2016. november 27.

22. Igaz

Sziasztok! Igen, sajnos nagyon hosszú volt az a bizonyos kis kihagyás, amit terveztem, aminek oka természetesen az iskola és egyéb programok, meg hogy időkőközben olyan dolgok is bekövetkeztek az életemben, amint nem kívánok senkinek. De remélem ti mindenesetre jól vagytok és nem fog nagyon lesokkolni benneteket a rész, ami feladta a leckét rendesen. és egy újabb lépés afelé, hogy teljesen összezavarjalak benneteket. 


"Sokszor eltűrjük, hogy rosszul bánjanak velünk, csakis azért, mert annyira szeretnénk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket, hogy azért bármire képesek vagyunk. Nagyon fáj, amikor rájössz, hogy nem számít, milyen keményen próbálkozol, vagy mennyire szeretnéd, hogy ez bekövetkezzen, az emberek egyszerűen képtelenek elfogadni olyannak, amilyen vagy. Azután megutálod azt az időszakot, amelyet arra vesztegettél, hogy megpróbáltál megfelelni másoknak, és elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi lehet benned annyira visszataszító, amitől még csak el sem tudták játszani, hogy szeretnek."
Sherrilyn Kenyon

Csendes a szoba, túl csendes. Szinte már üvölt, annyira hangtalan. A tűz egyenetlen pattogása jelzi az életet, az idő múlását, az eljövendő múltat. Lehunyom szemem, hogy megleljem a biztonságot, elrejtsem mindazt elmém elől, amitől óvakodnom kéne. Eltompítom látásom, megszüntetem teljesen, de más érzékeim nem hagynak cserben, erősödnek.
Minden tárgy megfeszülve mered rám, idegenen, szenvtelenül. Támadásra készen. Várják... kegyetlenül türelmesen, mikor lankad majd figyelmem. Keresik gyenge pillanatom, mikor lelkem igazán megmutatkozik. 
Itt nőttem fel, habcsókpárnára hajtottam fejem és békésen álmodtam gyermekkorom tiszta fantomképeit. Nevelőim körülöttem sürgölődtek, anyám szeretetteljes szavaival irányított, mindezt a tökéletesség érdekében, hogy egy napon megtaláljam méltó helyem. Büszke királynéként egy méltó király oldalán, szerető népem körében töltsem el untató éveimet. Példás anya legyek, hibátlan feleség, barátságos királyné, kit alattvalói tisztelnek, de nem rettegik nevét. Kötelező lenne az álarc, a maskara, fennkölt bálokon a bájcsevej maga, mint hű társ, kísérje álnok mosolyom, eltűrve a hazug társaságot, akiket köt a formalitás, a páholy. Ruhám legyen temérdek, rajtuk világunk összes kincsével, varrják apró kezek, finom ujjak, meg ne sérüljön a királyi kelme a nélkülöző ifjú lányok kezeiben, tonnányi ékszereimet szegény emberek verejtékével mossák át, akik családjuk eltartásával küszködnek. Cipőimet a véráztatta utcákon használjam, ha épp nem vállukon cipelnek a megtört lelkek, koronámat messze földön dicsérje minden, legyen az férfi vagy gyermek. Szavam legyen csengő, kellemes, biztató, ünnepekkor szóljon, máskor hallgasson. Tekintetem ékkő, azt nézze ki kedves, máskor elég, ha szénként parázslik, ha elébe kerül a tettes. 
Álom, álom, édes álom... Édes-e az, mit nem én látok? 
Most minden rideg. Az ágy is kemény, holott puhábbat világokon túl nem ismertem nála. A legpuhább tollal van bélelve a meleg paplan, mégis jégtáblaként nyom össze ólomsúlya alatt. A darab szikla, gyengédebben tartotta fejem, mintsem ázott párnám, halántékom gyűszűnyi sarokkal döfi át. Karcsú kőris, mi tartod világaink elszórt hagyatékait, elhalva támasztod vesztőhelyem láthatatlan falait. Le nem omló börtönöm vagy, rosszabb, mint bármelyik más, melyet emberi kéz megalkothat, láthatja illő társ. Asgard börtönében a raboknak nem jut ennyi árny, mellyel most sújtotok irigy nornák, ám legyen, vállalom büntetésem, ha testi pusztulásom mindaz, mire Urd, vágysz. Megszökni innen kilátástalan, ám maréknyi erőm kíméletlen ráfordítom, s ledöntöm azt, mit nem tud más.

Semmi sem igaz, bármi megtörténhet.

A földön alszom. Holtszőrme szőnyeg kedvesebb számomra mindennél az égető pokol előtt. A lángok tánca egyre bódít, feledteti fájdalmam, elvarázsolja elmém, elűzi Őt. Mindezt sötét kő tartja fogva, mint egy kapu. Érzem a mélyen cserzett halál édes dögszagát, látod, te sem voltál akkor jó helyen, s veszted más mohósága lett. Nehéz bársony, régi jó barátom, egykor hűen fedted vézna vázam, eldobtalak, most mélyen feded csúcsos ablakaim, kiűzve az álnok fényt, mi annyiszor megcsalatott. A kandalló nyújt vigasznyi meleget, égeti arcom, átjárja testem és a kötéseimet. Valami csepeg. Lassan, mélán kúszik hátamon egy megrögzött cárnő nagyratartásával, önimádatával. Ilyen a nyugalom számomra már csak, azt hiszem. Az ajtó, majd' beszakad úgy verik. Valaki kopog, tán már hiányolnak?
Hagyjatok. Nekem jó ez így. Minden eljárhat az ég alatt, már rég nem számít. Az idő? Számolni felesleges! Badarság, csupán a fény határozza meg tettünk? Nevetséges. A sötétben épp úgy mozdul minden, csupán a hang rémít. A holló éjjel épp úgy száll, mint mikor tűző Nap égeti bársonyhátát. A viharmadár ugyanazt a zengő dalt fújja, ha a nádasban a Hold szegődik társául. A halak éppúgy úsznak, az egerek lopózva futnak, csupán az emberek nem képesek élni a nyugalom időszakával megfelelően. A vakság az ellenségük. S amit nem látnak, nem képesek felfogni, rettegnek tőle. Ami túlmutat véges agyukon, megvetik, nem fordítanak időt rá, hogy megértsék benne a jó szándékot. Korlátoltak. Korlátozza őket a fény. De a fényt könnyű szeretni, a sötétség azonban senkinek nem kell. Ám a szentjánosbogár csak éjjel világít, fénye nappal hasztalan.
Valaki kiabál, ismerős hang, bátyám, te lehetsz az? Mint egy bőszült vad, ajtóm erős bástya, falként tartja távol tőlem, akárki is az. Érzem, ahogyan a nehéz, fém sarokpántok üvöltve feszül meg dühe vaskos súlya alatt; a retesz, valójában nincs retesz, régi kardom van keresztbe fordítva, nyögve hajol meg minden egyes alkalommal, mikor remegve feltépni próbálják. Nem Loki az, rég nem szenvedne ennyit, hogy váltson velem néhány felesleges szót. Van akkora mágus, hogy kedve szerint bejuthatna, ha hajlandóságot mutatna rá, s látni kívánna. Anyám szintúgy, jönne, ha...


Hercegnőm!
Nem kívánok veled beszélni, hagyj magamra, Mentis.
Miért vagy még itt?
Azt neked is tudnod kéne, elvégre a fejemben vagy.
Tán félsz?
Nincs mitől. 
Akkor miért vagy még mindig itt?
Itt nem bánt senki és semmi.
Mégis ki bántana, Istennőm?
Te, Mentis.


Nemegyszer megmondták, hogy minden csak hazugság, érzéki csalódás, általános talány, hogy mindenki belelássa a saját vágyát. Émelyítő belegondolni is, mit igazságnak véltem, elmúlt történésnek, semmi sem valósult meg, csupán agyam játszott velem. Amikor ismét talpra álltam, képtelenség, még most sem tudok, bokámban még nem forrtak össze a szilánkos csontok. Karjaimat erőltetve kúsztam el idáig, s ki tudja mióta fekszem itt, bár már rég nem számít. Amikor kiléptem, pontosabban kiszakadtam elméleti világomból, a komor valóság egyszeriben zúdította rám a megcsalhatatlant. Az árvák, akiknek ruháimat vittem, még most is rongyokban járhatnak, anyám titkos kis kertjét és őt magát azóta sem láttam, a farkassal sosem találkoztam.
Mint a dörömbölésről, mely egyre szűnik, majd elcsendesül. Elfáradt vagy épp feladta, nem tudom. Így mond le mindenki a szeretteiről, hogy vágyait megvalósítsa?


- Hercegnőm! - vékony hang szökik át az ajtórésen. Reszketeg, bizonytalan, mintha nem lenne biztos benne, hogy élek-e még vagy már felesleges szólnia. Válaszra nem méltatom, ha valamit igazán szeretne, úgy bejut. Segítséggel vagy anélkül, de felkelni nem tudok. - Hercegnőm! - hallik másodszorra is a félénk hang, s az ajtó hatalmas szárnyai megfeszülnek egy pillanatra. 
Végül a távolodó léptek zaja szűrődik be, apró lábaké, aki sietve szelte át a fényes márványtengert a hosszú folyosók ösvényén.

A szótlanság meglepően hatékony, amikor nem szeretnék senkit sem látni vagy épp időt pazarolni egy esetleges bájcsevejre, bárkit is sértek meg ezzel - bár a csend hatalmára is az elmúlt időszakban jöttem rá. Elméletem - melyet a sok haszontalannak ugyan nem mondható időmben ötlöttem ki, bár a gyógyulás lett volna elsődleges dolgom, de lássuk be, nem megy az olyan egyszerűen - szerint két fajta csend létezik: az áldás és az átok. Az áldás az, amikor teljes a béke, nem mozdul egy árva lélek sem, csupán te magad vagy, mint maga az örökkévalóság. Aztán ott az átok, az a villanásnyi időtartam, amíg várod az első reccsenést, az elhibázott mozdulatot, mikor talál el az első lövedék kioltva életed egyetlen hiba miatt, amikor rosszkor voltál rossz helyen. 

Ám ezt az attitűdöt mindenesetre kívánni szüntették, ahogy percek múltán valaki még jött előbbi váratlan vendégem társaságában, majd a rozsdás acélkard megmozdult helyéről, s csörömpölve esett a padlóra, ezzel irtózatos zajt keltve a tébolycsendben. Arcomon éreztem a padló rezgését, a tömör fém súlyát, mely felkavarta a nyugodt csempeóceán. Bosszúsan fújtam ki elhasznált levegőm, mellyel néhány hamuszemcse pihenését megzavartam, így kénytelen-kedvetlen áramlottak vissza kiindulópontjuk felé, melegágyukba.
Közelebb merészkedett, ám bejönni egészen hozzám mégsem mert. Riaszthatta a látvány, éreztem szívének felgyorsult lüktetését, testének fojtott remegését. Valóban ennyire ijesztő volnék? Vagy az ismeretlen rémíti őt is? Mindenesetre egyszerű léleknek tűnt, mint a legtöbb szolgálólány. Alázatosak, némelyikük félszeg, igyekeznek jól teljesíteni, mert tisztában vannak vele, hogy elutasítottam minden cselédet, akit körém rendeltek. Meggátoltak abban, hogy a magam ura legyek. Bármilyen elképzelhetetlennek is lehet számukra, mint minden nő, saját magamnak is képes vagyok a hajamat kifésülni, az ágyamat reggelente bevetni, öltözködni. Sok-sok egyszerű, hétköznapi feladat, de még ettől is kímélni szerettek volna. Csecsemőnek éreztem magam egy felnőtt testében, s lám, minden itt van elölről.
- Hercegnőm... - szólt ismét, ugyanazzal a bátortalansággal, amit vártam tőle. Rá sem pillantotta még, de olvastam belőle. Törékeny csontjaiból, gyenge tüdejéből, de erős lelkéből, melyet nem enged szabadjára. Finom kis ujjak, karcsú termet, szomorú szemek és még megannyi más, mellyel jellemezni lehetne őt jelenlétealapján. - Szolgálhatok valamivel? - Mint mondtam, szolgalélek, olyan, mint a pillangó a szélben összekötözött szárnyaival. 
- Talán a nevével. - Óvatlan voltam, bevallom, a sok szótlanság... sikerült olyan hangnemet megütnöm, melyet azóta is bánok, de akkor ezt fel sem fogtam. Az nyugtalanság, az elkeseredettség és a düh egy olyan különös elegyet alkotott bennem, mely elnyomta minden jóérzésemet. Pont ugyanolyan zsémbesnek és fásultnak bizonyulhattam előtte, mint az a sok öreg hölgy, kicsiny kutyáikkal, akik valamelyik neves uralkodó vagy herceg nevét viselik és ők maguk is szőrmeruhákat hordanak. Talán a lelkem mélyén az is voltam valójában. 
- Visna, Úrnőm - hebegte nehezen, zavarában igyekezte összeszedni minden bátorságát, ám abból kevés került neki. - A függönyöket ne húzzam el, esetleg? Odakint...
- Nem szükséges, tökéletesen a jó helyen vannak. - Szakítottam félbe, meg sem várva indokát. Bizonyára remek lehetett az idő, a Nap ugyanúgy sütött és minden ugyanolyan tökéletes lehetett. Asgard házai folytonosan tündökölhettek, az őrbástyák tetejéről visszaindulhatott a fáradhatatlan fény, mely bevonta csillogásával az Istenek világát.
- Esetleg nem kíván valamit enni? Már napok óta... - Próbálkozott tovább teljesen hasztalanul. Utólag természetesen mindig könnyebb bölcsnek és türelmesnek lenni, valamint sajnálni a másikat, de az empátia nem mindig tartozott az erényeim közé az idők során, ahogyan a tolerancia sem. 


Hercegnő, egyszerűen elküldeni nem, egyszerűbb lenne?
A bánatba is belehalna, ha munkája nem lenne.
Nem lenne jobb kettesben maradni végre?
Majd mikor eljön a világ vége

- Inkább küldd be Borghildot, ha mindenképp segíteni vágysz. - Dajkámat álomképén kívül, még távozásom előtt láttam. Ideje lett volna ismét találkoznunk, s csodálkoztam is, miért nem őt küldik hozzám, mikor úgy ismer, mint kevesen mások. Megöregedhetett már azóta, háta meghajolhatott, alacsonyabb is tán, látása romolhatott, de belül még mindig ugyanolyan, számára éppoly kedves vagyok tán, mint mikor ölében ültem, mellette pedig derekáig sem értem.
Rajta volt a sor, most ő nem válaszolt. Teljességgel megnémult, mire gyanakvó tekintettel felpillantottam rá ittléte óta először. Visna, érdekes név egy olyan lánynak, akiben magamra ismertem a régmúltból. Ugyanolyan halvány szőke, cél nélküli lány, akinek messze nem a legmegfelelőbb nevet adták a szülei.
- S-sajnálom, azt nem lehet - préselte ki nagy nehezen magából idegesítő szipogása közepet.
- Ugyan, már miért nem? - Szavaimból süthetett a megvetés és a csalódottság azon mértéke, amikor egy dolgot szeretnék, de azt sem képesek teljesíteni nekem. Szemem élesen villant, bal szemöldököm vészjóslóan megemelkedett, semmiféle jót nem jelezve, mikor habogásán túl láttam, hogy könnyezik.
- Már nem él köztünk, Hercegnőm. - Hajtotta le fejét szégyenteljesen, mintha mindenről ő tehetne, s közben kezeit tördelte. 
Ezeket és az ehhez hasonló válaszokat előszeretettel kerültem. Egyrészt mert én sem voltam sohasem lelketlen, legfőként ha egy ennyire közelálló személyről volt szó, mint Borghild, aki lányaként nevelt fel. Másrészt, a számomra közömbös emberek iránt nem tudtam ténylegesen kellő részvétet nyilvánítani. Mindenekelőtt a gyászt egyedüllétemre tartogattam, nem szükségest azt másnak is látni. Bármennyire is egyszerű dolognak tűnhetett ez, állkapcsom élesen megfeszült, miközben mellkasom legbelsejét elkapta a pulzáló fájdalom akadályozva tüdőm. 
- Úgy... Anyámat kívánom látni. - Támaszkodtam meg stabilabban jobb karomon, tekintetemet visszavezetve a feltűnően erőteljesen lobogó tűzre. Bámulatos volt, ahogy minden szempárt magára vont; a legkeserűbb időkben is éltette a családot és a tisztaságot. De a szolgáló továbbra is ott áll és nem szólt, szinte sóbálvánnyá változott, a szoborléttől mindazonáltal annyi választotta el, hogy remegése fokozódott.
- Hercegnő... Őszintén sajnálom. - Elakadt lélegzetem, gondolataim egy pillanat alatt szűntek meg, míg karom megbicsaklott és a fájdalom exponenciálisan gyűrte tovább mellkasom átterjedve gyomromig. Az a bizonyos Kegyetlen. A halandók számára a Pokolból, nekünk egy könnyen bomló fonalból jön. Szoknyájában törölte le könnyeit, míg egy lépést tett felém kérdőn pillantva a kandallóra. - A tüzet ne gyújtsam meg? - Hangjában aggódást véltem felfedezni, furcsán nézve rám.
De hiszen ég...
Share:

2 megjegyzés:

  1. Óóójaj. Ajajaj. Nagyon tetszik a habcsókpárna kifejezés :D A Mentises párbeszédek érdekesek, szegény Is kezd bekattanni :') Amúgy nem csoda, ha valaki ilyen sokáig él, mint az asgardi istenek. Én tuti becsavarodnék. Nnna, egyébként nagyon szépen megírt rész volt, bár a stílus nekem egy kicsit túl modoros, de persze ezzel nem azt mondom, hogy rossz, mert nagyon is illik a környezetbe. És és alig várom, hogy visszatérjenek kedvenc orgyilkosaim :3

    VálaszTörlés
  2. Én balga, hogy valami verje már meg az internetet vagy nem tudom mit, nem küldte el a kommentemet szégyenszemre :c Ismersz, tudod milyen veszett szerencsétlen tudok lenni! <3
    Igen, Is eléggé odavanés minden még csak most kezdődik! Mi lesz még itt :D Hamarosan jönnek!

    VálaszTörlés