31. Fény

22:14

Sziasztok! Köszöntöm minden kedves olvasómat és az új feliratkozókat! Számomra még mindig hihetetlen, hogy már 70 személy iratkozott fel a blogra, remélem ez a növekedés még sokáig nem áll meg. Visszatértem a világhódító körutamról, mire felvettek álmaim egyetemére, így szeptembertől az egyetem padját fogom az uralmam alá hajtani. Gondolkodom egy kinézetváltoztatáson, agyalok rajta, majd alakul, ahogy alakul. A blog wattpadon és a személyes blogomon szintúgy elérhető lesz. Szeretném rendszerezni az életem és mindent egy helyen tudni. Jó olvasást kívánok mindenkinek! Köszönöm, hogy ilyen kitartóak vagytok! Írjátok meg a véleményeteken, elég sok változás ment végbe a kezdetektől fogva. Igyekszem a helyén kezelni mindkét szálat, de hatalmas az anyag és az univerzum, amivel dolgozom, nincs valami könnyű dolgom. 
Sietek a következő résszel, ahogyan csak tudok! <3





„Egyesítenie kell magában a kurtizán fortélyos csáberejét a szűz istennő érinthetetlen fenségével, dinamikus egyensúlyban tartva e tulajdonságokat mindaddig, amíg fiatalságának ereje engedi. Mert amikor a fiatalság és szépség elmúlik, rájön majd, hogy a kettő közötti hely, melyet addig a feszültség töltött ki, a ravaszság és találékonyság kútfője lett.”                                                 Frank Herbert

Valamikor 1939-ben, Boston

Puha ujjak simítottak végig hajamon, majd nyakamon, egészen derekamig, átfutva a kötéseken. Nem végződött szerencsésen az estém, de még egyben voltam. Nem akartam emlékezni rá többé.
Arcomat a párnába fúrva próbáltam megszüntetni a körülöttem levő világot, de a meleg érintés a tarkómon nem engedett elsüllyedni. Megnyugtatott és magamnál tartott. Magánál.

Mindenki meghalt körülöttem.

Miattam.

Aztán támadtak és megöltem mindenkit.

A gyász pedig elhatalmasodott rajtam, ahogy több táncos élettelen testén keresztüllépve az utolsó ember torkát elmetszette a kezemben levő szilánkdarab. Miközben engem is darabokra metélt. Úgy hullott szét körülöttem minden, mintha a porcelánvázát egy golyóval átlőtték volna. Az egyetlen dolog, ami tudatta velem, hogy élek, lélegeztem. És éreztem a fájdalmat, ahogy a golyó áthasítja a vállam, s az üvegtörmelék felsérti a talpam. 
Most pedig még mindig érzem érintését. Nem szól, talán nem tudja, mit mondjon. Én se tudom, mit is kellene. De az ő ágyában fekszem és érzem, ahogy lábamról leoldja a kötést, majd megtisztítja a sebet és újrakötözi. Majd ugyanígy a kezeimen. Érzek mindent. Szívverését, légzését, mozgását, izmainak apró rezdülését. És a vodkás üveget az éjjeliszekrényen. Az egyetlen gyógyír a fájdalomra, csókjával együtt fuzionálva. Az előbb egy galamb szállt az ablakpárkányra, lent az utcán pedig egy gyermek árulja az aznapi újságot. Hallom a kiabálását, ahogy bemondja a vezércikk címét… „Haláltánc a színházban, mindenkit megöltek”

Csak azt nem, akit kerestek.

De szeretnék most ismét ott lenni.

Lehetetlent kívánsz, Hercegnőm.

Ha nem lenne lehetetlen, Mentis, már rég megtettem volna.

Engedd el, éld most túl.


Előttem térdelt, csillogó barna szemeiből elveszett a fény, mosolyának helyét se találtam már arcán. Mellkasomról oldotta le a vértől átázott pamutot, s ahogy egyre fedetlenebb lett bőröm, feltűntek a sebhelyek, a vérző vonalak és a vágások szélén aranyan izzott fel bőröm, míg halovány kéken vérem. 
Félve érintette meg az aranyan csillogó területet, le szerette volna törölni, de néhány szemcse ujjaira tapadt.

- Bárcsak érthetném mi vagy.

Már rég a megbeszélésen kellett volna lennie, de egyenruhájának zakóját mellém terítve, feltűrt ingujjakkal próbált egyben tartani, ahogy a hideg, vizes ronggyal, letörölte a vért, majd óvatosan egy törölközővel szárazzá tette bőröm. Aranyporral szóródott szét körülöttünk a patyolatfehér ágyneműn. A látvány tisztának hatott, véres valósága nyomán. Ő pedig csak térdelt és nézett, miként is lehetséges ez. Szemeiben azonban nem a rettenet kesernyés tompasága látszódott, hanem az édes, elfojtott kíváncsiság suta fénye. Kérdezni szeretett volna, de a szó a nyelvén maradt. Tenyerein szemlélte a furcsa jelenséget, majd az ágyra nézett, ahol az arany felvillant, majd köddé vált. 
Vékony ujjaimmal ráfogtam kézfejeire, majd tenyereit mellkasomra húztam, be a csillámló rengetegbe, felső ujjperceivel kulcscsontjaimat érintve. Érezte légzésem, halott szívverésem, mindenem, ami még volt. Velem együtt lélegzett. Már rég késésben volt, de eszébe sem jutott volna elmenni, hogy dolga van és sietnie kell. Testének finom melegét átadta hűvös bőrömnek.
- Amikor isten lettem, körbeölelt a fény. Arra az időre, azt mondták, eltűnt minden csillag az éjszaka kifeszített vásznáról, s az örök végtelenség pontjai bevonták testem. Tudták, hogy pont olyan embernek, halandónak születtem, mint bárki ezen a világon. S nem a származásom, hanem a tetteim emeltek föl az örökkévalók közé. Így, már minden egészen más. Más az élet, hogy már meghaltam. Újjászülettem, talán így mondanám. – Hagytam neki egy kis időt, de mindent el szerettem volna mondani. Ilyet midgardi ember még nem látott és már nem is fog. Az istenek világa lejárt. Csupán mi mondjuk magunkat isteneknek, de már senki nem tisztel úgy minket. És ahogyan néztem őt, tudtam, nincs is szükségem rá. Sosem kértem magamnak oltárt, templomot, ünnepélyt, áldozatot. Én csak őt kértem az életembe, hogy ne legyen hiábavaló minden, amit az emberiségért teszek. Milyen érdekes, röpke, alig száz évért leélni egy örökkévalóságot, de ha ez kell hozzá, én megteszem.
- Csillagporból vagyok, James. Ha meghalok, nem lesz holttest, amit mások gyászoljanak, eltemessenek. Nem kell gyászruha, zene, menet a sírig. Nem lesz utolsó út. Meg sem öregszem. Jön egy lenge fuvallat, s elhordja a testem, mint a friss havat szokás, mely korán esett. A por pedig felszáll az égbe, vissza a csillagok közé, s onnan figyeli majd a világot tovább. Ott leszek fent, s nézem, amiért annyit szenvedtem. És boldog leszek, mert itt voltál nekem. Mindegy meddig. Ha két nap, úgy két nap, ha ezer év, én elfogadom.


1492, Velence

A nehéz brokát végigseperte a poros velencei utcát, ahogyan az éjszaka feketére festette a királykék anyagot. Mindössze a holdfény ostroma alatt csillant fel néhol az ezüsttel és arannyal hímzett anyagtenger, ahogy hangtalanul úszott az éjen át. A szőrme éppúgy nyomta vállát, mint titkolt útja, hogy jelenleg is tilosban jár. De rég nem számított már. Itt nem ismerte őt senki, s mindent megőrzött magának egy hallgató társ.

Merre lehetsz?

Szíve egyre nehezebben vert, mellkasa belefájdult a gondolatba is, hogy több ezer versztára otthonától eltévedt a szűk utcák rengetegében, egy alig látszódó kapualjt keresve. Most nem volt vele Ő, hogy kísérje. Miatta érkezett ide. Útja ezért volt épp sietősebb az illendőnél, s egy tucat lovat kínozva, a kocsit végül leváltva, lóháton érkezett a város széléig. 
A fél világot átutaztam miatta.
És még csak az sem volt biztos, hogy ott lesz.
Mellkasa megfeszült, hirtelen megállt, majd figyelt. Érzékszerveit élesítve, csupán céljára fókuszált. Ismerős volt a hely, a tér, emlékeire volt szüksége. Nyomokra. Most nem tudott felkapaszkodni egyetlen épület tetejére sem, lehúzta a ruha minden súlya. Dübörgött a feje a gondolatoktól.

Koncentrálj…

Színek, illatok, formák, emlékek.

Hangok. 

Ellenség.

A kemény acél hideg összecsörrenése rázta fel elméjének minden zugát, cselekednie kellett. És most nem volt idő tétovázásra. A legközelebbi oszlop takarásában nem sok jóra számíthatott, ruhájának suhogása pedig nehezített dolgán, amíg egy boltív árnyékában menedékre nem lelt. Szorosan a nyirkos kőfalhoz lapult, kezeivel magához vonva a lehető legtöbb selymet, minél kisebb látható felületet hagyva. Aztán kinyílt a mellette levő ajtó, majd a karjánál fogva berántotta. 

Hercegnőm, engedd el.

Hagyj, Mentis. Nekem már csak ez az, ami maradt.


A fény egyszerre ölelt körbe, ahogyan egy határozott mozdulattal valaki berántott az ajtón. Igyekeztem nem hátraesni, talpon maradni, majd a lendületem kihasználva, kirántani karom, majd az ajtó túloldalának nyomni támadóm, torkához szegezve pengémet. Gerince, majd koponyája egymás után koppant az érdes felületen, ahogy a zár kattanása kiegészítette az ütemet. Mellkasom egyszerre emelkedett az övével, melyet csuklóm alatt éreztem, ahogyan az ajtóhoz szorítottam. Egy pár ijedt szempár meredt rám, orra alatt feszengő mosollyal.
- Áh, Isabella! Che bella sorpresa! – Amilyen jól festett, olyannyira nem tudta leplezni feszélyezettségét, bár adtam rá okot neki bőven. Tisztában volt vele, hogy a penge, ami éppenséggel az álla alá nyúlt, mennyire éles. De legalább megpróbálta. – Megtenné, hogy elteszi, Signora? – mutatott ujjával a karpántom
- Oh, Leonardo, mi scusi… sajnálom! – Egyengettem el mellkasán a meggyűrődött felsőt, miután eleresztettem. – Nem tudtam merre is laksz pontosan, régen jártam már itt, már egy éve lassan. Számomra majdhogynem Velence minden szűk utcája egyforma. 
- Nem történt semmi gond, bár már tudhatnám, hogy önöknél nem tanácsos semmilyen hirtelen mozdulatot tenni. – Megkönnyebbülten pillantott le rám, majd apró csókot lehelt kézfejemre üdvözlésképp. – Kerülj beljebb, minek köszönhetem a látogatásod?
- Őt keresem, hónapok óta egy árva levél sem érkezett tőle. – Elém került, hogy felszabadítsa az asztalt és a mellette levő két széket. Itt semmi sem változott, mindenhol rajzok és tervek hevertek szerteszét. Néhány elkészült és még gazdátlan festmény fel volt akasztva a falra, a gyertyák pedig meleg fénnyel borították be a szobát. 
A nehéz szőrmét a szék támlájára terítettem, a csuklyás köpennyel egyetemben, Leonardo eközben igyekezett minél nagyobb rendet varázsolni az Őskáosz közepén. A mondákban sem csinálták ezt jobban.
- El kell keserítselek, Isabella. Hetekkel ezelőtt elutazott spanyol földre, senki sem látta azóta. – Néhány papír az asztalon maradt, nem értettem mi ok van rá, de rá kellett jöjjek, hogy a mestert nem szakíthatom meg alkotás közben. Ingujjait felgyűrve vetette bele magát a munkába. – Hazajövetele pedig szintúgy kérdéses, de ismered te is jól, meg azt hiszem magatokat is. Nálatok semmi sem biztos. – Sokatmondóan felpillantott rám, de később rájöttem, meglehetősen félreértettem mozdulatát. – Megengedi?
- Persze… - Akkor még fogalmam sem volt, mire is adtam neki engedélyt. – Mondja, önnek sosem volt olyan érzése, hogy felesleges minden, amit tesz?
- Nem értem, kettőnk közül miért önt aggasztja jobban ez a kérdés. – Megvonta vállát, miközben karjával legyintett egyet. – Tudja, nem ismerem olyan jól magát, mint Ezio. De tudom, amit tudok. Néha mesél magáról, lehet olyat is, legfőképp a származását illetően, amit jobb lenne, ha nem tudnék. Azóta sokat gondolkodtam magán. Az ön élete számomra olyan talány, mint a tűz volt egykoron. Én nem hiszek Istenben, ezt a maga léte is igazolja. De csodálom, amiért több ezer ember hitét megtartva, becsvágytól mentesen él megannyi tudatlan közt. Egyszerre vagyok szerencsés és szerencsétlen, az ön titkával kapcsolatban. Legszívesebben megvizsgálnám, milyen is az, kit istennek neveztek északon, és már délen is. De mi haszna lenne a tudásomnak, ha mi kevesen tudnánk, s más tapasztalattal nem tudnánk összehasonlítani az eredményeket. Látja, ilyen lehetett régen, ahogy a sok filozófus megannyit munkálkodott. De nem írtak le semmit abból a végtelen tudásból, amiből merítettek. Gondolja el, naphosszat elmélkedtek, beszélgettek. Elméleteket alkottak a világ szabályairól, a működéséről. Létrehozták a tudományokat, miközben a művészet már élt, és a hit is. Évszázados csata, vallásos ember lehet-e tudós? Aki hisz Istenben, hűséges az egyházhoz, mit tesz, ha talál valami hite ellen valót? – Csak ültem és hallgattam őt. Mindent tudott és mégsem tudott semmit. És tudta, hogy amit tud, az semmi. Amit csinál, az semmi. Amit régen csináltak, semmivé vált. Tudta, mégis tovább csinálta. Lenyűgözött. – Signora, ha kérhetem, megemelné az állát?
Leonardo ma a szokottabbnál is beszédesebb kedvében volt. Természetesen teljesítettem kérését, már tudtam miben ügyködik. Ám még korántsem értettem mihez szükséges, vagy csupán gyakorlás, könnyed ujjgyakorlat volt számára arcom vonalainak megörökítése.
- Gyönyörű szemei vannak, tudja. Kék, de ilyen kéket még sosem láttam ezelőtt. Pedig kék a tenger, az ég, az óceán, a ruhája, a zafír és még sok minden más. Az ön szemében, mintha a világmindenséget látnám. Néhol zavaros, máskor nyugodt és békés. Mint, lent az óceán legalján, amit még ember nem bolygatott. Csodálatos. De ön ezt elrejti a világ elől. Amikor a csuklyát az arcába húzza, eltakarja minden vonását, eltünteti az angyalt. Mintha egy teljesen másmilyen embert látnék magam előtt. Egy olyasvalaki áll ott, akit tisztelnek, de félnek is tőle. Van rá okuk, nem véletlenül az, aki. Félnek magától, azok félnek, akikért teszi. Azt is tudom, hogy az arctalanság elvárt dolog, óvja magát, a családját, mindenkit, aki magához tartozik. Hogy nem az ön személye a lényeg. De honnan tudják majd az emberek, hogy amikor már csak ön segíthet rajtuk, miért bízzanak meg önben, amikor eddig még sosem látták teljes valójában?

Hercegnőm, itt az idő.

Hagyj, Mentis. Már csak ez maradt nekem…


                                                     "Látott valkűröket,
                                                     messziről lovagoltak,
                                                     készen akár
                                                     a gótok földjéig;
                                                     Szkuld pajzzsal jött,
                                                     követte Szkögul,
                                                     Gunn, Hild, Göndül
                                                     és Geirszkögül.
                                                     Sorban, ím, hölgyei
                                                     a Seregek Urának,
                                                     föld felett lovagolni
                                                     kész valkűrlányok."



A történet további részei

0 Vélemény

Ahol elkezdődött

1. A vörös kereszt

"Amit mi véletlennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint amikor a Sors pillanatnyilag megakad a fonalak szövésében, és ...