2017. március 11.

Valamikor rég...



Még valamikor 2015 májusából, mielőtt megkapta volna a történet a teljes végkifejletét, csupán néhány szó és egy kis kárpótlás a nagy kihagyásért...

1940. New York, Brooklyn

Háború dúl a világotokban, s nem tudom pontosan, hogyan is segíthetnék rajtatok. Mindent megteszek, ami tőlem kitelik, de nőként korlátozva vagyok ebben a patriarchális társadalomban. Itt csak a férfiak lehetnek erősek, bátrak, csak ők védhetik meg szeretett hazájukat. Azt hiszik, csak ők tudnak megölni bárkit is egy cél érdekében. De én még itt vagyok. Élek. Lélegzem. Ölök. Mert nektek megmondják, hogy kivel kell végeznetek - általában minden szembejövő emberrel a harcmezőn. Én valahogyan mégis más vagyok, én szabom meg ki hal meg, s ki él tovább. Fussatok. Mert féltek, s nem értitek ennek az okát. Mert tudatlanok vagytok, de nem vagytok képesek még elfogadni a valóságot. Gyávák vagytok, s igába-hajtottak. Azt hiszitek szabadok vagytok? Vezetőitek mégis tömegszámba vesznek titeket, és parancsukra várva, önként indultok a halálba. S olyankor nem féltek, mert azt hiszitek túlélhetitek. Ezért védlek titeket! Mert reménykedtek egy szebb jövőben, egy jobb holnapban. Miközben én már csak a tűzszünetben


Valamikor 1939. szeptembere körül…

Tompán kopogtak az esőcseppek, rejtett bázisunk kicsiny ablakán. Egy szabályos ritmust diktálta egyre csak, s hosszan elgondolkodásra késztettek. Most lábaltunk ki az egyik háborúból, mely számtalan áldozatot követelt, de már itt felettünk a másik. Ijesztő, s legszívesebben mindenki elkerülné, de még sem lehet. A társadalom instabil lábakon áll, s bármelyik pillanatban összedőlhet a kártyavár. De ha már mindent elvesztettünk, mit veszíthetnénk még embertársainkon kívül? És ők nem számítanak? Besoroztatják a fiatalokat, akik alig repültek ki - vagy egyáltalán még kis se - a családi fészekből, férjeket, apákat, nagyapákat, élőt, s lassan már a holtakat is! Elhitetik velük, hogy Európában harcolni a saját hazájáért jó dolog, de nem mondják, hogy meghalni nem olyan kellemes. S olyanok, mint az esőcseppek. Versengenek a lejutásért. Le, a föld alá…
- White százados asszony, önt keresik a telefonon! - tisztelgett előttem egy vékony, barna hajú fiú, alig lehetett több tizenkilencnél. Nem viselt egyenruhát, hiszen csak segíteni lehetett itt. Letettem a kezemben lévő újságot a dohányzóasztalra, majd követtem a kis nyeglét. Washingtonból jött a hívás. Előléptettek. Az Egyesült Államokért tett szolgálataimért, a Japánban végzett mentőakcióimért, a Moszkvában történt dolgokért, a sok halálért…

1940. októbere, New York, Brooklyn

S az eső ugyanúgy esik, ugyanazt a ritmust kopogják. Minden egyes csepp, lebetűz nekem egy szót. H-A-L-Á-L. Jár le az ütem, kezdődik elölről. Majd, újra és újra, újra… Nem áll meg! Ott motoszkál az ablaküvegen, a háztetőkön, az utcákon, a hegyekben, a völgyekben. De rajta kívül nem veszi észre senki, vagy csupán nem törődik vele! Századosként is sok ember életéért feleltem, de mi lesz még ezután? Az egész hadsereget nőként viszont nem kormányozhatnám, ez egy szinten megnyugtathatna, vagy mégsem. Miért van az, hogy a férfiak mindig erősebben? Aztán jönnek, hogy az erő nem minden! Nem minden, kérem én?! Nem, s csakugyan nem… a pénz, az a minden. A nagy világgazdasági válságot túlélve, még mindig csak a pénz számít. Az az egy mozgat meg mindenkit. Gyakorlatilag az a kis darab papírfecni, aminek akkora hatalmat tulajdonítanak, egyenlővé tették a hatalommal, a tudással. Sok idő eltelt, s alig változott valami. Félek. Tartok valamitől, ami akaratom ellenére is be fog következni.
Bolondnak néznek, mert érzem a következő nagy háborút, még egy nagy mészárlást. Pedig csak a természet jeleit olvastam, mert a fák, minden évben lehullajtják leveleiket, viszont a levelek már máshogyan hullnak alá. Az őszirózsa is minden évben elhervad, de még csak október van, s már egy szálat sem látni belőle. A madarak nagyon korán elszálltak már, a szél is sokkal hamarabb feltámadt. Keletről fúj, Európa felől. Korábban jött az ősz…
Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése