtem le kezem, amikor a függöny elhúzódott egy szemvillanásnyi időre, majd karomnál ragadva rántott be maga mellé. 
- Госпожа Соколовна… – Szorította le erősen, mégis finoman, és tartotta egyszerre mindkét alkarom, nem véletlen. A rejtett pengék rajta voltak, az ösztönök viszont keményen diktáltak, s másként az egyikkel könnyedén megismerkedhetett volna közelebbről „támadóm”. Helyette megfogott és mellkasához dőlve, de nem engedte, hogy elessem a váratlanul ért lendülettől. Hangjának nyugodt baritonja betöltötte világom, míg megtámaszkodva benne, biztos lábakkal álltam ismét. El sem hiszem, hogy képes volt meglepni, és kellett is némi idő, mire felocsúdtam. Óvatosan elléptem tőle, majd élénkzöld íriszével kellett szembenéznem. Tudtam hol a helyem.
- Nikolaj…

Share:
Olvasás

2018. január 29.

27. Requiem



„Az emberek meglehetősen könnyedén beletörődnek a telepátia, prekogníció vagy teleplazma létezésébe, mivel ez a hit nem kerül semmibe. Ettől még nyugodtan alhatnak éjszaka. De az, hogy a gonoszság, amit az emberek cselekszenek, túléli őket, már sokkal nyugtalanítóbb.”  – Stephen King

Napjaink, Szentpétervár

- Coulson – szóltam bele a telefonba teljes nyugalommal, mintha legutoljára egy hete találkoztunk volna. Sajnos ez messze nem volt igaz.
- Akarjam tudni merre nyaralt az elmúlt hét évben? – Szinte láttam magam előtt felhúzott szemöldökét és az a belenyugvást, hogy idővel úgyis megtudja, ha érintett az ügyben. És mivel ő volt az egyetlen személy Hill ügynök mellett, akiben még meg tudtam bízni a S.H.I.E.L.D.-en belül. Most pedig információkra volt szükségem, nem kevésre. Néhány hónap is elég ahhoz, hogy gyökeres fordulatot vegyen az emberiség sorsa, az évekről nem is beszélve. Mind technikában, mind a viszonyokat tekintve.
- Afganisztán, egy kis Szokóvia, a többi ezek után igazán semmiség. – Soroltam a már megkezdett egyszerűséggel, de nem állt szándékomban mindent telefonon közölni vele. Ahhoz túl sok mondanivalóm volt. – Lenne kedve teázni velem egyet?
- Elfogyott a vodkája, Isabell? – Önkéntelenül is mosoly húzódott ajkaimra, évek óta nem ittam.
- Az sosem, ellenben kiestem az itteni életből – Kellett valaki, aki útbaigazítson, Furyre nem igen számíthattam, Barton még a telefont sem volt hajlandó felvenni nekem, ami szintén Fury akaratán múlott.
- Hol kereshetem? – A technikai segítség mellette állt, a belső hálózaton keresztül percenként figyelni tudta a tartózkodási helyemet.
- Sétált már a Néva partján, Phil?


Csak a hó esett, lassan és nyugodtan. A felhők vastag takaróként borultak a város fölé, elrejtve minden csillagot, s ontották magukból a fehér pihéket szakadatlan. Mintha éjszaka lett volna, holott délután három fele járhatott az idő. Semmi sem tűnt csodálatosabbnak a kivilágított utcáknál és a szállingózó embereknél. A Néva némán szelte át a várost, miközben apró csatornáival behálózta egész területét. Egy kis szelet Velence északon. A hajdani főváros.

- Már értem miért szeret itt annyira. – Ismerős férfihang szólalt meg mellettem, vastag kabátban és sapkában. Láthatólag meggyűlt a baja a hideggel, holott még egyáltalán nem volt az, az elmúlt évtizedekéhez képest.
- Csak nem fázik? – Fordultam felé egy halovány félmosollyal. – Túl sokat volt Új-Mexikóban… vagy esetleg Tahitin. De majd egyszer elviszem Irkutszkba és átgondolja a hideg fogalmát, azt hiszem. – Indultam el a közeli híd fele. Szentpétervár ilyenkor téli mesevilággá változott, s minden idelátogatót és itt élőt csodálkozásra késztetett. Megőrzött minden régit és magábafogadta az új világot, egy látszólag háborúmentes világot. Ahol a harcok nem a felszínen folytak.
- Milyen nagylelkű, de alighanem kihagynám. – Ódzkodott, ahogy el-elvándorolt tekintete a békés városon. Csend volt és meglepő nyugalom. – De gondolom nem azért repültette át velem a fél világot, hogy körbevezessen.
- Segítségre van szükségem. – Vallottam be kényszeredetten, de valóban erről volt szó. – Elvesztettem minden kapcsolatom, ami a S.H.I.E.L.D.-et illeti – magyaráztam, miközben elértünk a lakásom ajtajáig, ahol a zárat kinyitva előreengedtem vendégem. A teát már rég előkészítettem.
- Sok időt volt távol, lemaradt bizonyos dolgokról. – Leült az egyik fotelba, a nappaliban. Régi berendezésű lakás volt, a múlt század elején laktam itt néhány évig, egészen a húszas évekig, utána már csak napokat töltöttem itt a teljes biztonság hitében, ami sosem volt valós. Meghagytam a szalon részét az utcára néző oldalon, ahol a vendégeket fogadták. Oroszországban nagy divatja volt a francia kultúrának, a képzett emberek franciául és angolul beszéltek, amit lehetett Párizsból szereztek be. Az öltözködés, az étkezés és a táncok. Így kerültek szalonok az akkori fővárosba nyugatról.
- Annyira sok időt nem, hogy ezért ne lehessen a telefont felvenni nekem. – Foglaltam vele szemben helyet, majd elkészítettem számára a teáját. Coulsonon persze láttam a kétkedést, a csészéje felé pillantva, de errefelé egészen máshogy fogyasztották a teát, mint a nyugati országokban.
- Azt a telefont már rég nem használja senki, és aligha fogja még valaki. – Hogyne tudtam volna, több cikk jelent meg a Washingtoni központ összeomlásáról mintsem kellett volna. És ott volt még mellette Szokóvia és New York. És ezekért a S.H.I.E.L.D.-et tették felelőssé, a Bosszúállókkal együtt. Phil pedig nem beszélt. Valamiről nem akarta, hogy tudjak. Az internet tömve volt a videofelvételekkel és senki nem szándékozta letörölni ezeket. Az információs magból kiszivárogtatott adatokkal együtt. Persze amit lehetett megpróbálták eltávolítani, de ki tudja hol lehetett annak a vége.
- Olvastam Barton aktáját. – Megállt a csésze a kezében, majd elsötétült tekintete. Tudta, hogy tudom.
- Isabell – Nem szerettem volna őt okolni mindenért, nem ő adta ki a parancsot, de jelenleg nem volt más fogódzkodóm a régi életemhez. És bármennyire is ellene voltam, hiányzott.
- Tudja, Szokóviában megpróbálták kitörölni az elmém. Átmosni, sokkterápiás módszerekkel stimulálni az agyam. Néhány nap vagy akár hónap sikerülhetett is, de nem felejtettem el mindent. Csak átkozni tudtam a Hydrát, amiért ezt teszik azokban a percekben velem. De nem hibáztathattam egyedül őket, eléggé ismerem a történelmet ehhez, ezt nem csak ők alkalmazták, csupán más eszközökkel. Erre hazajövök és ez fogad. A szabad Amerika. – Nem voltam dühös. Csak tehetetlen, ami egyszerre bosszantott és elkeserített. Mert még egy ártatlan embernek kellett szenvednie miattam, úgy, hogy semmit sem tud erről. – A Délibáb programot vezetőknek szánták, akik túl sokat tudnak, és mindezt elfelejtenék, valamint nem akarják tovább kockáztatni az életüket feleslegesen. Nem egyszerű ügynököknek, akik a végletekig hűségesek voltak a S.H.I.E.L.D.-hez és Furyhez.
- Bartonnak nem esett semmi baja.
- Hogyne, csak behelyeztek egy chipet az agyába és lenyomták az újraindítás gombot. Aztán hamis emlékeket programoztak neki. – Olyan hamis emlékeket és életet, amire mindig is vágyott. Család, vidéki ház, gyerekek és némi munka. Ugyanúgy a szuperhősködés, csak nagyobb nyilvánosság előtt kisebb mennyiségben. - De ahogy látom, nem ő volt az egyetlen…
- Nem – Coulson arca egyszerre nyílt meg és engedte, hogy olvassak belőle.
- Phil… 
- Natasha – nyögte ki végül nagy nehezen, ám a válaszán nem tudtam meglepődni. A Fekete Özvegy program egyet jelentett a teljes alárendeltséggel, a szolgálatkészséggel és az önálló célok feladásával. Ezt jelentette a Szovjetunió védelmébe lépni.
- Járulékos veszteség – feleltem
- Miért gyűlölte ennyire? – Ráncolta össze szemöldökét, mintha valami újkeletű dologról lett volna szó. Rajtam kívül egy ember értette az okát mindennek, és még több száz dolgozott ellenem.
- Nem gyűlöltem – szabadkoztam azonnal, hiszen nem a személye taszított, hanem az, amit önmaga és még másokkal együtt képviselt. Csak azokról a másokról a világ nem beszélt.
- De nem is kedvelte.
- Volt rá egy nagyon jó okom.
- Barton?
- Ennyire kisszerűnek néz? – Itt volt az ideje, hogy az én kezemben is megálljon az a bizonyos csésze. Misem lett volna egyszerűbb, mint egy férfira fogni a dolgot két nő között. Itt azonban még több férfiról és nőről volt szó. Ő csak gúnyos mosollyal ajkain megrázta fejét.
- Elolvastam az aktáját. – Arcát elnézve nem azt, amit Fury állítatott ki rólam. Hamis névvel, hamis családdal, hamis élettel és még több hazugsággal. Sokkal inkább azt, amit maga Peggy Carter írt a két kezével, valamikor nyolcvan évvel ezelőtt, amikor sokan azt sem tudták, hogy a földön van.
- Remélem rólam nem gyűjtött kártyákat. 


1944-ben valami végleg megtört az emberiségben és a pokol végigégette az egész világot. Állati szintre süllyedt az együttérzés, s a félelem töltötte ki mindazok lelkét, akikét nem a pusztítás és a hamis igazságvágy részegített meg. Térdre kényszerült minden béke a háború oltára előtt. Magára maradt a világ, megtagadva minden istenét, legyen az élő vagy holt, csupán az ember élt és hullott, sorjában, mint a hó. Aztán megérkezett a könyörtelen tél és hullott a hó, de olyan mocskos volt minden, fekete a vértől, hogy már nem bírta elfedni, akárhogy próbálkozott.

A Pokol tornácán álltunk már belülről és nem voltunk hajlandóak két lépést hátrálni.

Nem tettünk szép dolgokat, de szükségeseket igen és mentettük a menthetőt. Amíg rá nem találtunk a határszélen egy leányintézetre. Egy leányintézetre, ahol az alig tizennégy éves lányokat számukra hasznos, mindenre kész kémekké, fegyverekké képezték. Hogy hasonlítsanak rám, miután nem voltam hajlandó folytatni, s Amerikába kényszerültem, ahol nem értek többé utol már.
Most pedig itt voltam és én nem értem el többé Amerikát. 
Nem volt már kit elérnem.

Hercegnőm…
Hagyj, Mentis
Testvéreid merre járnak?
Úgy hiszik, meghaltam rég.
És a másikak?
Ők már meghaltak rég.

Az igazi nagyság nem abban nyilvánul meg, ahogy a barátaiddal bánsz, hanem abban, miként cselekedsz, ha ellenséged a kezeid közé jut. A köztetek levő ellentétet végleg lerovod, vagy felülemelkedsz önmagadon, a benned levő kicsinyes bosszúvágyon és megbocsájtasz számára.

Ám kegyelmet csak a legnagyobbak adnak. 

Én sosem voltam ilyen nagy.

A rendelkezésemre álló fegyvereket nézve rá kellett jönnöm, hogy ezek egyike sem a békét jelképezte, csupán annak a biztonságát garantálta, aki tudta használni. Peggy valami hasonlóra gondolhatott, amikor megjegyezte, hogy várja már, amikor a diplomácia eszközeivel simítom majd el a világ bajait. Ahhoz azonban a nyilvánosság elé kellett volna vonulnom, ami nem tartozott a kedvelt elfoglaltságaim köré. 
Egy kis szürke, kopott doboz hevert elmozdítatlanul előttem régi helyén, benne egy öreg penge, pont úgy darabjaira törve, mint ahogy a világom volt. És már nem volt hova nyúlnom segítségért. Az Orgyilkos testvériség kishíján teljesen kihalt 1914-ben, most pedig kikerült a látókörömből néhány évre. Meg kellett találnom Nikolajt…

Share:
Olvasás

2017. október 29.

26. Deus ex machina



Az igazi vezető szolgál. Szolgálja az embereket. Kiszolgálja a legfőbb érdekeiket, és eközben nem mindig népszerű, de még csak nem is tesz mindig jó benyomást. Ám mivel az igazi vezetőket nem a személyes dicsőség vágya, hanem a szerető gondoskodás ösztönzi, hajlandók megfizetni ezt az árat.
Eugene B. Habecker
Hercegnőm, utad merre visz tovább?
Hagyj, Mentis... nevem után, Midgardra.
S fejed felett ki tör majd pálcát eziránt?
Az élet már megtette úgy hiszem...

Sietős kopogás szakította félbe a mennyei csendet a hatalmas falak között, melyet megtörtek a plafonig felnyúló polcok roskadásig megrakva régi könyvekkel. Anyám legkedvesebb helye volt egykoron e szűk sorok labirintusa a palotában. Kedvére válogathatott olvasmányai között szabadidejében, vagy ha éppen szüksége volt neki, esetleg bárki másnak valamire. Hanem atyám mellett a trónteremben vagy épp a kertben találtuk volna őt, miközben szeretett növényeit bűvölte különös odafigyeléssel, bizonyosan itt múlatta az idejét.
Ahogyan Thor is, bár ő mérsékelten kevesebb lelkesedéssel, orra előtt egy tanárral meg egy kupac, szerinte felesleges, könyvvel töltötte itt a délelőttöket. Olyankor nekünk pedig tiltott volt idebent tartózkodni, de amilyen apró méretekkel rendelkeztem, nem esett nehezemre búvóhelyet keresni magamnak. A könyvtár pedig azóta sem változott semmit, amióta új életet kerestem magamnak az itteni helyett... Igaz, ez csak a szebbik megfogalmazása annak, hogy megszöktem a kötelességeim elől. Ám érdemes belegondolni abba, mégis mi történt volna, ha maradok.
Minden bizonyára hozzá kellett volna mennem valamelyik uralkodó fiához, ha nem is ahhoz, akit elsőre és századjára is ugyanúgy elutasítottam. Rövidesen gyerekeim születtek volna, és az emberek védelme helyett, utánuk rohangálnék és oszthatnám anyám bölcsességeit, mivel saját életem nem volt, így nem lennének saját tapasztalataim, amit átadhatnék nekik. Nem követtem volna el hibákat, nem jártam volna olyan sok helyen, igazbarátaim se lettek volna és ennyi titkom. Csupán átkerültem volna egyik burokból a másikba.
Valahogy mégsem tudom sajnálni ezt az elképzelt élete, a rengeteg szolgával, az elkényeztetett léttel. Túlságosan könnyű lett volna talán. Mentségemre szóljon, utóbb megszokhattam volna, de az elvárások kielégítésére való törekvés nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.
Emlékszem, mennyi mindent tiltottak, mert lánynak születtem. Nem forgathattam kardot, csatáról szó sem lehetett, az íjra a tekintetemet se vethettem. Hányszor osontam ki, néhány leckéért az istállók mögé vagy a gyakorlótér szélére, hogy ellessek néhány mozdulatot, s gyakoroljam a már megtanultakat egy fa kérgén, vagy ami alkalmasnak tűnt erre a nemes feladatra.
Most pedig szükségem volt egy kis segítségre. Pontosabban egy varázslatra vagy akármire, ami segít. A szellemeknek is kedvelt szokása rébuszokban beszélni, ezzel a hagyománnyal anyám sem tervezett szakítani. Hogy érthette, hogy keressem meg magam? Mit rejthettek el annyira belőlem? Acélba rejtve egy szikla mélyén… vasban a sivatagban… folyóvölgy ölén nyugszik az utolsó… Ha legalább tudná mit keressek, de ezt sem mondta. Vagy épp melyik sivatag? Így már biztos melyik világban kell keresnem, de a Földön is megannyi van belőlük. És sivatagból csak folyóvölgy van több. Talán a Nílus? Ott mindegyik megtalálható ezek közül. De az istenek furfangja vagy épp a sors kegyetlensége túlmutat ezen egyszerűségen.  
- Hercegnőm... - jelent meg egy szőke fej a polcok között és tágra nyílt szemekkel közelített lassan. Bő, halovány színű ruhája elrejtette vékony alkatát, s ahogyan közelített, inkább tűnt törékeny virágszálnak, mintsem cselédlánynak. Egészen elgondolkodtatott, miként is képes elvégezni a napi munkákat, miként veti be a hatalmas ágyat, melynek paplanja nehezebb lehet nála. Bár a válasz egyszerű volt. Minden erejét megfeszítve. Egyre inkább magamra emlékeztetett és arra a lányra, akit a szüleim szerettek volna. - Minden rendben? – Szólalt meg vékony hangján, ami azonnal kizökkent elmélkedésemből.
- Ó, igen, persze... sajnálom - csuktam össze az ölemben heverő vaskos kötetet, majd ruhámat elegyengetve felálltam a kényelmes kanapéról. Egy biztos, pihenni és csatázni nagyon tudunk itt Asgardon. Harmadikként az evést említeném, amihez jól értünk, de azt tudtommal a pihenés egyik válfajaként tartják számon.
- A Mindenek atyja küldött. Beszélni szeretne önnel.

1926. szeptember. Oroszország

            Peggy, 
  Извини, что так долго не писала. Az idő manapság nem alkalmas a levelek írására. Régóta nem láttuk egymást és sajnos egy ideig nem is lesz rá alkalom, hiába szeretném. Errefelé gyorsan változnak a dolgok. Jelenleg nem alkalmas a helyzet, hogy elhagyjam az országot. Mindenkit ellenőriznek. Ingatag a helyzet, a polgárháború szélén állunk. Nem kedvelem a politikát. Itt hagynám már az egészet. Fáradok. Nem szeretném tovább csinálni, de nem is hagyhatom cserben őket. Nem tudom mit írhatok le, talán még a postát is átnézik.  Мы так давно не общались. Ha a napokban találkoznánk, nem tudom visszajöhetnék-e. Biztosan szeretnének utána "beszélni" velem. Felülmúlják az elképzeléseimet. Félek, a szíves fogadtatást elfelejthetném Amerikában. Szörnyű az akcentusom, hallhattad. Előítéletesek az emberek.  Береги себя. Lehet pályát tévesztettem. Írj, amint tudsz, nem garantálom, hogy eljut hozzám. Errefelé nem kedvelik az angolokat. Hiányozol. 

Napjaink, Asgard
A hatalmas trónterem égisze alatt hosszan terült el fényes Asgard. Az emberek ilyen magasságból alig látszódtak, s az épületek között teljesen elvesztek. Ahogyan kiléptem a nyitott terasz szélére, egyetlen gondolat jutott az eszembe. Leugrani. Vajon tudnék-e repülni? Vonzott az aranyló mélység, amely a végtelen óceánba futott. Szívem megremegett a látványtól, de torkon ragadott a keserű valóság. Nem voltam már többé otthon.
A falak éppoly hidegek voltak, mint bárhol máshol. Az erdő nem csalta, a hegyek nem tűntek már megérinthetetlennek. Egy táj volt a sok közül.
Majd lassú lépteket hallottam közeledni a háta mögött.
- Válaszra talált minden kérdésed? - A mély baritont nehezen lehetett volna eltéveszteni, kihez is tartozik. Megvártam, amíg mellém ér.
 Emlékszem, egyszer idekint éjszakáztam. Kicsi voltam még és feltett szándékom volt a csillagok alatt tölteni az éjszakát, amíg ő haza nem tér a csatából. Én akartam elsőként köszönteni. Mondanom sem kell, elaludtam. Ám amikor hazaért, kijött értem és ahelyett, hogy bezavart volna a szobámba, levette válláról nehéz palástját, majd belecsomagolt, s úgy maradt velem kint estére, miközben a világról mesélt nekem.
Midgardról is tőle hallottam csupán. Mesélt a partjairól, a sötétről, a hidegről, a tavaszról. Szólt a halandókról és zenékről, néhol áldozatokról. És csábított, a gondolat, hogy az örökségemhez tartozik, s majd egyszer én is megláthatom a fjordokat Norvégia partjainál. Akkor történt, hogy istenként kezdtek el tisztelni bennünket. Elvégre az égből jöttünk, páncélban és tömegesen. Ma már nincsen ez. Nem áldoznak, nem is tisztelnek. Kiveszett az új generációkból a hitvilág iránti tisztelet.
- Csupán még többre leletem belőlük, s jelenleg nem mutatnak szándékot a fogyatkozásra. – Szemeim a gyakorló téren állapodtak meg néhány alakon. Csupán formájukról felismertem a három harcost, középütt Siffel, aki könnyűszerrel cselezte ki a férfiakat sokadjára is. Semmit se változott.
- Nem ígérhetem, hogy idővel mindegyik válaszra talál. - - Az élet, furcsa összjátéka az univerzumnak. Vannak dolgok, amik eleve elrendeltetettek, míg mások nem. Kötelességünk teljesíteni őket. Mert ha elfutsz egy út elől, könnyen meglehet, hogy vakon lépsz rá a végzet ösvényére.
- Nem igazán vagyok a determinált sorsok híve. – Apró fintor jelent meg arcomon, ha mást nem is tükrözött életem, de a szembefordulás remekül ment nekem. Legyen az rendszer, a szüleim, egy uralkodó vagy épp akárki. Az önfejűség fogalomnál az én nevem szerepelne, ha tudnák, hogy ki is vagyok.
- Igen, ezt az egy dolgot biztosan tudjuk. – Nevette el magát megadóan, bármiféle keserűség nélkül, ami meglepett. – Csak azt tudnánk kitől örököltétek a bátyáddal a makacsságot.
- Elmúltak azok az évek, amikor még formálni lehetett rajtunk, de erényt még kovácsolhatunk belőle – szabadkoztam. Nehezen, de elvileg nem kivitelezhetetlen, ugyan még nem fordult meg a fejemben, hogy változtatni kellene ezen.
- Közel sem vagytok még olyan korban, hogy ne lehessen csiszolni rajtatok. Ugyan már nem mi tanítunk titeket tovább, hanem a nagyvilág. Ám ő kevésbé kíméletes.
Ha egy dolgot mondhatnék atyámról mindenkinek, tudniuk kellene, hogy semmit sem tesz vagy mond valamit ok nélkül...

1946. USA

  Kedves Peggy,

Mennem kell. Még visszatérek valamikor, érzem. De most mennem kell. Számodra nem kell magyaráznom miért. Már megvagytok nélkülem, de máshol nagyobb szükség van rám, mint bármikor máskor. К сожалению, el tudom fogadni, ha még korainak érzitek. Hosszúra nyúlt ez a pár év és most érzem igazán, megöregedtem. Egyikünknek sem könnyű, átérzem fájdalmad. De nem maradhatok tovább. Az indulásban segítettem, amennyit lehetett, de magatoknak kell meglelni az utat, mit is szeretnétek képviselni a világban. 

Az istenekért is, de hiányozni fogtok. Régóta nem volt már családom, s azt hiszem, bennetek annak tekintelek. Starkot azért ne felejtsd el néha napján nyakon vágni. Felhatalmazlak a feladatra. Írjatok, ha már minden szakad, és kizárólag én tudom orvosolni a helyzetet. Várni fogom, tartozom nektek. 

Minden jót és kevés tintát. 

Tudod, hol találsz.

Napjaink, Asgard

- Vissza kell térnem hamarosan – kezdtem bele mondandómba, ám a szokásosnak mondható ellenreakció elmaradt, ami jócskán meghökkentett. - Nem is marasztalsz?
- Tán kellene? – Meglepetten pillantott felém, ahogyan a korláton pihentette kezeit - Most hallgatnál a szavamra?
- Nem, de jól esne.
- Ezen ne múljon – adta meg magát mosolyogva, s mély lélegzetvétele után komoly ráncba szedte meglágyult vonásait. - Drága, egyetlen kislányom – kezdte hivatalosan, s egyszerre, mint királyom és atyám szólt hozzám – Kérlek, maradj.
- Nem lehet, Atyám, szükségük van rám. – Kezdett egyre komikusabbá válni a helyzet, amit némi színpadias hangnemmel megtoldottam a játék kedvéért.
- Csakugyan? – Őszinte érdeklődést véltem felfedezni rajta. Elvégre, miben is lehetek a hasznára az emberiségnek? Azon a puszta tényen kívül, hogy ameddig akarom, Midgard áll, s egy szavamon múlik végnapja.
- Igen, csak még nem tudják. – Szándékaimat ismerve pedig sosem fogják, így védve magam és szövetségeseim egyaránt.
- És meg is érdemlik, hogy segíts rajtuk? – Kevésbé éreztem kérdésnek, mint inkább magyarázat várásnak.
- Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta. – Kezdhettem volna a tudatlanságukkal, hogy semmiről nem tehetnek, nincs joga senkinek elpusztítani őket. Védtelenek, ellenállni egy külső támadásnak képtelenség lenne a számukra. Megvonták tőlük a tudást, hogy nem tudnak rólunk vagy bárki másról, más népekről, akik élnek. Külső szemmel nézve pedig, egyedül vannak. Nincs igazi szövetségesük, de megannyi ellenségük lehetne. Így váltam az egyetlen kapoccsá Asgard és az emberiség között, szövetségük egyetlen tárgyává. S amíg én élek, addig ők is vannak.
- Ezt jól látod. De ők megérdemlik? – Valamiféle büszkeség csillant szemében, amely válaszom után aztán tompulni látszott.
- Igen. Nagy jövő áll előttünk, de félek, még vesztükbe rohannak a cél elérése előtt. Nincs bennem kétség afelől, hogy megérdemlik-e. Kell és kész. - - Hálátlan egy feladat, hiába tagadnám. Ám ez jelzi a munkám sikerességét. Deus ex machina… így nevezték, isteni beavatkozás, csupán anélkül, hogy tudnának róla.
- Mi nem vagyunk istenek, Isabell.


 De, Atyám. 

Én istennő vagyok.
Share:
Olvasás