33. Messze van még...
21:13
Halihó, íme azért itt vagyok! Nagyon meg szeretném köszönni a 70 feliratkozót, nagyon meglepődtem, amikor megláttam ma a számlálót. Köszönöm, hogy változatlanul kitartotok mellettem és az írás mellett. Hozok azonban híreket is, megnyitottam a személyes blogom, ahol egyben megtalálható lesz minden írásom, valamint az újabbakat oda fogom publikálni, viszont az I'm Goddessnek meghagyom ezt a kis saját felületét, mert képtelen vagyok ezt az oldalt bezárni. Az új oldalt Per Apera Ad Astra néven fogjátok megtalálni, de ha most itt rákattintotok, egyből el is juttat oda titeket.
Készülök egy minisorozattal, amiben mindössze hat részt tervezek. Ez a szokott Marvel fandomtól eltérően DC berkekben fog kalandozni, méghozzá Batman, pontosabban Bruce Wayne körül. Meg aztán még ott van millió terv és ábránd, amit szépen sorjában megvalósítok.
Jó olvasást kívánok most azonban nektek és sietek, ahogy tudok! <3
„Szeretem a bátrakat: csakhogy nem elég a kardcsörtetés - tudni kell azt is, kire ránts kardot! És nemegyszer több bátorság vagyon abban, aki odébbáll, és féken tartja indulatát: hogy méltóbb ellenségnek tartsa meg magát! Csak olyan ellenségtek legyen, aki gyűlöletes, nem pedig megvetendő: legyetek büszkék ellenségetekre: így tanítottam néktek valaha.”
Friedrich Nietzsche
Napjaink,
Szentpétervár
Éreztem, ahogyan a Mindenek Atyja
lemosolyog rám. Ujjaim alatt a feketébe burkolt ruha, mintha magától
megelevenedett volna. Mintha keringésemet átvéve egyszerre lélegzett volna
velem. Lenyűgözött minden apró barázdája, ami beborította a próbababát. Tökéletesen illett rá. A modern kor
technikája magába olvasztotta a már jól ismert öltözéket, s a csuklya is
másként festett a megszokott formájában. Más volt, mégis ugyanaz. A hófehér
selymet, vörössel díszítve, felcserélte az éjsötét páncél ezüstös bordázata.
- Néhány dolgot tudnod kell róla
– szólt közbe Nikolaj, aki ezzel a húzásával ugyancsak meglepett. Kezével a
ruha felső részére mutatott, elsőként a nyakánál található megerősített részre,
majd a maszkra. Tekintetem egy pillanatra a bábu mögött helyet foglaló tükörre
tévedt, ahonnan látni véltem a ruha hátán sötétebben kirajzolódó sólyom
alakját. – A nanotechnológia segítségével, a teljes öltözék a nyakláncban, a
kar- és combpántokban foglal helyet. A pántokba beépítettek egy olyan funkciót,
amelynek segítségével teljesen láthatatlanul hordhatod mindezeket, valamint az
anyaguknak hála, semmilyen biztonsági kapun nem fogják kiszúrni. Így nem
fog problémát okozni, ha esetleg nem illene a ruhához. – Hangjában némi gúnyt
véltem felfedezni, de jobbnak láttam nem szóvá tenni. Különösen idegesítő női
kollégákkal vehették őt körbe, ahogy néhány elejtett mondatából leszűrtem. – Az
arcmaszk variálható, vagy teljesen fed, vagy félig, vagy egyáltalán nem, egy
szűrő van beleépítve, ha bármilyen kevésbé jótékony hatású gáz közvetlen
közelében lennél. Portól, füsttől, gáztól véd, de az atomrobbanást ez sem
kedveli túlzottan. A kommunikációs rendszer és a hangtorzító bele van építve
szükség esetére, együtt egy kikapcsolható jeladórendszerrel, ha netalántán nem
akarnád az orrunkra kötni, hogy merre jársz. Bár csodálnám, ha egyáltalán
bekapcsolnád valaha. – Kezével lenyúlt, majd megnyomott egy pontot a csuklóján,
mire különböző gombok holografikus képe villant fel. - Mindent a bal karperecen
lehet beállítani, egyáltalán nem bonyolult. A verbális útmutató nagyjából három
órát vesz igénybe, de a lényegét elmondom neked. A ruha vibrániumszállal van
átszőve, de maga az anyag szén-nanocsöves technológiával készült, AA1-D típusú
rostsejtekkel. Ez önmagában kimondva nem sokat jelent, de elnyeli az energiát,
amit később a fegyvereidben ellenük fordíthatsz. A két pisztoly, a sokkoló,
minden SPDD-4C típusú hüvelyben van, ami továbbítja a felvett energiát, ez
lehet támadásból fakadóan, vagy ha aktiválod magadban a tesseractot, fel tudod
vele tölteni a pisztolyt, így nem kell a töltényekkel bajlódni, hanem
színtiszta energiával támadhatsz ellenük. Ezzel megoldották, hogy a helyszínen
nem marad semmi konkrétan visszavezethető nyom a repeszek miatt. Az övön
gránátok vannak, az eredetinél sokkal kisebb, lapítottabb formában, ezért
eldobásnál figyelj a technikára. Inkább dobócsillagéra hasonlít most a
keskenysége miatt. Találsz még füstbombát, néhány mérget, egy kést hátul a biztonság
kedvéért, valamint néhány töltényt, ha az elektromos rendszer megadná magát.
Ilyen szempontból ügyelj az EMP gránátokra, minden elektromos berendezést
kiiktat, ha hamarabb aktiválódik a kelleténél, a tiédet is hatástalanítani
fogja. – A bábu kézfejére mutatott, majd az oldalsó panelról leemelte a fekete,
bársony díszdobozt, majd felnyitotta tetejét. Egy régi, de újracsiszolt, ezüst
karikagyűrű lapult benne, melyen a Testvériség szimbóluma rajzolódott ki. - Vigyázz, hogy ne essen le a gyűrűd, az
aktiválja a teljes páncélt, anélkül üres kiegészítő a karperec és a nyaklánc. A
kesztyűn megerősítették az ütésre alkalmas felületeket. Normál esetben,
valamint közelharc során nem fog leesni a gyűrű, de nem árt óvatosnak lenni. A
csizmák teljesen hangtalanok, a sarkába építettek egy pengét. Mechanikájában
ugyanaz, mint amit száz évvel ezelőtt használtál.
- Csak nyolcvan – szóltam közbe.
Azt a csizmát még Howard tervezte, néha úgy gondolom, pusztán hóbortból. Mert
kellett a szakmai kihívás, miként lehet a pengét elrejteni a sarkában, valamint
a szárában, hogy a lábizmaim mozgásához idomuljanak a rugók, s csak szükség
esetén pattanjanak ki eredeti helyükről. Bár használat után visszacsúsztatni
őket néha feleslegesen macerás volt.
- Ha örökké élnék, nekem mindegy
lenne. – Fél szemöldökét felhúzva sandított rám a válla felett, miközben szeme
gyorsan visszatért a ruhára, majd a többi panelre.
- Ha örökké élnék, akkor nekem is.
– Vettem magamhoz a gyűrűt, majd az ujjamra húztam. Meglepődtem volna, ha nem
illett volna tökéletesen a helyére, de annyira ismerem a wakandaiakat, hogy ez
lenne a legutolsó dolog, amit elrontanának. Nikolaj kétkedő pillantását azonban
nem tudtam hová tenni. – Mi nem olyan istenek vagyunk, mint akit a keresztények
tisztelnek. Élünk és halunk, felnövünk, megöregszünk, születünk. És az isteni
hatalom nem öröklődik mindig a vérünk után, Nikolaj. A törvény szerint, mind a
Valhallába jutunk, vagy Hela birodalmába, míg el nem érkezik a Ragnarök, az
utolsó csata, amikor részt veszünk egy végső ütközetben. S akkor dől el, hogy
Asgard tovább él, vagy örökre elpusztul.
- És mi lesz akkor, ha elpusztul?
– Teljes testével fordult már felém. Ezzel kapcsolatban mindig is kétségeim
voltak. Bárcsak tudnák az emberek, hogy sokkal rosszabb dolgok is vannak
odakint az űrben, mint amit itt művelnek lent. De én vajon el tudnám? Hiába
tudok többet, mint ők… azt hiszem ez már rajtam is túltesz.
- Leomlik az utolsó bástya is
Midgard fölül, nem lesz, aki őrizze a kaput, s bárki könnyedén idejuthat. Nem
védi majd semmi a Földet attól, ami az űrből érkezhet ide.
- Ennyire rossz lenne az, ami még
odakint van?
- Még én sem tudnám pontosan
megmondani. Hallottam dolgokat, tanultam róluk… de nyíltan igen keveset beszélt
arról apám mik is rejtőzhetnek odakint. A kilenc világ minden lényéről van egy
könyvünk otthon a könyvtárban, Asgardon. Őket mind megtanultam, találkoztam
szinte az összessel. Ám ami rajtuk túl van, kint a végtelen sötétben… arról
leírások sosem készültek. És ezek még csak a világok, de ott van a többi
dimenzió. Sokkal szélesebb ez az egész, ami körülvesz minket, mint hinnénk. –
Zavartan fürkészett, de értette, amit mondok. Ilyenkor pedig az emberek
általában ösztönösen elkezdenek mentséget keresni, hogyan lehetne megszüntetni
a veszélyt, a közelgő éles helyzetet. Ám azt se tudjuk mi jöhet, s azt sem,
hogy mikor. Mikor gondolja majd úgy valaki, hogy kiirtaná az emberiséget, netán
elfoglalná az univerzum ezen oldalát is. - Lesz, akitől talán én sem tudlak
majd megmenteni titeket. Az én erőm is véges, nem vagyok mindenható, hiába
neveztek istennek. Pláne ha itt az emberek előbb kivéreztetnek, mintsem
segíteni tudnék.
Hercegnőm… itt az idő.
Hagyj Mentis, messze van még.
Karnyújtásra tőled a cél.
De nem mindegy hogy nyúlok a cél
felé.
Hetek teltek el azóta, hogy
kineveztek Katerina mellé.
Összeállítottam neki egy
edzéstervet, ami kellően nehéznek bizonyult, hogy megtörje őt. Mindeközben
végig figyelemmel tartottam, s a balett órák feltétele az elvégzett edzés
volt. Igyekeztem keménykezűen bánni vele, de a végletekig hajszolás sem
tartozott a célom közé. A szigorú étrend már eleve előirányozva volt neki. Egy
táncosnak fontos a súlya. Mi az, amivel kellő magasságba tud ugrani, ami segíti
és nem pedig akadályozza őt tánc közben; mennyi az, amivel segíti a partnerét,
hogy egy előadáson keresztül magabiztosan meg tudja őt emelni. Ehhez volt
szükség az étrend mellé egy egészen másfajta edzéstervre, ami nem merül ki
néhány próbában és az edzőteremben való lébecolással. Mindezt egy hajnalban
keléssel kezdve, hogy elmenjen futni a Néva partjára. Egy kicsit gondolkodni.
A táncos másik legnagyobb
fegyvere az elméje. Hogy tudja mikor hova kell érnie, milyen módon, s hogyan
kivitelezve. Hogyan tartja a fejét, miként mozdul meg a karja, milyen
sorrendben követik egymást a lépéskombinációk, majd áll bele a végső
mozdulatba.
Csak beleáll.
És nem mozdul tovább.
Mintha önmaga szobra lenne
mindenki előtt pellengére állítva.
Visszatartva lélegzetét.
Megnyugodva.
- Mennyire bízol meg a párodban?
– Kétes pillantást vetve meredt rám, majd tekintete a fiúra tévedt a tükrön
keresztül. Liev a korlátnál gyakorolt éppen. Bokáját forgatta, lesve a
tökéletes pozíciót, amiben megfeszítette, majd utána az égbe emelte. Sötétbarna
haja hátrafésülve egyszerre kölcsönzött neki kisfiús, szinte angyali bájt és
pokoli sármot.
A lány szemei nagyra nyíltak,
tétovázott. Szemöldökét ráncolva láttam rajta mennyire erőlködik, de végső
döntésre nem igazán jutott. Alaposan meg kellett fontolnia válaszát, de a dolga
sokkal egyszerűbb volt, mint elsőre látszott. Segítettem neki.
- Hátradőlnél vakon, mert tudod,
hogy elkap? – Biccentettem Liev felé. Elképzelni sem tudtam mi alapján kapta őt
párjául Katerina. Mint a kotnyeles kislány és az érett férfi önbizalmat
cserélve, úgy néztek ki egymás mellett. Ambivalens érzéseim voltak a kettőjüket
illetően. Nem igazán hallottam őket beszélgetni, s az összhang is hiányzott.
Míg a fiú segíteni próbált, együtt dolgozni vele, addig a lány inkább egyedül
szeretett volna dolgozni. A kapcsolatépítés sosem volt az én területem.
Tanácstalanul álltam a helyzet elé. Elvégre nem költöztethetem össze őket
évekig egy lakásba, hogy ha kényszeredetten is, de megismerjék a másikat.
-
Na jó, csak a vizeitek vannak idebent, ugye? – A tervem a legkevésbé sem
volt mondható
- Igen – bólintott, bár végképp
kezdte elveszíteni a fonalat.
- Itt várjatok. – Nemes
egyszerűséggel sarkon fordultam, majd kisétáltam a próbateremből. Ez persze
addig tűnt normálisnak, amíg az ajtó becsukása után, rájuk nem zártam az ajtót.
A telefonjaik az öltözőikben vannak, vizük van, az ablak pedig résnyire volt
nyitva, de mivel az első emeleten van, berácsozták a biztonság kedvéért.
Beszélgessenek kicsit.
0 Vélemény