2018. március 27.

29. Elvesztett lelkek



„Egész életemet betöltő hosszú üzleti tevékenységem folyamán egyet megtanultam: akit alkalmazni kívánok valaminek az elvégzésére, annak legyen érzéke ahhoz a dologhoz. Nem tudás és nem tapasztalat, az egyetlen helyes kifejezés: legyen érzéke, természetes adottsága egy bizonyos dologhoz.”
               - Agatha Christie

- Nem hiányzik? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. A vörös, bársonyhuzatos székben kényelmesen elhelyezkedve szemléltem az előadást, s magával ragadtak az emlékek néhány elvétett pillanatra. Milyen is volt odakint állni a színpadon, izzadni a próbákon, a tanárunk kiabálását eltűrve. Szigorú, idősödő hölgy volt. Mintha egy könyvből lépett volna elő, hosszúkás arcával, szoros kontyával, amit tarkója fölé kötve hordott. Amikor ő mosolygott, mi szenvedtünk. Kíméletlen volt, a végletekig hajszolt mindenkit, de őszintén megmondta a véleményét, nem törődött a másik fél érzéseivel. Ameddig nem vérzett, addig dolgoztatott. Nem ő volt az egyetlen, aki tanított minket, de kétségkívül a legmélyebb benyomást ő keltette. És senki nem mondott neki köszönetet, amiért a precizitásra tanított minket. Az egy milliméter is számított. 
Gondolkodnom kellett tehát, nem is keveset. Igyekeztem a szép emlékekhez visszatérni. Rengeteg időt töltöttem itt, de mindez száz évvel és két világgal ezelőtt volt.. Az az élet hiányzott, a béke. Most is béke van. Látszólagos. 

- Az emberek – feleltem röviden, ám kérdőn sem kellett néznie. Válaszokat várt. – A halandóknak megvan az a saját, idealizált elképzelésük arról, milyen is halhatatlannak lenni. Évszázadok óta keresik a kulcsát, kutatják az istenek, az Elsők tudását, hogy mivel is érték el ezt. A válasz egyszerű, nem embernek születtek. És amikor ők megteremtették az embert, okkal nem adták át mindazokat a dolgokat, amik megkülönböztetik őket tőletek. Egy ilyen kicsi világ nem bírná el, ha minden egyes lakója örökéletű lenne. Ha pedig néhányan lennének halhatatlanok… nem akarnának azok lenni. Végignézni, ahogyan a családtagjaid, a legjobb barátaid, a szeretteid… mindenki megöregszik, meghal. Te pedig ott állsz mindennek a közepén és nem tehetsz ellene semmit. Aztán folyton újra kellene kezdened az életed. Más név, hely, idő… Új emberek, család és barátok. Egy örök életen át tartó körforgásban, csupán a szereplők cserélődnek. Ezt a részét senki sem látja. A lelket megöli. Ükapádtól kezdve ismerem a felmenőidet, Nikolaj. Mind jó emberek voltak, mindegyikőjükben bíztam, veled sincsen ez másképp. De a jó szívűk vitte a sírba őket, és tudom, hogy téged is az fog. Nincs rosszabb annál a tehetetlenségnél, amikor egy emberöltőn át tudod, hogy őt is éppúgy elveszted, mint a többit. 

Alacsony, karcsú, szőke lány jelent meg a színpadon sápadt kék ruhában. A reflektorok arany koszorút fontak hajába, ahogyan kilépett a közönség elé. Az egész megjelenésében volt valami eleve elragadó gyengédség, amitől mégis inkább mindenki hátrahőkölt. Beleremegett a színházterem finom mozdulatába. Egy tű leejtése is megtörte volna a feszült csendet, de egy magányos hegedű tavaszt idéző sírása megtette helyette. Apró gyémántnak tűnt, aki a hamis drágakövekkel teli ékszeres dobozban sétál fel és alá a sima deszkákon. Aztán elérkezett az első ugráshoz, s egyszeriben tűnt fel hibája. 

- Nietzsche több mint száz éve megfogalmazta… Isten halott. Felnéztek rá sokan ezért a merész kijelentésérért, sokan emiatt nem követték tovább. Hibázott, ő is. Rossz oldalról közelítette meg a problémát. Nem az istenek haltak meg, hanem az emberek alázata egy felsőbb létforma felé. Akiket az ókori görögök és rómaiak istenekként tiszteltek, nem voltak azok, de ők teremtették meg az embereket. Előbb jöttek, s másfajta szinten mozogtak. Itt áll előtted a példa. Mindenki csodálja a balettot, a táncok királynőjének nevezik. Szigorú a szabályrendszere, nehéz követni, s megköveteli az alázatot, a munkát. Több százan vannak ebben a teremben, mindenki vágyakozik rá, hogy odafent legyen a színpadon, sokan ott is vannak. De egyikőjükben sincs meg az az odaadás, az elhivatottság, hogy magasabb szintre emelje a tudását. Szép a lány, kecses, biztosan tehetsége is lehet hozzá, de nincs ott a lelke a színpadon, nem képes túllépni önmagán, ragaszkodik a földhöz. A rendszerben is ott a hiba, elvárt a tökéletesség, a zene, a szép küllem… de a cipők minden egyes ugrásnál úgy kopognak a színpadon, mint az elszabadult ménes. Megölik a szépséget. 
- Talán máshogy kellene ugrania? Ezt most nem értem. – Csóválta fejét értetlenül, s igyekezett összpontosítani a problémára. Egyre többen léptek a deszkákra, talpig mosolyban és csillogásban. Annyira mű volt és annyira kényszeres, látni lehetett a rúzzsal felkent örömöt, a púderrel elfedett könnyeket. Mozogtak a testek és elvesztek a lelkek. 
- El kellene felednie minden kötöttséget. Akinek könnyű a lelke, az száll. De őt visszahúzza valami, fejben elveszett. – Előrébb dőlt, s ujjhegyein megtámasztva állának csúcsát, figyelt. Alighanem pislogni is elfelejtett, ahogy próbálta felfedni a bőr alatt megbújó lényeget. A hiba egyszerű volt, a gyakorlottak számára szembetűnő, de az átlagember nem vehette észre. Lassan kezdte el megfejteni őt, amikor megszólalt. 
- Egyszer úgy megnéznélek, amikor táncolsz. – Kihallott hangjából a gyermeki őszinteség, mintha elfeledte volna felnőtt létét, amire rájátszott a homlokába lógó, kósza tincs, ami tüntetőlegesen mondott ellent a tökéletesen beállított kompozíciónak. 
- Régóta nem táncoltam már – utasítottam vissza azonnal, a lehetőséget is elvéve tőle az esetleges kérlelésre. Már nekem se menne úgy, mint régen. Az izmaim többnyire átformálódtak, kötöttebbek lettek a másfajta mozgásforma miatt, hiába nyújtottam le őket esetenként. Az elmúlt száz évben minden megváltozott. Én is. – A nagyapád volt az utolsó, aki még táncolni láthatott. Ott láttam lehetőséget az itteni rendszerben, ahol mozogni tudok. Így jutottam megannyi kapcsolathoz, a munkám része volt. Aztán más is a munkám részévé vált, háttérbe szorult a lényeg. De ennek segítségével jutottam el Angliába, majd az Egyesült Államokba. Kémkedni küldtek, természetesen, de én más útját választottam az információk áramoltatásának. 
Féloldalasan felvonta szemöldökét, s felém fordult mindent tudó félmosollyal ajka szegletében. Pont ugyanaz a kisfiú volt, akinek megismertem. Időközben ugyan felnőtt, megtanult dolgokat, méltó tagja lett a rendnek, s beépült a KGB berkeibe, de mindvégig ugyanaz a hóbortos gyermek maradt, akárhogyan próbálkoztak kiölni ezt belőle. Megtanult maszkot viselni, szerepet játszani. 
- Akkor azt hiszem, nem fogsz örülni az ajánlatomnak – mondta, de arckifejezéséből láttam, hogy ő éppenséggel nem bánja. 
- Nikolaj, egy egyszerű álcát kértem, hétköznapi munkával, amit nem kell elvégeznem. Nem számít a pénz, megmondtam sokszor. – Fejemben már összeálltak a különféle rémképek, mint a takarítónő, a rúdtáncos vagy épp a konzulátus dolgozója. 
- A színpadon szereplő hölgy a keleti térség templomos képviselőfejének a lánya. Édesapa szemefénye. Kiszúrtad, nem egy prímabalerina. Apuka pedig a díszpáholy közepéről gyönyörködik egyetlen gyermekét, aki a Testvériség központi bázisának épületében tölti a mindennapjait. 
- És mit szeretnél, mi legyek? Az öltöztetőnője vagy a dadusa? – Lelkesedésem az egekbe csapott, mint nyári reggelen a homokra öntött víz. – Vagy esetleg öljem meg? Pavlocsenko biztosan díjazná. 
- Inkább Pavlocsenkót szeretnéd, nem igaz? 
- Nikolaj… hónapokon át kínoztatott egy nyirkos kút alján. És ez még csak a legkevesebb dolog, amit tett. Segítették mások is, egyedül nem lett volna rá képes. De tudta hol üssön és kit használjon fel ellenem. – Hiába, de az emlékek hatására nehezen tudtam uralkodni indulataimon. Velőmet mardosta a gyűlölet, ahogy felkúszott tarkómig. Megfelelő szögben volt, a táskámban pedig egy pisztoly lapult. Egy karnyújtásnyira volt tőle a végzete, miközben csillogó szemekkel figyelte a lánya előadását. - A legkevesebb lenne az, ha ólommal tölteném fel a koponyáját. Most meg azt várjátok, hogy a lányát tanítsam… 
- A szobáját is takaríthatod, ha az jobban tetszik. – Villantottam fel előttem a másik lehetőséget, ami elég kézenfekvő megoldás lett volna. 
- Nagyon szeretnél táncolni látni, nem igaz? 
- Alig várom. – Nevetett halkan, miközben egy emberként kezdett el tapsolni a tömeg. A táncosok sorokba rendeződve vonultak fel meghajolni a közönség elé. Egy gúnyos mosoly, annyira se tellett. 
- Mikor kezdek? - kérdeztem röviden, másra nem volt szükségem. A legmélyebb pokolból kellett előásnom magam, amit akkor tanultam. A sokévnyi névtelenség után vissza kellett térnem egy rég elfeledett életformához. 
- Most. – Állt fel székéből, majd felém nyújtotta karját, hogy felsegítsen és a tömeg előtt kijussunk még. Az ódon falak átvették a taps egyöntetű ütemét, velük együtt dübörgött és lélegzett. Életre kelt a színház, mi pedig sietős léptekkel haladtunk a hátsó lépcső felé. Egy fekete elválasztó függönyön átérve a lépcsőházhoz értünk, ahol a művészek, illetve a színház személyzete járt. Eltűntek az arannyal borított stukkók, a parányi madárformák, a virágok. Nem botlottunk lépten-nyomon tükrökbe, rejtett boltívekbe. A falak a szürkeségtől kopárlottak, a lámpák pedig üresen szórták fényüket a szőnyegtelen padlóra. 
Nem tudtam mire készül, de amikor a falhoz simítva kezét élénk kék csík futott fel kétoldalt, felül összezárult, s kinyílt előttünk egy ajtó, kérdő tekintettel fordultam hozzá. 
- Ez régen még nem volt itt, Nikolaj… 
- Ameddig én vagyok a színház igazgatója, addig eszközölhetek némi újításokat az épületen. 
Körülnézett, majd betessékelt maga előtt az ajtón, ami egy csigalépcsőre nyílt. Tompa kopogás jelzett minden lépcsőfokot, amit érintettük, képtelenség lett volna nem észrevenni közeledtünket. Bokamagasságban parányi fények segítették a biztonságos lefele jutást, ameddig egy üvegpanelhez nem értünk. Ami még érdekesebb volt, hogy nem lehetett átlátni rajta, mindent visszatükrözött. Lehunytam szemem, mély levegőt véve összpontosítottam, kiélesítettem érzékszerveimet. A túloldalon víz csobogott, lassan folydogált. Mögöttem hallottam a férfi szívverését, valamint légzőizmainak összehangolt mozgását. Valakik beszélgettek épp néhány méterrel beljebb, onnantól pedig elveszett hangjuk egy széles teremben. Kíváncsiságom egyre nőtt. 
Aztán kinyitottam a szemem, s a sűrű fekete felületen megjelentek az izzó kék vonalak, ábrák. Felül pedig szavak, amiken hosszan elidőzött tekintetem. Nem a Krédó szövegének egy részletét tartalmazták, mint ahogy szokás volt. 

„Jobb, ha a bűnös él és vezekel, mintha meghal, és megmenekül a bűnhődés fájdalmától.” 

- Azt hiszem, tudod ki mondta ezeket a szavakat. 
Fel sem tűnt, úgy elmerengtem. Régen volt, nagyon rég. Amerikát ekkor még fel sem fedezték. Annyira más volt minden. Nyersebb volt, élesebb, de szabadabb és egyszerűbb. A tudományokról még mit sem tudtak, megannyi Éden ereklye biztonságban volt. Itália virágzott, s beköszöntött az aranykor. 
- Én tudom, de te tévedsz. – Nevettem végül el magam. – Pusztán, ha a szavakat nézed. „Háború. Brutális és kegyetlen. Pokoli és gyerekes. Szabadság, könyörületesség és szerelem - ezek azok, amelyekért megéri harcolni, amelyekért megéri ölni” Ő így beszélt. Nem kívánta büntetni az embereket, más volt számára az elsődleges. Ő pedig odafent – biccentettem a felirat felé fejemmel - Niccoló Machiavelli, Firenze nagyszerű és meglepően titokzatos, fondorlatos gondolkodója mondta ezeket neki. Olvastad A háború művészetét? – Nem vártam meg válaszát, ilyeneket manapság senki sem olvas. – Ne bánd, feltűnően unalmas, már amennyit láttam belőle. Általában nem voltunk egy véleményen. 
- Mindenkivel találkoztál a világtörténelemben, aki egy kicsit is számított valaha? – A vonalak között feltűnt egy kör, amihez közelebb lépett, de ahelyett, hogy aktiválta volna, inkább rámutatott. – Ez szerintem rád vár. 
- Nem, Jézussal nem. – válaszoltam, miközben tenyeremet a hideg felületre helyeztem. Érzékeimet pihenni hagytam, már nem volt szükség a rejtett ábrák segítségére. A fal pedig szétvált előttünk, s továbbengedett. 
Sötétségbe burkolózott a márványfolyosó, amit két süllyesztett medence kísért el a teremig. Mindent kő fedett, néhol hagyva előbukkanni a fényt. A túlparton végig bemélyedések sorakoztak, benne megvilágított relikviákkal. Feltűnt egy pajzs, ruhák, fegyverek és zászlók, majd jeles elődeink szobrai. Gyökereitől kezdve kellett újjáépíteni a Testvériséget a századfordulós Nagy Tisztogatás után. A két világháború alatt halomszámra vadászták az embereinket, nem hiába. Mi voltunk azok, akik meg tudtuk dönteni a fennálló rezsimeket. De kevesen voltunk, az idő pedig telt és szükségünk volt három generáció váltására, ha nem is négyre. 
A folyosó teremmé szélesedett, ami inkább előtérnek tűnt, mintsem a bázisnak, ahonnan még több felé nyílt ajtó. Szőnyegre tovább sem pazarolták a költségvetést, az egész impozáns volt, letisztult és modern. A sallangos lepusztultság és pangás helyett.
 - Üdvözlünk itthon, Ментор!


Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése