2017. május 8.

24. Hóhéruk lenni...







„Nyihogó és Nyerítő, Ficánkoló és Fürge,

Fakó és Fényesszőrű,
Vágtás és Villám,
Könnyűlábú és Kényes,
ázok pompás paripái,
nyargalnak nyakra-főre,
ha törvényt tenni indulnak
Yggdraszill kőriséhez.” 


Napjaink - Asgard

Éjeim kéke festődött fel plafonom simájára, körülfoglalva őrcsillagzatom köreit. Közöttük aranyos vonalak és még megannyi jelkép, mit szemek láttak egykoron feltekintvén a magas égboltra, miután eloszlott Őskáoszunk, Ginnungagap. Mennyi fáradhatatlan kéz és ujj művelte mindezt, melyen oly könnyedén siklik át a felelőtlen szempár. Ott van a jó Máni, ezüstlő Holdunk, melyet bőszen követnek hű gyermekei, s felesége, fénylő Sol; s ott van középen... mindennek közepén Yggdrasil, kapcsa égnek és földnek, jelképezve életünk, születésünk, halálunk, támasza világainknak, tartófája. Egészen ablakom felé rajzolódik ki mély Odrerir, költészetünk bölcsője, melyben mámorító mézsörünk erjesztik ihletésül. Körülöttünk megannyi lélek lejti táncát vígan, majd kelnek útra nehéz helskorjaikat lábukra vévén, hogy öröklétű Hél birodalmába jussanak hajóján, hív Naglfaron hosszan úszván Göll, a holtak folyóján. Menekvés innen sincsen már, ki egyszer felszállott holtak körméből épített bárkára. Ott van még Mímir, bölcsességünk forrásának őrzője, amint öreg szemével fáradhatatlanul tekint szét, mint Heimdalunk, hogy illetéktelen ily tudáshoz ne jusson. Ím egy norna vágja át hűs légét falamnak hattyú képében, hogy csatlakozzon két társához Amsvartnir taván. Végeláthatatlan csoda még, apró munka nyugodt álmaimért, a nép ajándéka, takarómtól fejdíszemig.
És mossák...
Mossák a vért
Sajátom-e vagy még másé...
Mit számít.
Vesztük készítik elő.
Örülnek neki...
Szegények.


- Visna, merre van a ruhám? - léptem elő fürdőm öléből, hosszan vonva magam után köntösöm uszályát a csillogó kövezeten, egészen ágyamig, ahol megleltem az említett szövetet, ezzel együtt meghallva szobalányom siető mozgását. Teljes magány kértem, hetek telhettek el szobám rejtekébe zárkózva, míg bátyám itthon tartózkodott. Tiltva van hamarosan egy évezrede viszontlátásunk, ami könnyít számára halálhírem, ellenben nekem annál nehezebb itthonlétem, melyet annyi ideje hanyagoltam. Súlyos a mélykék szövet, mi fedi mindazt, amit senki élőnek nem kívánnék. Hiába gyógyulok, némely heget nem lehet eltüntetni, s van egy, amit nem is akarok. Rendünk jelképének bőrömbe égetett billogja díszíti jobb lapockám egy életre, hogy tudják mivel is állnak szemben, ha oly közel merészkednek. - Anyám nyakékére van szükségem, esetleg nem tudod merre rejthetik? - fordultam felé kérdőn, de csupán tágra nyílt pupillákkal találkoztam.
- Mindenek Atyja azt parancsolta, hogy zárják el, mielőtt valaki még keresné - sütötte le szemeit, kerülve fürkésző tekintetem. Bár, nem várhatom el, hogy minden apróságot egy szobalány orrára kössenek, ami a palota méteres falai közt zajlik. Mereven bólintottam gondolataim közepette, majd fejben tervezgetni kezdtem utamat. - Megtennéd, hogy kimész a városba és körülnézel?
- Ezt hogy érti? - tette fel rögtön a kérdést, amit úgy vettem észre, hogy meg is bánt, de nem haragudhattam érte, ez nem igazán tartozott a "munkaköréhez".
- Egyszerű az egész, sétálsz egy kört, meghallgatod mit is tudnak az emberek a palota falain belül és kívül, mikről beszélnek, majd este jössz és beszámolsz nekem - foglaltam össze töményen, amit érdemes volt tudni. - De ne feledd, észre ne vegyenek! - óva intettem, bár aligha kellett volna, már puszta megszokásból tettem. - És megtennél nekem még valamit? Sinirt nyergeltesd fel és kösd anyáink szentélye mellé, a nagy tiszafához.
Engedelmesen bólintott, majd kiadott feladatára sietett. Nem vártam el valójában semmilyen hasznos információt, habár sosem árt, ha képben vagyok az itthoni dolgokkal, ameddig ki nem találok valamit, mit is kellene kezdenem Midgardon. Pontosabban, hogy szerezhetném vissza a Testvériség erejét, ha még beszélhetünk ilyenről egyáltalán. A S.H.I.E.L.D. lett volna a folytatás, olyan embereket kezdtünk el kiképezni, akik továbbviszik ezt a hagyományt, de kötelező kivonásom óta a kiképzések menete teljesen más irányt vett. Az is benne van a problémában, hogy a különleges képességekkel megáldottakat, pontosabban azokat, akiknek valódi orgyilkosvér csörgedezik az erejében, együtt nevelték a többi leendő taggal, így elveszett öröklött tehetségük java. Az Abstergo pedig új erőre kapott és soha nem látott méreteket öltött az évtizedek alatt, ameddig vissza kellett vonulnom. Hamvaiból kell újjáépíteni amit elvesztettük, ami bele fog telni talán évszázadokba, de amíg a Tesseract darabja a mellkasomban ki nem hűl, addig jó esélyekkel látok neki a feladatnak. 
Az első kulcsfontosságú lépés ehhez az, hogy életben kell maradnom. Ez az utóbbi két évre visszatekintve, nem olyan egyszerű feladat, de nem is lehetetlen, mindenesetre nem sétagalopp a nehezítő körülményekre tekintettel, kezdve régi barátaimmal, akik közel ezer éve holtan kívánnak látni. Ameddig halottnak hisznek, addig biztonságban vagyok, de új életet kell keresnem, semmiképpen nem mehetek vissza New Yorkba, az a ház közel sem olyan biztonságos, Clint erejére pedig nem hagyatkozhatok, ha egyáltalán még ott lakik. Először is vissza Szentpétervárra, a régi bázis még meg van, a házam látványos helyen van, hogy bárkinek feltűnjön, továbbá a személyazonosságom, ha szerencsém van nem találtak rájuk a templomosok, még néhány tag is felbukkanhat - ám tizenöt év akkor is tizenöt év marad, a századfordulós Nagy Tisztogatást pedig világszerte kevesen élték túl. Hiába, a háborúk jobban kedveztek az ellenségeknek, számunkra viszont a kapcsolatok bővültek.

Hercegnőm, utad merre visz?

Erőm után, másként süllyedek a Pokolba, s ily szégyent mégsem vallhaték

S szégyened tárgyaidban vagy magadban kereséd?

Öltözékem kevésbé feltűnőre váltottam, s könnyű köpenyem vállaimra terítettem. Nem kívántam feltűnést kelteni a nyugodt nép között, kik mindennapi tevékenységeiket folytatták, kihasználva a békeidőt. A terv nehezebb része ezután következett. Vingolf, az áz istennők szentélye, hol a közhiedelem szerint az elhunyt nők ereklyéit tartogatják, hogy a még élők fel tudják idézni szellemüket. Azonban ennyire senki sem naiv a kilenc világon, másolatok találhatók csupán a szentnek hitt helyen, míg az eredeti tárgyakat a palota mélyén őrzik, ahogyan minden más olyan tárgyat, amit senkinek nem kellene egyedül birtokolnia. Anyám nyakéke azonban, a becses Brisingamen, szépségén kívül más tulajdonsággal nem bírt egyedül. A törpéktől kapta nászajándékba menyegzőjükre, mikor királyné vált belőle. Igen, önmagában. Varázserejének hála, ő megáldotta, s egyfajta pajzsot emelt köré, égi fényt, ahogyan az emberek mondanák. A pajzson túl pedig éltető erőt és figyelemfelkeltő ragyogást, mely minden szemet magára vonzott, megbabonázva szemlélőit, ha viselője úgy óhajtotta. Alacsony-szintű agykontroll, mely mások varázserejét enyhén megerősítette. És erre volt most szükségem. Amíg lehetőségem volt rá, nem tanultam ki a mágiát, seidhr, ahogyan mi nevezzük, a varázslás azon ágát, melyet a nők használtak. Bánom már, de akkoriban ellentmondtam szüleim minden akaratának, amikor is férjhez kívántak adni. Mindent megtettem, hogy megakadályozzam a szertartást, de a végső megoldást kellett választanom, mert minden egyéb próbálkozásom haszontalannak bizonyult. Így szöktem el és lényegében, így jutottam most vissza ide. 


A palota alatt vagy a szobájában, de atyám mindentudása lévén, az előbbiben. Sietve fordultam ki szobámból, majd a szűk lépcső felé indultam, melyeken a szolgák jártak fel és le, hangtalanul és látatlanul végezve munkájuk, ami egy ekkora kastélyt végigmérve, nem csekély feladat. Rengeteg emelet és megannyi lépcsősor, amit ellep a pompa és a nyomasztó pazarlás. Az őrök létszáma a falakon belül megfogyatkozott, jelezve a békeidő tökéletes nyugalmát, s ahol össze is találkoztam párral, alázatosan hajoltak meg előttem. Kicsit sem volt ínyemre a dolog, elvégre kevés dolog különböztet meg bennünket, csupán a megszokás az, ami erre a mozdulatra kényszeríti őket, a hagyományok. Aztán a többi lépcsősor le a végtelenbe, a föld alá. Lépteim zaját próbálva elrejteni suhantam át a sziklába vájt terem bejáratán. Különösmód senkit nem találtam a tenyérnyi vastag ajtók mellet vigyázva legbecsesebb kincseink. 
Odabent ellepett mindent a sötét, csupán a vízből beszűrődő fény töltötte meg a termet, ahogy felsejlett előttem a vékony folyosó. Amott egy kesztyű, egy fejék, lándzsa és a Kocka egy darabja. Aztán a nehéz fémszerkezetek záródása... alighanem vártak. 
- Reméltem hazatérted után, egy kis időre megpihensz... - szólt a hang, mely túlmutatott a mennyek dörgésén - Aztán be kellett látnom, hogy az én véremből több jutott neked, mintsem szántam belőle.
- Csalódást úgy gondolom, sem magamnak, sem véremnek nem okozhaték. Mennem kell, maradásom bármennyire is szeretném - egyenesedtem ki, s fordultam atyám felé - Éltemnek egyetlen okát, aligha dobhatám el saját boldogságomért.
- Így a saját boldogságod dobod el mások öröméért. Ez dicséretes, de rövid életutat takar, akárhogy is szemlélem. - Sétált felém kimérten mondandója közben. - A kitartás erény és visszásság egyszerre, ne feledd. Tárgyával vigyázz, szeretted idővel feledd, ha tetteid érte hiábavalók. Eszméd elkorcsosulása előtt ereszd.
- Az eszme és az ember menthető, Atyám. 
- A mérlegelésnek és a belátásnak időben van csak korlátja, kíméld magad a felesleges köröktől lányom. Amikor már a végletekig harcoltál, de minden hiábavaló volt, mondj le róluk.
- Saját fajtájuk írtja őket, s bírná őket szolgasorsra. Még menthetőek, törvényeik kötik őket csupán. De van akinek veszni kell, hogy a többi élhessen. Irtani kell a csökevényt, hogy helyébe virág teremjen, ez a meggyőződésem. - Álltam keményen tekintetét, arcából egy szemernyit sem tudtam olvasni. - Akkor is, ha a kertészt összetévesztik a vad hajtással.
- Ilyen nagy kertbe egy kertész aligha boldogul egyedül, bármilyen elszánt is legyen, s ragaszkodjon virágaihoz. - Be kell valljam igaza volt, de koránt sem lehettem egyedül, még élt a remény egy új virágkorban a Testvériség számára.
- A kertész akkor lesz egyedül, ha madarai elhagyják végleg, s nem lesz kivel társalogniuk, akik meglátják a hernyókat a bimbók közt. 
- A kertrész pihen is majd idővel? - halovány mosoly játszott ajkán, így feszültségem valamelyest csökkent. Gondolataiba sosem láttam bele, de nem is igazán merészeltem. 
- Most ébredt, ezután már csak akkor nyugszik, ha virágok nyílnak felette.


Istennőm, mészárlásod mikor kezdődik a halandók között?

Ne nevezd így, Mentis. Nem hóhér kívánok lenni, kiket menteni szeretnék.

Sokan kezdték már így, mégis haláluknak angyalaivá váltak védelmezettjeiknek.

Ó, én nem olyan vagyok, mint a többi volt előttem.

Mind ezt mondták Hercegnőm, mégis mind ugyanolyan lett.
Share:
Olvasás

2017. március 11.

Valamikor rég...



Még valamikor 2015 májusából, mielőtt megkapta volna a történet a teljes végkifejletét, csupán néhány szó és egy kis kárpótlás a nagy kihagyásért...

1940. New York, Brooklyn

Háború dúl a világotokban, s nem tudom pontosan, hogyan is segíthetnék rajtatok. Mindent megteszek, ami tőlem kitelik, de nőként korlátozva vagyok ebben a patriarchális társadalomban. Itt csak a férfiak lehetnek erősek, bátrak, csak ők védhetik meg szeretett hazájukat. Azt hiszik, csak ők tudnak megölni bárkit is egy cél érdekében. De én még itt vagyok. Élek. Lélegzem. Ölök. Mert nektek megmondják, hogy kivel kell végeznetek - általában minden szembejövő emberrel a harcmezőn. Én valahogyan mégis más vagyok, én szabom meg ki hal meg, s ki él tovább. Fussatok. Mert féltek, s nem értitek ennek az okát. Mert tudatlanok vagytok, de nem vagytok képesek még elfogadni a valóságot. Gyávák vagytok, s igába-hajtottak. Azt hiszitek szabadok vagytok? Vezetőitek mégis tömegszámba vesznek titeket, és parancsukra várva, önként indultok a halálba. S olyankor nem féltek, mert azt hiszitek túlélhetitek. Ezért védlek titeket! Mert reménykedtek egy szebb jövőben, egy jobb holnapban. Miközben én már csak a tűzszünetben


Valamikor 1939. szeptembere körül…

Tompán kopogtak az esőcseppek, rejtett bázisunk kicsiny ablakán. Egy szabályos ritmust diktálta egyre csak, s hosszan elgondolkodásra késztettek. Most lábaltunk ki az egyik háborúból, mely számtalan áldozatot követelt, de már itt felettünk a másik. Ijesztő, s legszívesebben mindenki elkerülné, de még sem lehet. A társadalom instabil lábakon áll, s bármelyik pillanatban összedőlhet a kártyavár. De ha már mindent elvesztettünk, mit veszíthetnénk még embertársainkon kívül? És ők nem számítanak? Besoroztatják a fiatalokat, akik alig repültek ki - vagy egyáltalán még kis se - a családi fészekből, férjeket, apákat, nagyapákat, élőt, s lassan már a holtakat is! Elhitetik velük, hogy Európában harcolni a saját hazájáért jó dolog, de nem mondják, hogy meghalni nem olyan kellemes. S olyanok, mint az esőcseppek. Versengenek a lejutásért. Le, a föld alá…
- White százados asszony, önt keresik a telefonon! - tisztelgett előttem egy vékony, barna hajú fiú, alig lehetett több tizenkilencnél. Nem viselt egyenruhát, hiszen csak segíteni lehetett itt. Letettem a kezemben lévő újságot a dohányzóasztalra, majd követtem a kis nyeglét. Washingtonból jött a hívás. Előléptettek. Az Egyesült Államokért tett szolgálataimért, a Japánban végzett mentőakcióimért, a Moszkvában történt dolgokért, a sok halálért…

1940. októbere, New York, Brooklyn

S az eső ugyanúgy esik, ugyanazt a ritmust kopogják. Minden egyes csepp, lebetűz nekem egy szót. H-A-L-Á-L. Jár le az ütem, kezdődik elölről. Majd, újra és újra, újra… Nem áll meg! Ott motoszkál az ablaküvegen, a háztetőkön, az utcákon, a hegyekben, a völgyekben. De rajta kívül nem veszi észre senki, vagy csupán nem törődik vele! Századosként is sok ember életéért feleltem, de mi lesz még ezután? Az egész hadsereget nőként viszont nem kormányozhatnám, ez egy szinten megnyugtathatna, vagy mégsem. Miért van az, hogy a férfiak mindig erősebben? Aztán jönnek, hogy az erő nem minden! Nem minden, kérem én?! Nem, s csakugyan nem… a pénz, az a minden. A nagy világgazdasági válságot túlélve, még mindig csak a pénz számít. Az az egy mozgat meg mindenkit. Gyakorlatilag az a kis darab papírfecni, aminek akkora hatalmat tulajdonítanak, egyenlővé tették a hatalommal, a tudással. Sok idő eltelt, s alig változott valami. Félek. Tartok valamitől, ami akaratom ellenére is be fog következni.
Bolondnak néznek, mert érzem a következő nagy háborút, még egy nagy mészárlást. Pedig csak a természet jeleit olvastam, mert a fák, minden évben lehullajtják leveleiket, viszont a levelek már máshogyan hullnak alá. Az őszirózsa is minden évben elhervad, de még csak október van, s már egy szálat sem látni belőle. A madarak nagyon korán elszálltak már, a szél is sokkal hamarabb feltámadt. Keletről fúj, Európa felől. Korábban jött az ősz…
Share:
Olvasás

2017. március 7.

23. Mi manchi, Isabella...



Fivér fivérrel vív,
vért ont s öl,
romlik rokonok
békés barátsága.
Világ vad kora jön,
házasságtörőké,
bárd-kor, kard-kor,
pattanó pajzsoké,
orkánok s ordasok kora,
felőrlődik a föld,
iszony-emberekkel
elvész e világ. 

   Magasra tört egykoron Testvériségünk vörös zászlaja a szabadság kéklő ege alatt, mely meghatározta jelenünk, múltunk és jövőnk. Hol a Templomosok, hol Mi kerekedtünk felül, ezzel befolyásolva a világ nagy történéseit, felfedezések, háborúk, hódítások és halálok. Néhol drasztikusabb lépésekkel, néhol egy apró mozdulattal, de haladt tovább a világ jelen állapota felé. Volt amikor a szigorú szabályok, az elnyomás uralkodott, ellenségeink erejének zenitjén, míg amikor a nép tört uralomra, a tömegek és a szabadság, úgy a Testvériség győzedelmeskedett felettük. Mindez talán a kultúrán érzékelhető a leginkább, a nagy reneszánsz korán, melyen felemelkedtünk, kibújva rejtekünkből, de egyszerre benne is, megmutatva hatalmunk, mikor forradalmakat robbantottunk ki. Párizs, Bécs, Milánó és az oroszok és sorra dőltek meg az emberiséget kifosztó uralkodók, míg körülöttük a többiek rettegtek előre sejtett balsorsuktól. 
Egy célunk volt, a szabadság kivívása mindenki számára egyenlő módon, de ehhez meg kell akadályoznunk azokat, akik az egyenlőséget szintúgy kívánják, de szolgai módon. Felesküdtünk az emberiség védelmére, hogy elhozzuk a szabadságot, megfékezzük a Templomosok rémuralmát, hamis képét, az Éden Almájának védelmét az önkényes kezektől, akik bajt és könyörtelenséget hoznának erre a világra, bármelyik más darabbal egybevéve, amelyeket az Elődök készítettek el az emberek irányítására, továbbá, hogy szükség esetén, tétovázás nélkül áldozzuk életünket ez érdekében. Hogy a mi életünk semmi, a célé pedig minden, egy szebb jövőért. Míg mások vakon követik a Hitet, az Igazságot, akkor is tudnunk kell, hogy körülöttünk semmi sem igaz. Míg őket korlátozza az erkölcs, a moralitás és a törvények, addig nekünk minden megengedett, csupán a védelmük érdekében. Hogy a Sötétben járva a Fényt szolgáljuk, mert asszasszinokat vagyunk, erre tettük fel életünk.
  Amikor az esküt megfogalmazták, még csak egy ereklyéről tudtunk mindössze, amely különleges hatalommal bír, de azóta évszázadok teltek el, s a tudásunk bővült, ahogy rendünk gyarapodott és fejlődött. Feltűnt egy kard, egy pásztorbot, még több alma, egy palást és még megannyi tárgy, amelyek eltűntek az évek folyamán vagy a birtokunkba jutva elrejtettük őket a világ figyelő szeme elől, megelőzve mindenféle bajt. Nazca, Hellisandur, Delhi és Jeruzsálem, megannyi hely, melyekről nem is sejtik, de ősidők óta a legpusztítóbb fegyvereket rejtik magukban. Egy templom, egy sír vagy épp egy ház alagsora, egy örökségként őrzött gyűrű, arany karperec vagy díszes fejék, ártatlannak tűnnek, de az elmét úgy szedik szét, mint a lassú tűz, ha széna közé téved.
Itt az ideje, hogy ismét összegyűjtsük őket, mielőtt bármelyik is a Hydra kezére kerülne, mely egyezségük lévén magába foglalja az Abstergot. Az egybeolvadásuk túlságosan is nyilvánvaló okok miatt zajlott a huszadik század elején, amikor a világ hirtelen lángokban állt és nem volt, aki lecsillapítsa a parázst még idejében, oly hirtelen erőre kapott. 
   Ha élnek is egyáltalán ma már asszasszinok, úgy kevesen vagyunk, nincs meg közöttünk a kapocs. De szükségem van rájuk vagy erősnek kell lennem, s bíznom, hogy egyedül is menni fog. Eszméink nem halhatnak ki már, ott lakoznak minden emberben, s aki felfedezi őket, az önmagát ismeri meg igazán. 


1492 - Monteriggioni

Messere...

   Scusami per non averti scritto per così tanto tempo, s ismersz annyira, s tisztában vagy vele, mennyi dolgom is volt az elmúlt időkben. Ennek ellenére is mélységesen sajnálom, hogy válaszolni számodra csak most jutott időm, annyi mindent kell mondanom. S bár mondanivalóm hosszúsága több lapot is igényelne, ám fontossága egy könyvtáréval felérne, nem szándékoztam mindezeket leírni, ahhoz bizalmasságuk előrébb való, mintsem egy futár kezére bízni. Így remélem megérted, hogy helyénvalóbbnak találtam szóban elmondani mindent, ám ideérkezésemkor közölték, hogy jelenleg Granadában tartózkodsz. 
  Nagy a világ, túlságosan széles, a levelek pedig lassan jutnak el hozzám is, sajnálom. Az idő gyorsabban halad, mint szeretném és be kell látnom, neked is, nem csak nekem, hogy te sem élsz örökké, desidererei avvalersi. A Testvériség pedig nem pusztulhat el velünk, mint sokan mások. Szükség lesz erős, határozott vezetőkre, akiknek a szíve éppúgy, mint a kötelességtudata, helyén van. Légy belátó és előrelátó, van olyan akiben kellően megbízol, hogy tovább tudja vinni az örökséged?     Nem leszel már fiatalabb, Messere, sokáig bírod még, de egy napon hátra kell hagynod mindezt. Meglehet ez badarság, sosem fogod, előre látom, lelked örökre vérünké, de tested ellened dolgozik. Menj a gondok elébe, mielőtt késő lenne, hogy kellően felkészítsd leendő utódod. Egy tudatlan ifjú vagy felemelkedést, sosem látott virágzást hozhat, vagy csúfos pusztulást, a kettő közötti árnyalatot még sosem tapasztalta a világ. De minthogy a felemelkedés már megtörtént általad, ne válassz oly nagyravágyót, ki kevés tehetséggel akarja túlszárnyalni elért sikereiden; ám olyat sem, aki megül, s királyként trónol babérjaidon. Felelőssége határtalan, előde pedig példával jár előtte, utat mutat neki, s megalapozza sikerét vagy bukását. Nincs szükség elvakult vallási buzgalomra, ez már rég nem erről szól; nem egy istenbe kell vetnünk a hitünk, hanem a népbe, akit védelmezünk. És ha a nép fél és retteg, reményt kell adnunk nekik, mielőtt az ördög karmai közé futnak önkéntesen, ki mézesmadzagon vezeti őket a rabszolgaságba. Aki reményvesztett, az eladná a szabadságát egy cseppnyi jóért, ha nem is a sajátjáért, a gyermekeiért. Mindnyájan a jövőért dolgozunk.
   Mire hazatérsz, már nem leszek itt, vissza kell utaznom. Kérlek ne aggódj, ismerlek ennyire, mielőtt még a bűntudat emésztene, nem számíthattál érkezésemre, ahogyan senki más sem, én se, de most ott kell lenned, szükségük van rád, jobban, mint hinnéd. Személyed ösztönzi őket, higgy bennük és minden rendben lesz, nagyon nehéz helyzetben vannak. A Templomosok erősek, sokan vannak és túl nagy a hatalmuk, még kevesen vagyunk, össze kell fognunk. Keleten egyre erősödünk, de még messze a cél, ci sia ancora molto da fare. Mindent megteszünk legjobb tudásunk szerint, ám terjeszkednünk kell, meg kell ismertetnünk eszméinket a néppel... bár úgy helyesebben fogalmaznék, ha azt mondanám, meg kell mutatnunk számukra, mi is lakozik valójában a szívükben. A szabadságot óhajtják, nem a rabszolgaságot, hiszem, számodra nem szükséges megmagyaráznom, a beszéd a te asztalod volt kettőnk közül, hovatovább, férfi vagy, annak születtél, nekem hátrányomra vált valóm. Arcom csupán előttetek fedtem fel, itt nem ismernek úgy. Rettegek.
    Errefelé radikálisak az emberek legbelül, mindenre elszántak, bíznak a fejedelemben, holott a fejedelemség bizonyos részeit még nem birtokolja, de már így is sokszor nagyobb területet kormányoz, mint a franciák. Bárcsak annyian élnének errefelé is, egyszerűbb lenne a helyzetem, ám elmaradottabb minden, mint felétek. Iván cár mindent megtesz a fejlesztések érdekében, de a bojárok félnek tőle, teljes patthelyzet alakult ki, amíg nem árt számunkra, nem áll szándékomban elmozdítani. Kezdetleges a helyzet, magamra számíthatok mindenben. Három nap múlva indulok vissza, vigyáznom kell két építészre, újabban a Kreml-t akarják átalakítani, s olasz honból hívott mestereket az uralkodó. Biztosan hallottál már Fioravantiról vagy Solariról, hetekig tart az út, s a tél elhúzódott, holott itt már nyomát sem látni. Nem áll módomban panaszkodni, Leonardo szívén viseli, hogy mindenem meg legyen és elszórakoztasson, leplezni azonban ő sem képes hiányod. 
  Várom leveled, ha lehet inkább magad hozd, annyi mindent kell még megmutatnom, ami elsőre őrültségnek tűnhet, pedig megannyi különös dolgot tapasztaltál már. Stammi bene. Az itthoniaknak nagyon hiányzol, erőnek akarnak mutatkozni, ám én sem tegnap születtem. Rispondimi presto

Mi manchi,                                           
Isabella                                 


Napjaink - Asgard

Szilánkokra őrölt életem darabjai távoztak karmazsin formában, ahogy lassan vándoroltak le lapockáimon a márványpadlóra márványbőrőmről. Azt mondták vérzem, mégsem éreztem semmit a távozó kínon kívül. Meg sem mozdultam, tüdőmön kívül minden oly merev volt, s megingathatatlan, mint hitem a Sors kegyességében egykor. Aztán meghaltam, ide jutottam és jelenleg is itt tartok, miközben elrepült megannyi év. Eljárt az idő, a bizalom, a remény és a szerelem. Mert az igazi örökké kitart... örökké legfeljebb én és a szánni való bánatom, ha eltelik hatvan év és a por marad csupán, s a nagy szenvedélyből, a nagy szenvedés kínoz tovább megannyi életen át. És a bujdoklás lök előre, hogy ismételjem sorsom, erre kárhoztatva. Szüless, szeress, szűnj meg. Így tovább a végeláthatatlan messzeségbe. És az öregedés, a kor, mivé lesz?
Hányan elmaradtatok már a végtelen időfolyam habjai közt... Ezio, Nikolai, Shay, Peggy, James, Barton... bár ti még itt vagytok, de csupán azt a hamis árnyképet szeretitek, melyet egykoron felfestettem előttetek. Félnétek. Ha tudnátok mi is rejtőzik valójában a tapintható bőr alatt. Mit is fed a szikrázó gyémántkék...
Amikor megszűnik embernek lenni a lényed, s a penge az ujjaid közt vérezni kezd minden egyes lélegzetvételével, majd megmozdul a hideg fém, ami forróvá lesz, lüktet és gondolkodik helyetted. Urrá lesz feletted. A kicsinyes düh vagy a kérlelhetetlen bosszúvágy... egyre megy. És a végén halmokban állnak a felvésett nevek mögötti emberek. Rettegjetek.


 Forró fürdővel várják a hideg testet, sebeit bekötözik és várják, hogy minden renddé legyen körülötte. Elveszettek. Egy olyan ábrándot kergetnek, amely sosem jön vissza már, elveszett a halál sötétlő erdejének fűzfái közt. És éltetik, hogy él, virul és ölni képes. Hová lesz minden, ha kiölik az emberiséget? A sekélyesség, a meggondolatlanság és az elméretezett hatalomérzet könnyen tévútra visz. S mikor eszmélsz emberiség? Mikor már késő? Mikor a föld pokollá vált hitetek szerint? Úgy, rettegjetek. Védtelenek vagytok a felettetek állók és a titeket teremtők szemben, ennek veszélyét azonban nem érzitek. Bárgyú népség, mikor tanuljátok meg a tudás hatalmát, ha könnyedén az orrotoknál fogva vezetnek bennetek. És nem félitek eléggé az istenek haragját, midőn a halált sem érzitek teljes valójában.
  Ahogy egyre fejlődtök, úgy váltok haszontárgyakká egymásszemében, teremtetek és életeket vesztek el, de ennek nem érzitek megfelelően súlyát. Benne éltek, mégis pusztítjátok a magatok otthonát, felőrölve társadalmatok az idő múltával. Mi maradt félelmetekből a régi istenek iránt? Teremtőitek képe mért vészett el a tűnt idők folyamán? Ha tudnátok hogy és miért születtetek...


Hercegnőm...
Tán félsz, Mentis?
Tűnődöm haragod hatalmán


Attól ne tarts, még senki nem ismeri eléggé...

Megremeg Yggdraszill,
a magas kőris, 
jajdul agg törzs s ág,
szabadul az óriás. 
Hél útjára rettegve 
hágnak a hősök, 
míg Szurt lángja 
mindent elnyel, felemészt.
Share:
Olvasás

2016. november 27.

22. Igaz

Sziasztok! Igen, sajnos nagyon hosszú volt az a bizonyos kis kihagyás, amit terveztem, aminek oka természetesen az iskola és egyéb programok, meg hogy időkőközben olyan dolgok is bekövetkeztek az életemben, amint nem kívánok senkinek. De remélem ti mindenesetre jól vagytok és nem fog nagyon lesokkolni benneteket a rész, ami feladta a leckét rendesen. és egy újabb lépés afelé, hogy teljesen összezavarjalak benneteket. 


"Sokszor eltűrjük, hogy rosszul bánjanak velünk, csakis azért, mert annyira szeretnénk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket, hogy azért bármire képesek vagyunk. Nagyon fáj, amikor rájössz, hogy nem számít, milyen keményen próbálkozol, vagy mennyire szeretnéd, hogy ez bekövetkezzen, az emberek egyszerűen képtelenek elfogadni olyannak, amilyen vagy. Azután megutálod azt az időszakot, amelyet arra vesztegettél, hogy megpróbáltál megfelelni másoknak, és elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi lehet benned annyira visszataszító, amitől még csak el sem tudták játszani, hogy szeretnek."
Sherrilyn Kenyon

Csendes a szoba, túl csendes. Szinte már üvölt, annyira hangtalan. A tűz egyenetlen pattogása jelzi az életet, az idő múlását, az eljövendő múltat. Lehunyom szemem, hogy megleljem a biztonságot, elrejtsem mindazt elmém elől, amitől óvakodnom kéne. Eltompítom látásom, megszüntetem teljesen, de más érzékeim nem hagynak cserben, erősödnek.
Minden tárgy megfeszülve mered rám, idegenen, szenvtelenül. Támadásra készen. Várják... kegyetlenül türelmesen, mikor lankad majd figyelmem. Keresik gyenge pillanatom, mikor lelkem igazán megmutatkozik. 
Itt nőttem fel, habcsókpárnára hajtottam fejem és békésen álmodtam gyermekkorom tiszta fantomképeit. Nevelőim körülöttem sürgölődtek, anyám szeretetteljes szavaival irányított, mindezt a tökéletesség érdekében, hogy egy napon megtaláljam méltó helyem. Büszke királynéként egy méltó király oldalán, szerető népem körében töltsem el untató éveimet. Példás anya legyek, hibátlan feleség, barátságos királyné, kit alattvalói tisztelnek, de nem rettegik nevét. Kötelező lenne az álarc, a maskara, fennkölt bálokon a bájcsevej maga, mint hű társ, kísérje álnok mosolyom, eltűrve a hazug társaságot, akiket köt a formalitás, a páholy. Ruhám legyen temérdek, rajtuk világunk összes kincsével, varrják apró kezek, finom ujjak, meg ne sérüljön a királyi kelme a nélkülöző ifjú lányok kezeiben, tonnányi ékszereimet szegény emberek verejtékével mossák át, akik családjuk eltartásával küszködnek. Cipőimet a véráztatta utcákon használjam, ha épp nem vállukon cipelnek a megtört lelkek, koronámat messze földön dicsérje minden, legyen az férfi vagy gyermek. Szavam legyen csengő, kellemes, biztató, ünnepekkor szóljon, máskor hallgasson. Tekintetem ékkő, azt nézze ki kedves, máskor elég, ha szénként parázslik, ha elébe kerül a tettes. 
Álom, álom, édes álom... Édes-e az, mit nem én látok? 
Most minden rideg. Az ágy is kemény, holott puhábbat világokon túl nem ismertem nála. A legpuhább tollal van bélelve a meleg paplan, mégis jégtáblaként nyom össze ólomsúlya alatt. A darab szikla, gyengédebben tartotta fejem, mintsem ázott párnám, halántékom gyűszűnyi sarokkal döfi át. Karcsú kőris, mi tartod világaink elszórt hagyatékait, elhalva támasztod vesztőhelyem láthatatlan falait. Le nem omló börtönöm vagy, rosszabb, mint bármelyik más, melyet emberi kéz megalkothat, láthatja illő társ. Asgard börtönében a raboknak nem jut ennyi árny, mellyel most sújtotok irigy nornák, ám legyen, vállalom büntetésem, ha testi pusztulásom mindaz, mire Urd, vágysz. Megszökni innen kilátástalan, ám maréknyi erőm kíméletlen ráfordítom, s ledöntöm azt, mit nem tud más.

Semmi sem igaz, bármi megtörténhet.

A földön alszom. Holtszőrme szőnyeg kedvesebb számomra mindennél az égető pokol előtt. A lángok tánca egyre bódít, feledteti fájdalmam, elvarázsolja elmém, elűzi Őt. Mindezt sötét kő tartja fogva, mint egy kapu. Érzem a mélyen cserzett halál édes dögszagát, látod, te sem voltál akkor jó helyen, s veszted más mohósága lett. Nehéz bársony, régi jó barátom, egykor hűen fedted vézna vázam, eldobtalak, most mélyen feded csúcsos ablakaim, kiűzve az álnok fényt, mi annyiszor megcsalatott. A kandalló nyújt vigasznyi meleget, égeti arcom, átjárja testem és a kötéseimet. Valami csepeg. Lassan, mélán kúszik hátamon egy megrögzött cárnő nagyratartásával, önimádatával. Ilyen a nyugalom számomra már csak, azt hiszem. Az ajtó, majd' beszakad úgy verik. Valaki kopog, tán már hiányolnak?
Hagyjatok. Nekem jó ez így. Minden eljárhat az ég alatt, már rég nem számít. Az idő? Számolni felesleges! Badarság, csupán a fény határozza meg tettünk? Nevetséges. A sötétben épp úgy mozdul minden, csupán a hang rémít. A holló éjjel épp úgy száll, mint mikor tűző Nap égeti bársonyhátát. A viharmadár ugyanazt a zengő dalt fújja, ha a nádasban a Hold szegődik társául. A halak éppúgy úsznak, az egerek lopózva futnak, csupán az emberek nem képesek élni a nyugalom időszakával megfelelően. A vakság az ellenségük. S amit nem látnak, nem képesek felfogni, rettegnek tőle. Ami túlmutat véges agyukon, megvetik, nem fordítanak időt rá, hogy megértsék benne a jó szándékot. Korlátoltak. Korlátozza őket a fény. De a fényt könnyű szeretni, a sötétség azonban senkinek nem kell. Ám a szentjánosbogár csak éjjel világít, fénye nappal hasztalan.
Valaki kiabál, ismerős hang, bátyám, te lehetsz az? Mint egy bőszült vad, ajtóm erős bástya, falként tartja távol tőlem, akárki is az. Érzem, ahogyan a nehéz, fém sarokpántok üvöltve feszül meg dühe vaskos súlya alatt; a retesz, valójában nincs retesz, régi kardom van keresztbe fordítva, nyögve hajol meg minden egyes alkalommal, mikor remegve feltépni próbálják. Nem Loki az, rég nem szenvedne ennyit, hogy váltson velem néhány felesleges szót. Van akkora mágus, hogy kedve szerint bejuthatna, ha hajlandóságot mutatna rá, s látni kívánna. Anyám szintúgy, jönne, ha...


Hercegnőm!
Nem kívánok veled beszélni, hagyj magamra, Mentis.
Miért vagy még itt?
Azt neked is tudnod kéne, elvégre a fejemben vagy.
Tán félsz?
Nincs mitől. 
Akkor miért vagy még mindig itt?
Itt nem bánt senki és semmi.
Mégis ki bántana, Istennőm?
Te, Mentis.


Nemegyszer megmondták, hogy minden csak hazugság, érzéki csalódás, általános talány, hogy mindenki belelássa a saját vágyát. Émelyítő belegondolni is, mit igazságnak véltem, elmúlt történésnek, semmi sem valósult meg, csupán agyam játszott velem. Amikor ismét talpra álltam, képtelenség, még most sem tudok, bokámban még nem forrtak össze a szilánkos csontok. Karjaimat erőltetve kúsztam el idáig, s ki tudja mióta fekszem itt, bár már rég nem számít. Amikor kiléptem, pontosabban kiszakadtam elméleti világomból, a komor valóság egyszeriben zúdította rám a megcsalhatatlant. Az árvák, akiknek ruháimat vittem, még most is rongyokban járhatnak, anyám titkos kis kertjét és őt magát azóta sem láttam, a farkassal sosem találkoztam.
Mint a dörömbölésről, mely egyre szűnik, majd elcsendesül. Elfáradt vagy épp feladta, nem tudom. Így mond le mindenki a szeretteiről, hogy vágyait megvalósítsa?


- Hercegnőm! - vékony hang szökik át az ajtórésen. Reszketeg, bizonytalan, mintha nem lenne biztos benne, hogy élek-e még vagy már felesleges szólnia. Válaszra nem méltatom, ha valamit igazán szeretne, úgy bejut. Segítséggel vagy anélkül, de felkelni nem tudok. - Hercegnőm! - hallik másodszorra is a félénk hang, s az ajtó hatalmas szárnyai megfeszülnek egy pillanatra. 
Végül a távolodó léptek zaja szűrődik be, apró lábaké, aki sietve szelte át a fényes márványtengert a hosszú folyosók ösvényén.

A szótlanság meglepően hatékony, amikor nem szeretnék senkit sem látni vagy épp időt pazarolni egy esetleges bájcsevejre, bárkit is sértek meg ezzel - bár a csend hatalmára is az elmúlt időszakban jöttem rá. Elméletem - melyet a sok haszontalannak ugyan nem mondható időmben ötlöttem ki, bár a gyógyulás lett volna elsődleges dolgom, de lássuk be, nem megy az olyan egyszerűen - szerint két fajta csend létezik: az áldás és az átok. Az áldás az, amikor teljes a béke, nem mozdul egy árva lélek sem, csupán te magad vagy, mint maga az örökkévalóság. Aztán ott az átok, az a villanásnyi időtartam, amíg várod az első reccsenést, az elhibázott mozdulatot, mikor talál el az első lövedék kioltva életed egyetlen hiba miatt, amikor rosszkor voltál rossz helyen. 

Ám ezt az attitűdöt mindenesetre kívánni szüntették, ahogy percek múltán valaki még jött előbbi váratlan vendégem társaságában, majd a rozsdás acélkard megmozdult helyéről, s csörömpölve esett a padlóra, ezzel irtózatos zajt keltve a tébolycsendben. Arcomon éreztem a padló rezgését, a tömör fém súlyát, mely felkavarta a nyugodt csempeóceán. Bosszúsan fújtam ki elhasznált levegőm, mellyel néhány hamuszemcse pihenését megzavartam, így kénytelen-kedvetlen áramlottak vissza kiindulópontjuk felé, melegágyukba.
Közelebb merészkedett, ám bejönni egészen hozzám mégsem mert. Riaszthatta a látvány, éreztem szívének felgyorsult lüktetését, testének fojtott remegését. Valóban ennyire ijesztő volnék? Vagy az ismeretlen rémíti őt is? Mindenesetre egyszerű léleknek tűnt, mint a legtöbb szolgálólány. Alázatosak, némelyikük félszeg, igyekeznek jól teljesíteni, mert tisztában vannak vele, hogy elutasítottam minden cselédet, akit körém rendeltek. Meggátoltak abban, hogy a magam ura legyek. Bármilyen elképzelhetetlennek is lehet számukra, mint minden nő, saját magamnak is képes vagyok a hajamat kifésülni, az ágyamat reggelente bevetni, öltözködni. Sok-sok egyszerű, hétköznapi feladat, de még ettől is kímélni szerettek volna. Csecsemőnek éreztem magam egy felnőtt testében, s lám, minden itt van elölről.
- Hercegnőm... - szólt ismét, ugyanazzal a bátortalansággal, amit vártam tőle. Rá sem pillantotta még, de olvastam belőle. Törékeny csontjaiból, gyenge tüdejéből, de erős lelkéből, melyet nem enged szabadjára. Finom kis ujjak, karcsú termet, szomorú szemek és még megannyi más, mellyel jellemezni lehetne őt jelenlétealapján. - Szolgálhatok valamivel? - Mint mondtam, szolgalélek, olyan, mint a pillangó a szélben összekötözött szárnyaival. 
- Talán a nevével. - Óvatlan voltam, bevallom, a sok szótlanság... sikerült olyan hangnemet megütnöm, melyet azóta is bánok, de akkor ezt fel sem fogtam. Az nyugtalanság, az elkeseredettség és a düh egy olyan különös elegyet alkotott bennem, mely elnyomta minden jóérzésemet. Pont ugyanolyan zsémbesnek és fásultnak bizonyulhattam előtte, mint az a sok öreg hölgy, kicsiny kutyáikkal, akik valamelyik neves uralkodó vagy herceg nevét viselik és ők maguk is szőrmeruhákat hordanak. Talán a lelkem mélyén az is voltam valójában. 
- Visna, Úrnőm - hebegte nehezen, zavarában igyekezte összeszedni minden bátorságát, ám abból kevés került neki. - A függönyöket ne húzzam el, esetleg? Odakint...
- Nem szükséges, tökéletesen a jó helyen vannak. - Szakítottam félbe, meg sem várva indokát. Bizonyára remek lehetett az idő, a Nap ugyanúgy sütött és minden ugyanolyan tökéletes lehetett. Asgard házai folytonosan tündökölhettek, az őrbástyák tetejéről visszaindulhatott a fáradhatatlan fény, mely bevonta csillogásával az Istenek világát.
- Esetleg nem kíván valamit enni? Már napok óta... - Próbálkozott tovább teljesen hasztalanul. Utólag természetesen mindig könnyebb bölcsnek és türelmesnek lenni, valamint sajnálni a másikat, de az empátia nem mindig tartozott az erényeim közé az idők során, ahogyan a tolerancia sem. 


Hercegnő, egyszerűen elküldeni nem, egyszerűbb lenne?
A bánatba is belehalna, ha munkája nem lenne.
Nem lenne jobb kettesben maradni végre?
Majd mikor eljön a világ vége

- Inkább küldd be Borghildot, ha mindenképp segíteni vágysz. - Dajkámat álomképén kívül, még távozásom előtt láttam. Ideje lett volna ismét találkoznunk, s csodálkoztam is, miért nem őt küldik hozzám, mikor úgy ismer, mint kevesen mások. Megöregedhetett már azóta, háta meghajolhatott, alacsonyabb is tán, látása romolhatott, de belül még mindig ugyanolyan, számára éppoly kedves vagyok tán, mint mikor ölében ültem, mellette pedig derekáig sem értem.
Rajta volt a sor, most ő nem válaszolt. Teljességgel megnémult, mire gyanakvó tekintettel felpillantottam rá ittléte óta először. Visna, érdekes név egy olyan lánynak, akiben magamra ismertem a régmúltból. Ugyanolyan halvány szőke, cél nélküli lány, akinek messze nem a legmegfelelőbb nevet adták a szülei.
- S-sajnálom, azt nem lehet - préselte ki nagy nehezen magából idegesítő szipogása közepet.
- Ugyan, már miért nem? - Szavaimból süthetett a megvetés és a csalódottság azon mértéke, amikor egy dolgot szeretnék, de azt sem képesek teljesíteni nekem. Szemem élesen villant, bal szemöldököm vészjóslóan megemelkedett, semmiféle jót nem jelezve, mikor habogásán túl láttam, hogy könnyezik.
- Már nem él köztünk, Hercegnőm. - Hajtotta le fejét szégyenteljesen, mintha mindenről ő tehetne, s közben kezeit tördelte. 
Ezeket és az ehhez hasonló válaszokat előszeretettel kerültem. Egyrészt mert én sem voltam sohasem lelketlen, legfőként ha egy ennyire közelálló személyről volt szó, mint Borghild, aki lányaként nevelt fel. Másrészt, a számomra közömbös emberek iránt nem tudtam ténylegesen kellő részvétet nyilvánítani. Mindenekelőtt a gyászt egyedüllétemre tartogattam, nem szükségest azt másnak is látni. Bármennyire is egyszerű dolognak tűnhetett ez, állkapcsom élesen megfeszült, miközben mellkasom legbelsejét elkapta a pulzáló fájdalom akadályozva tüdőm. 
- Úgy... Anyámat kívánom látni. - Támaszkodtam meg stabilabban jobb karomon, tekintetemet visszavezetve a feltűnően erőteljesen lobogó tűzre. Bámulatos volt, ahogy minden szempárt magára vont; a legkeserűbb időkben is éltette a családot és a tisztaságot. De a szolgáló továbbra is ott áll és nem szólt, szinte sóbálvánnyá változott, a szoborléttől mindazonáltal annyi választotta el, hogy remegése fokozódott.
- Hercegnő... Őszintén sajnálom. - Elakadt lélegzetem, gondolataim egy pillanat alatt szűntek meg, míg karom megbicsaklott és a fájdalom exponenciálisan gyűrte tovább mellkasom átterjedve gyomromig. Az a bizonyos Kegyetlen. A halandók számára a Pokolból, nekünk egy könnyen bomló fonalból jön. Szoknyájában törölte le könnyeit, míg egy lépést tett felém kérdőn pillantva a kandallóra. - A tüzet ne gyújtsam meg? - Hangjában aggódást véltem felfedezni, furcsán nézve rám.
De hiszen ég...
Share:
Olvasás