2018. január 29.

27. Requiem



„Az emberek meglehetősen könnyedén beletörődnek a telepátia, prekogníció vagy teleplazma létezésébe, mivel ez a hit nem kerül semmibe. Ettől még nyugodtan alhatnak éjszaka. De az, hogy a gonoszság, amit az emberek cselekszenek, túléli őket, már sokkal nyugtalanítóbb.”  – Stephen King

Napjaink, Szentpétervár

- Coulson – szóltam bele a telefonba teljes nyugalommal, mintha legutoljára egy hete találkoztunk volna. Sajnos ez messze nem volt igaz.
- Akarjam tudni merre nyaralt az elmúlt hét évben? – Szinte láttam magam előtt felhúzott szemöldökét és az a belenyugvást, hogy idővel úgyis megtudja, ha érintett az ügyben. És mivel ő volt az egyetlen személy Hill ügynök mellett, akiben még meg tudtam bízni a S.H.I.E.L.D.-en belül. Most pedig információkra volt szükségem, nem kevésre. Néhány hónap is elég ahhoz, hogy gyökeres fordulatot vegyen az emberiség sorsa, az évekről nem is beszélve. Mind technikában, mind a viszonyokat tekintve.
- Afganisztán, egy kis Szokóvia, a többi ezek után igazán semmiség. – Soroltam a már megkezdett egyszerűséggel, de nem állt szándékomban mindent telefonon közölni vele. Ahhoz túl sok mondanivalóm volt. – Lenne kedve teázni velem egyet?
- Elfogyott a vodkája, Isabell? – Önkéntelenül is mosoly húzódott ajkaimra, évek óta nem ittam.
- Az sosem, ellenben kiestem az itteni életből – Kellett valaki, aki útbaigazítson, Furyre nem igen számíthattam, Barton még a telefont sem volt hajlandó felvenni nekem, ami szintén Fury akaratán múlott.
- Hol kereshetem? – A technikai segítség mellette állt, a belső hálózaton keresztül percenként figyelni tudta a tartózkodási helyemet.
- Sétált már a Néva partján, Phil?


Csak a hó esett, lassan és nyugodtan. A felhők vastag takaróként borultak a város fölé, elrejtve minden csillagot, s ontották magukból a fehér pihéket szakadatlan. Mintha éjszaka lett volna, holott délután három fele járhatott az idő. Semmi sem tűnt csodálatosabbnak a kivilágított utcáknál és a szállingózó embereknél. A Néva némán szelte át a várost, miközben apró csatornáival behálózta egész területét. Egy kis szelet Velence északon. A hajdani főváros.

- Már értem miért szeret itt annyira. – Ismerős férfihang szólalt meg mellettem, vastag kabátban és sapkában. Láthatólag meggyűlt a baja a hideggel, holott még egyáltalán nem volt az, az elmúlt évtizedekéhez képest.
- Csak nem fázik? – Fordultam felé egy halovány félmosollyal. – Túl sokat volt Új-Mexikóban… vagy esetleg Tahitin. De majd egyszer elviszem Irkutszkba és átgondolja a hideg fogalmát, azt hiszem. – Indultam el a közeli híd fele. Szentpétervár ilyenkor téli mesevilággá változott, s minden idelátogatót és itt élőt csodálkozásra késztetett. Megőrzött minden régit és magábafogadta az új világot, egy látszólag háborúmentes világot. Ahol a harcok nem a felszínen folytak.
- Milyen nagylelkű, de alighanem kihagynám. – Ódzkodott, ahogy el-elvándorolt tekintete a békés városon. Csend volt és meglepő nyugalom. – De gondolom nem azért repültette át velem a fél világot, hogy körbevezessen.
- Segítségre van szükségem. – Vallottam be kényszeredetten, de valóban erről volt szó. – Elvesztettem minden kapcsolatom, ami a S.H.I.E.L.D.-et illeti – magyaráztam, miközben elértünk a lakásom ajtajáig, ahol a zárat kinyitva előreengedtem vendégem. A teát már rég előkészítettem.
- Sok időt volt távol, lemaradt bizonyos dolgokról. – Leült az egyik fotelba, a nappaliban. Régi berendezésű lakás volt, a múlt század elején laktam itt néhány évig, egészen a húszas évekig, utána már csak napokat töltöttem itt a teljes biztonság hitében, ami sosem volt valós. Meghagytam a szalon részét az utcára néző oldalon, ahol a vendégeket fogadták. Oroszországban nagy divatja volt a francia kultúrának, a képzett emberek franciául és angolul beszéltek, amit lehetett Párizsból szereztek be. Az öltözködés, az étkezés és a táncok. Így kerültek szalonok az akkori fővárosba nyugatról.
- Annyira sok időt nem, hogy ezért ne lehessen a telefont felvenni nekem. – Foglaltam vele szemben helyet, majd elkészítettem számára a teáját. Coulsonon persze láttam a kétkedést, a csészéje felé pillantva, de errefelé egészen máshogy fogyasztották a teát, mint a nyugati országokban.
- Azt a telefont már rég nem használja senki, és aligha fogja még valaki. – Hogyne tudtam volna, több cikk jelent meg a Washingtoni központ összeomlásáról mintsem kellett volna. És ott volt még mellette Szokóvia és New York. És ezekért a S.H.I.E.L.D.-et tették felelőssé, a Bosszúállókkal együtt. Phil pedig nem beszélt. Valamiről nem akarta, hogy tudjak. Az internet tömve volt a videofelvételekkel és senki nem szándékozta letörölni ezeket. Az információs magból kiszivárogtatott adatokkal együtt. Persze amit lehetett megpróbálták eltávolítani, de ki tudja hol lehetett annak a vége.
- Olvastam Barton aktáját. – Megállt a csésze a kezében, majd elsötétült tekintete. Tudta, hogy tudom.
- Isabell – Nem szerettem volna őt okolni mindenért, nem ő adta ki a parancsot, de jelenleg nem volt más fogódzkodóm a régi életemhez. És bármennyire is ellene voltam, hiányzott.
- Tudja, Szokóviában megpróbálták kitörölni az elmém. Átmosni, sokkterápiás módszerekkel stimulálni az agyam. Néhány nap vagy akár hónap sikerülhetett is, de nem felejtettem el mindent. Csak átkozni tudtam a Hydrát, amiért ezt teszik azokban a percekben velem. De nem hibáztathattam egyedül őket, eléggé ismerem a történelmet ehhez, ezt nem csak ők alkalmazták, csupán más eszközökkel. Erre hazajövök és ez fogad. A szabad Amerika. – Nem voltam dühös. Csak tehetetlen, ami egyszerre bosszantott és elkeserített. Mert még egy ártatlan embernek kellett szenvednie miattam, úgy, hogy semmit sem tud erről. – A Délibáb programot vezetőknek szánták, akik túl sokat tudnak, és mindezt elfelejtenék, valamint nem akarják tovább kockáztatni az életüket feleslegesen. Nem egyszerű ügynököknek, akik a végletekig hűségesek voltak a S.H.I.E.L.D.-hez és Furyhez.
- Bartonnak nem esett semmi baja.
- Hogyne, csak behelyeztek egy chipet az agyába és lenyomták az újraindítás gombot. Aztán hamis emlékeket programoztak neki. – Olyan hamis emlékeket és életet, amire mindig is vágyott. Család, vidéki ház, gyerekek és némi munka. Ugyanúgy a szuperhősködés, csak nagyobb nyilvánosság előtt kisebb mennyiségben. - De ahogy látom, nem ő volt az egyetlen…
- Nem – Coulson arca egyszerre nyílt meg és engedte, hogy olvassak belőle.
- Phil… 
- Natasha – nyögte ki végül nagy nehezen, ám a válaszán nem tudtam meglepődni. A Fekete Özvegy program egyet jelentett a teljes alárendeltséggel, a szolgálatkészséggel és az önálló célok feladásával. Ezt jelentette a Szovjetunió védelmébe lépni.
- Járulékos veszteség – feleltem
- Miért gyűlölte ennyire? – Ráncolta össze szemöldökét, mintha valami újkeletű dologról lett volna szó. Rajtam kívül egy ember értette az okát mindennek, és még több száz dolgozott ellenem.
- Nem gyűlöltem – szabadkoztam azonnal, hiszen nem a személye taszított, hanem az, amit önmaga és még másokkal együtt képviselt. Csak azokról a másokról a világ nem beszélt.
- De nem is kedvelte.
- Volt rá egy nagyon jó okom.
- Barton?
- Ennyire kisszerűnek néz? – Itt volt az ideje, hogy az én kezemben is megálljon az a bizonyos csésze. Misem lett volna egyszerűbb, mint egy férfira fogni a dolgot két nő között. Itt azonban még több férfiról és nőről volt szó. Ő csak gúnyos mosollyal ajkain megrázta fejét.
- Elolvastam az aktáját. – Arcát elnézve nem azt, amit Fury állítatott ki rólam. Hamis névvel, hamis családdal, hamis élettel és még több hazugsággal. Sokkal inkább azt, amit maga Peggy Carter írt a két kezével, valamikor nyolcvan évvel ezelőtt, amikor sokan azt sem tudták, hogy a földön van.
- Remélem rólam nem gyűjtött kártyákat. 


1944-ben valami végleg megtört az emberiségben és a pokol végigégette az egész világot. Állati szintre süllyedt az együttérzés, s a félelem töltötte ki mindazok lelkét, akikét nem a pusztítás és a hamis igazságvágy részegített meg. Térdre kényszerült minden béke a háború oltára előtt. Magára maradt a világ, megtagadva minden istenét, legyen az élő vagy holt, csupán az ember élt és hullott, sorjában, mint a hó. Aztán megérkezett a könyörtelen tél és hullott a hó, de olyan mocskos volt minden, fekete a vértől, hogy már nem bírta elfedni, akárhogy próbálkozott.

A Pokol tornácán álltunk már belülről és nem voltunk hajlandóak két lépést hátrálni.

Nem tettünk szép dolgokat, de szükségeseket igen és mentettük a menthetőt. Amíg rá nem találtunk a határszélen egy leányintézetre. Egy leányintézetre, ahol az alig tizennégy éves lányokat számukra hasznos, mindenre kész kémekké, fegyverekké képezték. Hogy hasonlítsanak rám, miután nem voltam hajlandó folytatni, s Amerikába kényszerültem, ahol nem értek többé utol már.
Most pedig itt voltam és én nem értem el többé Amerikát. 
Nem volt már kit elérnem.

Hercegnőm…
Hagyj, Mentis
Testvéreid merre járnak?
Úgy hiszik, meghaltam rég.
És a másikak?
Ők már meghaltak rég.

Az igazi nagyság nem abban nyilvánul meg, ahogy a barátaiddal bánsz, hanem abban, miként cselekedsz, ha ellenséged a kezeid közé jut. A köztetek levő ellentétet végleg lerovod, vagy felülemelkedsz önmagadon, a benned levő kicsinyes bosszúvágyon és megbocsájtasz számára.

Ám kegyelmet csak a legnagyobbak adnak. 

Én sosem voltam ilyen nagy.

A rendelkezésemre álló fegyvereket nézve rá kellett jönnöm, hogy ezek egyike sem a békét jelképezte, csupán annak a biztonságát garantálta, aki tudta használni. Peggy valami hasonlóra gondolhatott, amikor megjegyezte, hogy várja már, amikor a diplomácia eszközeivel simítom majd el a világ bajait. Ahhoz azonban a nyilvánosság elé kellett volna vonulnom, ami nem tartozott a kedvelt elfoglaltságaim köré. 
Egy kis szürke, kopott doboz hevert elmozdítatlanul előttem régi helyén, benne egy öreg penge, pont úgy darabjaira törve, mint ahogy a világom volt. És már nem volt hova nyúlnom segítségért. Az Orgyilkos testvériség kishíján teljesen kihalt 1914-ben, most pedig kikerült a látókörömből néhány évre. Meg kellett találnom Nikolajt…

Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése