Végre itt vagy...

Egy kis novella Loki szemszögéből :3 Spoilert tartalmaz!!


A magas tuják zöldellő labirintusában húzta maga után királykék szoknyáját, mely szelíden követte kecses lépteinek mérsékelt ütemét. A kellemes tavaszi szél virágillattól telített levegője töltötte be a hatalmas kertet, csillapítva a hőséget, ami megkeseríthette volna a délutáni szórakozásunkat. Ám Őt ez mégsem tántorította el. A nyomában jártam, ő azonban hátrapillantott, s észrevette közeledésem, a hőségnél is melegebb mosolyra húzta ajkait, majd gyorsítva lépésein, növelte a köztünk lévő távolságot. De figyelmem elvonta egy kicsiny madár, itt hibáztam el, így mikor ismét felé pillantottam, csupán szoknyájának ezüstös szegélyét láttam elhúzódni a rózsabokrok aljánál. Szem elől tévesztettem.

„Karmazsin vére borította a durva szövetet, amely eltakarta törékeny testét, amikor rátaláltam Midgard havas völgyeiben. Amilyen könnyű volt megemelni, lelkileg pont olyan nehéznek tűnt. Makulátlan arcát a halandók kegyetlensége piszkította be, puha ajkai lefelé konyultak, mintha elfelejtették volna régi mozdulatukat. Sosem voltam egyszerre olyan felhőtlenül, szinte már gyermekien boldog, mint fiatalkorunkban, és gyászosan szomorú, de aznap megtapasztaltam."

Zajtalan lépteit elvesztettem, ám a finom selyemtömeg lágy suhogása elárulta hollétét. Kettőt sasszéztam arrébb, majd befordulva a következő folyosóra, élénk tekintetekkel kerestem a gyémántkék szempárt. De addigra már nem volt sehol.

„Épp úgy, mint mikor elment. Talán örökre, talán nem. Évezredeknek tűnő ideig vártam rá, de csak nem akart eljönni hazatérésének édes pillanata. Akkoriban semmi nem volt olyan, mint azelőtt. Nem jártam többé a virágos kertben, a labirintusban; a növények elhervadtak, s megkeseredve hullatták el gyenge testüket. Mint Ő. Ám erről mi semmit nem tudtunk. Mardosott minket a gyötrő bűntudat utolsó kis morzsája is, hogy nem vettük észre boldogtalanságának legapróbb jeleit."

Lábujjhegyre állva próbáltam meg átlátni a végtelenek tűnő sövény felett, de az magasabb bizonyult még nálam is. Eszemben sem volt feladni, hisz férfi büszkeségem ugyancsak megkövetelte, ahogyan rangom és személyem is, amikor egy halovány árny suhant el mellettem. Felé kaptam fejem és rohantam nevetésének csilingelő dallama után, hogy mehessünk végre az előírt vacsorára, amiről rendszerint késve érkeztünk vagy egyáltalán meg sem jelentünk. Azok a családi vacsorák rég nem számítottak már úgy, mint régen. Azóta felnőttünk, s önálló akaratunknál fogva, elhanyagoltuk.

Örömtelien szelte át a pazarlóan nagy termet lendületes lépteivel, mely figyelmen kívül hagyva a táncban előírt szabályokat. Egyszerűen imádta a zenét, de ellenezte a kötelező, szigorú dolgokat. Szabad akart lenni, ám a társadalom, a család, amelyben született, mindent megadott neki, de ezt az egyetlen kicsiny dolgot nem. Amikor táncolt, mintha megszűnt volna körülötte a világ, s lehunyva szemeit, követte ösztönösen kecses mozdulatait. Kedve támadt bárkinek csatlakozni hozzá, aki csak látta, és hosszan gyönyörködött a tiszta eleganciába, ami belőle áradt.”

Azt tanácsolták valamikor még régebben, hogy óvakodjunk a nőktől, és az ő szeszélyeiktől. Mivel sosem lehet tudni mire vágynak, mit is gondolnak valójában. Azonban bármenyire is szerettem volna ellenállni a kísértésnek, annál inkább védtelennek éreztem magam vele szemben. Ha mint nő nem is, de mint istennőben, volt neki valamiféle kisugárzása, ami önkéntelenül is bevonzotta a tömegeket. Sosem szerette ezen tulajdonságát, viszont amennyire szabadulni próbált tőle, úgy fejlődött egy olyan nővé, akit bárki örömmel tudhatna maga mellett. Nem tudott főzni, sütni, szőni vagy épp vizet hordani; de egyetlen kósza mosolyával képes volt jobbá tenni bárki napját. A kislányos életöröm, ami szemeinek acélkék tengeréből áradt, átragadt a mellette elhaladókra… Merre lehet?  

„Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor először fogott íjat gyenge kezeiben. Annyira tökéletesen akart lőni, hogy idegességében kezei látványosan remegtek. Alig lehetett több nyolcvanhétnél, mikor napnyugtakor kint sétáltunk a katonáknál, akik éppen edzettek akkor, s valamelyikőjük az istállónak támasztva otthagyta felszerelését. Úgy tekintett a gyilkos fegyverre, mint Frigga az új virágokra a belső kertben. Aztán eltalálta az alkalmi célpontként kihelyezett tárgyat, s olyan gyermekiesen csillogó tekintettel mosolygott rám és rohant a nyílvessző után, hogy még én is elfelejtkeztem magamról, s csupán bámultam őt, mint egy csendes szemlélő a természet csodás szépségeit. Talán ő is egy volt közülük.

Harmadszorra haladhattam el ugyanazon bokor mellett, de ismét elvesztettem. Néha egészen az őrületbe tudott kergetni ezekkel. Pár perce még ott volt, aztán már nincs, s szellemként libben végig mind a selymes pázsiton, ami szőnyegként terül el parányi lábfeje előtt, hogy még véletlenül se sértse fel egy apró kavics a finom bőrt; mind a hideg, márványfolyosókon, melyek nem tudják túlcsillogni Asgard legszebb ékkövét.
Röpke dallam szól, gyengéd női hang, mely nyílvesszőként hasítja keresztül a nyomasztó csendet. Fülemnél fogva húz be a titkos belső kertbe, melynek kemény fapadján végigfeküdt, egy elhervadt virágszállal vékony ujjai közt. Próbálok éppoly nesztelen lenni, meg nem zavarva kicsiny valkűr, nyugalmas létét, ám amikor a halott növényt élő kezeiből kivenném, hirtelen eltűnik. Itt volt, de már nincs. Mindig úgy gondoltam, kettőnk közül, hát én vagyok a trükkök és a cselszövés helyi nagykövete; most azonban helyet cserélvén, én léptem az áldozat helyébe.

„Kiszámíthatatlan az, mit völva akkoriban megjósolt a halandónak, s a halhatatlannak. Nem kímélte egyiket sem a tragédiáktól, háborúktól, ám bőségesen elhalmozta szerelemmel, szerencsével. De hogy a szerelem nem csap-e át háborúba, vagy a jó szerencse más tragédiájába; arról nem szóltak, midőn az Yggdrasil friss hajtásai alatt a Nornák megszőtték sorsunk szőttesét.”

Amikor az élet és a halál végzetes kockajátékot játszottak szétszabdalt teste felett, megszorította – már amennyire ez erejéből tellett -, kézfejem, s türelemre intett. Nem félt a haláltól, jobban visszatartotta az, hogy mi lesz velünk ezek után. Nem akarta, hogy miatta bánkódjunk éjszakákon, heteken, hónapokon át, de tudta, önzőség ez az ő részéről. Ő elmegy, a teste elporlad, miután lezuhan világunk éles peremén, s nekünk már csak a gyász marad. Csak ezt az ennyi dolgot hagyja meg nekem.

„Az első emlékem róla? Kevésszer gondolkodtam el ezen. Ami mindig eszembe jut, hogy ő mindig is ott volt, s mivel szinte már alanyi jogon hozzátartozott a mindennapjaimhoz, nem törődtem azzal a pillanattal, amikor megjelent az életemben. Nem tartottam úgy számon, mint eltűnéseit, s visszatérteit.
Egyszerűen ő ott volt. Ha kellett, ha nem, de ő ott volt, mint egy igazi testvér. Testvér. Ezért is lenne végzetes hiba belészeretni. Túlságosan is ismerem ahhoz, hogy ok nélkül, megmagyarázhatatlanul szeressem. És ez vezetett el hozzá”

Az élénkzöld falhoz lapultam, majd ujjaimmal óvatosan utat törtem a vékony ágak közt, s elérve apró tenyerét, összekulcsoltam ujjainkat. Istennő létére egészen ördögi nőszemély.

-       -  Végre meg vagy!

2 megjegyzés:

  1. Oké, először is mielőtt elfelejtem: azon a részen, hogy "Alig lehetett több nyolcvanhétnél..." szabályosan felnevettem. Annyira furcsán hangzik :D Lokit azért OOC-nek érzem, de ettől eltekintve aranyos és szomorú volt, nanáhogyszomorúmerthátbasszus, a dőlt betűs részek pedig különösen tetszettek. Szóval összességében jó volt olvasni, a szerkezetet is jól eltaláltad. Köszönöm, hogy olvashattam :3 És egyébként nem bánnám, ha lennének ilyen kis novellák még :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az ő biológiai órájuk kicsit más :DD kíváncsi voltam, hogy kinek fog feltűnni az, hogy ilyen lett ebben (persze a fő sztoriban nem ilyen lesz. De ez egy részt pályázatra készült (idén nem küldte be a tanár a versem, mert szerinte nem volt elég jó, ezért dacból írtam egy ilyet és valahogy kettejüket tudtam beleképzelni a helyzetbe).
      A furcsa, hogy az ő kapcsolatukat (nem ennyire), de ilyennek képzeltem el, ez majd viszont kiderül majd... Nincs olyan messze az a majd :D örülök, hogy tetszett! Majd igyekszem! ^^

      Törlés