2014. november 20.

1. A vörös kereszt




"Amit mi véletlennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint amikor a Sors pillanatnyilag megakad a fonalak szövésében, és hamarjában hajánál fogva előráncigálja a véletlent."
Pelham Grenville Wodehouse


Éjfekete fátyolba borult a nyári este, miután a nap alábukott a Rajna túlpartján. A csillagok megfakultak a maguk fényében, már ők sem voltak a régiek. Más töltötte be ugyanazt a helyet, s az utcai lámpák több teret igényeltek maguknak. Azon a borús júliusi napon egyszerre elcsendesedtek az emberek az elmúlt hetek forróságai után. S a rákövetkező napon valakiért még többen is fognak…
Fanyar humorral lehetne rutinfeladatnak mondani egy gyilkosságot.

Mélykék nagyestélyiben várakoztam egy kávézó teraszán, nyakamon egy több ezer dollárt érő gyöngysorral, bal fülemben egy adóvevővel, amelyet aranyszínű fürjeim takartak a nemkívánatos szemek elől, az előttem levő táskában pedig egy revolverrel – az ünnepi alkalmakra. Szemben a kávézóval, a Nemzeti Színház hirdette, milyen fényűző és gazdag is Franciaország. Valamint tüntetőlegesen mutatta a tőle elforduló emberek értékrendjét. Néha, megvallom, de nehezen értek meg bárkit is, ha a művészetekről volt szó. Ám a jelenlegi feladatom tovább mutatott egy premier előadás keretein, bármennyire vágyakoztam egy távoli helyen eltöltött szabadság után, ebben a szakmában nem volt jellemző az általunk megválasztott utazási irány. Franciaország sosem vonzott igazán… Ahogyan a partnerek jelenléte sem az akciók során, de ez ellen nem volt vétójogom.
Ő pedig késésben volt, az előadás pedig hamarosan kezdetét vette. Így közel hét év távlatából, nem is reménykedtem pontosságban tőle, ha nem lövészetről volt szó. Kizárólag két lehetőség állhatott fent, ha időben meg sikerült érkeznie valahova: a puszta véletlen, esetleg ha rossznéven veszik a késést. Azonban a mai nap sem különbözött sokkal a többitől, így meglehetősen ráért, a saját véleménye szerint. Csak tudtam volna, hogy hányadán is állunk egymással. Néhol megengedtem volna magamnak egy jól irányzott nyakast. És még sok minden mást, de a munka éppúgy tette tönkre a kapcsolatunk, mint a lelkem és a régi életem. De talán pont ez volt a lényeg.
- Szép estét! – hallottam meg kellemesen mély hangját a vállam felett, amely régi emlékeket csalt elő belőlem. Akkoron többet beszéltünk egymással.
- Szebbet… - suttogtam alig hallhatóan, miközben táskámat magamhoz véve felálltam, majd indulásra készen belékaroltam. 
Kezdődhetett a színjáték.

Az előtérbe érve ragyogó pompa fogadta az ide érkezőket. A lehető legdrágább fafajtából készült pultok, a márványoszlopokon, a falakon lévő aranystukkók és az ezt megkoronázó vörös szőnyegen, már csak a vendégek ruházata tett túl. A falon, széltében a régen sikeres előadások ikonikus plakátjai mutatták letűnt dicsőségük. Ám a részletesebb megtekintésük ideje átcsúszott… volna, a második felvonásban levő szünetre, ha terveztünk volna addig maradni. A S.H.I.E.L.D. sem azok közé a szervezetek közé tartozott, akik tiszteletben tartják a művészek munkáját. Vagy épp a nemzetközi határokat, esetleg az erkölcsieket. A törvény tudtommal itt is tiltja a gyilkosságot, nagyjából a kezdeti idők óta.
A helyem a második emeleten volt, a jobb oldalon, míg Bartoné az elsőn, baloldalt, így tökéletesen ráláttunk az egész teremre. S míg az előadás elkezdődött, nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Tekintetem folyamatosan a célszemélyen pihent, hátha kinyerek belőle valamiféle információt. A nemkívánatos személyt Franz Schrödernek hívták, negyvenes évei elején járt, amit jól tükrözötek a halántékán lévő ősz hajszálak. És, hogy mi szúrta annyira a S.H.I.E.L.D. szemét, hogy egy nyilvános előadáson kelljen végezni vele? Hiába, mindenki gazdag szeretne lenni… De nem biztos, hogy azt a pénzt fegyvercsempészetből kéne megszerezni. Mr. Schröder mellett foglalt helyet, a nála legalább tizenöt évvel fiatalabb felesége, s körülötte jóhiszemű barátai. Egy kicsit talán még sajnáltam is őket, hiszen nem hinném, hogy számítanának ma jó barátjuk távozására. De a parancs egyértelmű volt, ahogyan a hosszas bűnlajstrom is a neve alatt.
A bűnt, gyökerestül ki kell irtani, mondták nekem régen, mikor még mindenki vakon hitt az isteneikben. Annak is már jó ideje, mégis minden fontosabb eseményére emlékszem. Ezt a mondást pedig híven őrzi néhány ember, s közöttük Alexander Pierce is. De hogy a büntetést előbb kéne végrehajtani, mint a bűnt? Az a XXI. század találmánya. S bizonyos mértékig egyet kell értenem vele, mert hatékonyan csökkent a bűnözések száma. Nekem pedig az emberek védelménél osztottak lapot. S amíg egyetlen ember halálával többekét meg lehet előzni, el kell gondolkodnunk a törvényrendszer összetételén.
Az előadás elérkezett az első felvonás végéhez, s ezzel az emberek kiözönlöttek negyedóra erejéig a lelátókról. Miután a körülöttem lévő személyek is eltűntek, megigazítottam a csuklómon lévő rejtett pengét, majd a ruha ujját ráhúzva gondoskodtam róla, hogy rejtve is maradjon. A terv végtelenül egyszerű volt, s egy kis színészi tehetséggel el lehetett végezni – vagy tudni kellett szemrebbenés nélkül hazudni. A szünet végéhez közeledve Clint jelzett, hogy a célpont, mozgásban van és visszaindult a helyére. Kisétáltam a páholyokat összekötő folyosóra, majd útba vettem a leendő gyilkosság helyszínét. Az előadás második felét nem terveztük végignézni. 
Felvettem a lehető legártatlanabb arckifejezésemet, amennyire színészi tehetségemtől ezt várni lehetett, hogy köszöntsem. A páholyban különös módon csak Mr. Schröder tartózkodott és egy csatlósa. Szerencsétlen véletlen, mert miatta nem bukhat el a küldetés, s akkor vele is végeznem kell. Franz a legelső széksorban ült a kis helyiségen belül, miközben barátjával társalgott, ki jobb vállánál foglalt helyet. A számomra ismeretlen férfi száját befogtam, s kihasználva a meglepetés erejét a széktámláján lévő lyukak közül kiválasztva egy megfelelőbb méretűt, belemélyesztettem a pengét. A célszemélynek természetesen azonnal feltűnt, hogy nem válaszolt senki a kérdésére, ami amatőr hiba volt részemről, de feltűnőbb lett volna percekig az ajtófélfát, míg befejezik a beszélgetést. Amikor kezem ajkaihoz ért, ezzel ellehetetlenítve a segélykéréstől – valamint az esetleges lebukástól – rángatózni kezdett, s zsebéből egy kést húzott elő, ami őszintén meglepett. Elvégre, ki jár rajtam kívül pengékkel operába. Vergődésének és a kezembe való harapásnak köszönhetően sikerült kicsúsznia szorításomból, s egy gyors mozdulattal megfordult, majd az oldalamba vágta a nála lévő fegyvert. Nem nevethetett sokáig, előrenyúltam, majd nyakkendőjénél fogva közelebb rántottam magamhoz, s egyúttal könnyedén csúszott be a csuklómra rögzített penge állába, egész a szeméig, átmetszve a puha húst.
Kezemet rátapasztottam a rajtam keletkezett sebre, természetesen nem vettem ki belőle a fegyvert, csupán a nálam levő kardigánnal és a táskával takartam, s gyorsabbra véve a tempót, megpróbáltam minél hamarabb elhagyjam a helyszínt. Innentől, már csak egy célom volt. Kijutni innen, mielőtt bárki megtalálná a holttesteket. De kicsivel több időre számítottam. A sikolyból ítélve a felesége lehetett az, ki rájuk lelt, s innentől minden az álcázási képességeimen múlott. Könnyűnek hangzik… hangzik. Viszont két lépcsősor és egy riadt tömegen való átverekedés múlva, kint voltam. Illetve, voltunk, Clint ugyan nem bízott semmit a véletlenre az ő kijutását illetően, már kint várt rám a színház oldalánál egy boltív alatt, amiről természetesen elfelejtett tájékoztatni. Így amikor elhaladtam mellette, egyszerűen berántott, s ha nem fogja le a csuklómat, ő lett volna az este következő áldozata. 
- Késtél – szólt kimérten, amivel sikerült felbosszantania. Szúrósan a szemébe néztem, s egy vállrándítással kihúztam csuklómat szorításából.
- Feltartottak – préseltem ki fogaim közül a rövid választ, majd elkapva tekintetem a szemkontaktusból, a szálloda felé vettem az irányt, ami kétutcányira volt a belvárosban.
- Kell egy fuvar? – képzeltem magam elé gúnyos mosolyát, amit nem láthattam a hátam mögött.

- Szeretek gyalogolni – vetettem oda neki, majd büszkeségem minden erejét összeszedve igyekeztem nem elvérezni a szobámig. 


A kád szélén ülve kitisztítottam újonnan szerzett sebemet – ami szerencsére nem ért létfontosságú szervet -, majd könnyedén összevarrtam a sebet. Heteken belül be fog forrni, de a helyét még pár hónapig híven őrzöm majd. Ékszereim tömegétől, majd a rajtam maradt ruhadaraboktól megszabadulva, mindenkívánságom egy frissítő zuhany, valamint a hideg paplan volt.
Vizes tincseim mágnesként tapadtak nedves bőrömhöz, mikor kiléptem a zuhanyrózsa alól. A szálloda által kölcsönzött hófehér törölközőkből egy szimpatikusnak ítéltet testem köré csavartam, majd egyenesen az ágy felé vettem az irányt. A jelentések és a kisebb teendők holnapra maradnak.

Ismét, ugyanaz az álom.

Emlékfoszlány.

 Csak álltam. Körülöttem szelíd, szürke homály, majd egyre felbukkanó arcok, emberek. Ma már mind halottak. Körülöttem álltak, majd megrovó pillantásukkal figyeltek mereven. Hátam mögött, szárnyától fosztott arkangyal, csuklyával takarva fejét, kardot fogott kezében. S a mozdulat egyszerű volt. A széles kardot gerincemen keresztül szúrta át meggyengült testemet. Majd aztán felvillant a kargombon az a bizonyos vörös kereszt.

Levegő után kapkodva ültem fel hirtelen a hatalmas franciaágyon. Homlokomról letöröltem az aprócska verejtékcseppeket, s próbáltam szívverésemet is visszaállítani normál ütemébe, a lélegzetemmel egyetemben. Féltem. Éreztem, hogy közelít valami rossz, amit nem fogok túlélni. Bármennyire is próbálok ellene küzdeni, nem tudom legyőzni. 
Visszadőltem, s egyre csak a plafont bámultam.

Akkor még fogalmam sem volt, mit is jelent ez.


Közelgett.

Share:

1 megjegyzés: