2014. december 1.

2. Szabadulás



„Mi az ember, ha nem emlékei összessége? Csupán egy történet vagyunk, amit megélünk. Egy mese, amelyet önmagunknak mondunk el.” (Assassin’s Creed)

  

2010. Valahol az Atlanti Óceán felett

- Minden rendben? – Találtam magam szemben egy kérdő szempárral, ahogy arcom mustrálta apró jelek után kutatva. Elgondolkodtatott. Azonban az ölemben heverő laptop idegesen csipogni kezdett a jelentésre várva, amely a tegnapi küldetés részleteit tartalmazta. Nem, határozottan nem volt semmi rendben. Akivel „minden rendben van”, az a családjával tölti az estéit, a hétvégéit, az ünnepeit, nem pedig a munkatársával.
- Isabell – szólt kissé erélyesebben, miután nem kapott választ, pusztán ujjaim zongorajátékának éles hangját a klaviatúrán. Sem Pierce, sem Fury nem tartozott a türelmes emberek közé, ha fontos emberekről és az eltűntetésükről volt szó, bár az utóbbi határozottan az első asztala volt.
- Minden rendben - vetettem oda, ahogyan felkaptam fejem egy pillanatra, majd folytattam tovább a billentyűzet bűvölését, amíg a „komplikációk” ponthoz nem értem. – Ha megöltem a mögötte ülő barátját, mint lehetséges szemtanút, az járulékos vagy jelentős veszteség? – A kelleténél könnyedebben hangzott, mint amilyen nézést kaptam cserébe, majd azt a jól megszokott szarkazmust a kávéja mögül.
- Nekik jelentős, de téged elnézve inkább járulékos. – Forgatta meg szemeit, ahogyan belekortyolt a forró italba. – A kést az oldaladban ki ne hagyd! – Figyelmeztetett ráadásként, valamint az igényesség kedvéért, mert pontosan tudta, hogy nem terveztem ezzel kiegészíteni a listát. Az az én saram volt, nem a S.H.I.E.L.D.-é, valamint nem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé a panaszkodás, esetlegesen az orvosokra való hagyatkozás.
- Esetleg, nincs szándékodban megírni a sajátodat? Vagy ha már készen vagy vele, esetleg az enyémet is befejezheted és akkor minden benne lesz, amit csak óhajtasz – ajánlottam fel nagylelkűen, elnyújtózva az előttem levő asztalon nyugvó pohárért. A kávé sosem tartozott a kedvenc italaim közé, a teákkal kissé jobban sikerült megbarátkoznom.
- Na, add csak! – Azzal fogta, és kivette az ölemből a laptopot és maga elé helyezte, majd színpadiasan kiropogtatta ujjait, s munkához látott. Ezt a legközelebb adandó alkalommal is eljátszom majd, azt hiszem. Mennyivel egyszerűbb lenne a munka, ha tartanánk egy külön embert erre. Személyi asszisztens és egyebek. – Akkor, kezdjük is elölről. Neve?
- A tényleges, vagy amit te is ismersz? – Helyeztem magam kényelembe az ülésben, kinyújtóztatva lábaimat. A céges magángépek előnye, hogy szükségtelen ismeretlen emberekre várakozni, valamint jelentősen több hely van az alvásra. De az sem hanyagolható el, hogy lényegesen problémamentesebb felhozni egy íjat például.
- Akarjam tudni? – Kételkedve egyenesedett ki, majd inkább tovább folytatta a munkám. – Születési ideje?
- 1979. június 14. – Meglepett volna, ha az elmúlt évek alatt megjegyezte volna, ám sosem ünnepeltem meg igazán, így pont ugyanúgy telt el, mint minden egyes nap.
- Lakhely?
- Clint, egy házban lakunk. – Rossz szokásom mindig a legkönnyebb kérdéseket meghagyni a végére, bár rendszerint elég ráírnom a nevem, valamit, a szintet, a küldetés célját és az utasító személyt. - New York, Manhattan, Clermont Avenue 229.
- Ha már a neve sem az, Ms. White, amiről tudomásom van, nem áll jogában felháborodni. – Szórakoztatott a kételkedése, de a teljes nevem legépelésébe beletört volna a csuklója.
- Kódnév és azonosítószám? – Elvégre sosem késő megismerni azt, aki a szomszéd szobában lakik.
- Hawk. 2391.
- Szint?
- 11C plusz – Gúnyos mosollyal vártam reakcióját, miután ő jelenleg a hetesen áll.
- Nincs is ennyi szint. – Kezdett nála betelni a pohár, de valóban, a mindenki által ismert rangsorolás szerint a tizedik volt a legvégső határ, amit az ügynökök elérhettek.
- Neked nincs is. – Egy cseppnyi malőrnek és a vezetőségnek hála, hajdanán kibővítették még eggyel, valamint osztályokra bontották. Ennek köszönhetően közvetlenül a Világbiztonsági Tanács elnökének feleltem.
- Kezdek félni tőled. – Fűzte hozzá, majd kihagyva a felesleges agyalást és megannyi kérdés feltevését, helyette tovább pörgette a sorokat. - Bevetés célja?
- Célszemély kivonása. – A szebbik és legális megfogalmazása annak, miszerint megint megöltem valakit, aki valami sokkal rosszabbat tett nálam.
- Parancs kiadója? – Ért az utolsó ponthoz, amely véglegesítette a jelentést, valamint szigorúan titkossá és ellenőrizhetővé tette kizárólag a benne megnevezett személy számára.
- Alexander Pierce.
Kislánykoromban sokat hallottam egy világról, mindennek a közepén, ahol halandók élnek és istenekként tisztelnek bennünket. Atyám az ölébe ültetett, miután hazatért és egészen addig mesélt, ameddig el nem aludtam. Vonzódtam a csatákhoz, a fegyverekhez, anyám legnagyobb bosszújára a szokásokhoz, az énekléshez, a varráshoz annál kevésbé. Nem foglalt le sem a családi tűzhely melege, sem a különféle varázslatok tömkelege. Egy olyan családba születtem egyszerű halandóként, ahol mindenki isten volt az egyszerű nép felett. Egy uralkodócsaládba nőként, ahol szavam és döntésem nem lehet. Mert a hercegnői rang igen fényes, de ami alatta lapul, az inkább kényes. Takar egy kényszerházasságot, a béke kedvéért, hogy fenntartsuk a hagyományokat. Takarja a tiltásokat, az elmaradt játékokat, a szökéseket, a gyermekszerelmet és még megannyi dolgot, amit majd mindenki idős korában az unokáinak mesél majd. A tiara jelképezi azt a burkot, amiből kilépve egy másikba jutsz, ahol egy gyűrű lesz a kezeden és királynénak neveznek majd, nem pedig nőnek. Támasza leszel egy olyan férfinak, aki sosem ismert meg. Anyja olyan gyerekeknek, akik nem igaz szerelemből születtek, csupán rideg kötelességből és szenvtelen elvárásokból. Uralkodója egy olyan népnek, akiket nem ismersz.
Ez elől szöktem én el, hogy a magam ura lehessek.

Csak az árát tudtam volna ennek.
A nap – különösnek véltem, mert itt csak ez az egy égitest fénylett az égen - már lemenőben volt, amikor lovak patáinak lassuló dobbanásainak zajait hallottam meg a hátam mögül, mely alig származhatott ötnél több állattól. Harsány nevetés ütötte meg fülem, majd néhány fütty és pár kicsit sem udvariasnak mondható megszólítás. Nem fordultam hátra, helyette emelt fővel – bár kétség kívül fáradtan sétáltam tovább -, hisz nem voltam holmi kutya, hogy hallgassak a füttyszóra. Aztán egyszer csak megéreztem egy harcimén ideges nyerítését a vállam felett, de nem volt időm arrébb húzódni. Az állat viszont elhúzódott mellettem, s egy erős marok megszorította csuklyámon keresztül, vékony nyakamat. Alig kaptam levegőt, amikor a nyeregben ülő lovas maga felé fordított, s arcomat kezdte el pásztázni, sötét szemeivel.
- Tegyen le! – kiabáltam rá, amennyire az erőmből tellett, mire az alak az arcomba röhögött.
- Nézzétek, milyen kis harcias! – szólt hátra gúnyosan társaihoz, kik erre még jobban kezdtek el nevetni. – Hogy hívnak aranyom? – szólt negédesen, miközben egyre csak vigyorgott.
- Adják az égiek, hogy sose kelljen megtudnia – nyögtem ki egyenként a szavakat, hisz már jócskán légszomjjal küzdöttem, de eszemben sem volt neki elárulnom.
- Rendben! Nekem így is megfelelsz – engedett el torkom, mire a talajra zuhantam. Lepattant lováról, majd a gyeplőt az egyik mellé érkező fegyverhordozójának adta, s felém közelített. Az az undorító mosoly pedig, még szélesebbre húzódott, ami egyből elárulta, hogy mire készül. Ledobtam tegezem a hátamról, majd mellé az íjamat, s sebesen feltápászkodva, a kardomért nyúltam. 
- Ne közelítsen! – rivalltam rá, s rá kellett eszmélnem, hogy lehet itt sem mindenki tiszteli a nőket annyira, mint reméltem. Sőt, ha képes lenne az út szélén megerőszakolni, akkor sokkal inkább máshova kellett volna mennem, mintsem ide.
- Arra esküdtem fel, hogy a nőket, a gyerekeket, a betegeket és az öregeket nem bántom. De veled kivételt teszek! – ó, milyen nyájas. Csatlósai már készülődtek segíteni neki, de az ismeretlen férfi leintette őket. Kivonta kardját, tokjából, majd felém szegezte. Egy könnyed mozdulattal kikapcsoltam köpenyem csatját, mely a földre esett, s nem szégyelltem visszaszegezni rá a fegyvert. Hosszú óráknak tűnő, perceken át viaskodtunk, aminek véget a fáradtságom vetett végett. Több könnyű és nagyobb valamivel vágást is sikerült szereznem, amiből lassan csordogált a vér, s koszosan, szomjúsággal és éhséggel küszködve, de folytatta utamat. Nagy bánatomra, az íjamat és a tegezem elvették – biztosan megtetszett nekik az aranyozott fegyver -, s továbbállt támadóm, mondván így félholtan nincs túl sok kedve hozzám. Kardomat visszacsúsztattam helyére, s köpenyemet magamra öltve továbbindultam. 
Azonban a jelentős vérveszteség, a tűző nap, a fáradtság és a szomjúság – az éhséggel karöltve – erőt vett, s amikor megtámaszkodtam egy nagy kősziklában, ami az út mellett hevert, hirtelen elsötétült minden.

A kellemes, hűs érzésre, szinte azonnal felpattantak szemhéjaim. Víz folyt végig az arcomon, s egy kéz az enyémbe adta a bőrtömlőt, amiből az ital származott. Az ég a rózsaszín árnyalataiban pompázott, már, s a levegő is valamelyest lehűlt. Mellettem egy férfi térdelt, fehér – csuhára hasonlító – ruhában. Fejét csuklya takarta, mellkasán széles bőrből készült öv volt, amely egy kárminvörös anyagra lett rászorítva, s rajta két dobótőrrel és karddal. Bal kezén furcsa, páncélszerű karvédő volt, de ami még jobban nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy hiányzott a gyűrűsujja. A csuklya miatt szemeit nem láttam, inkább csak száját, melyen egy gondterhelt mosolyt véltem látni, amit egy már beforrt vágás szakított meg.
Share:

1 megjegyzés:

  1. ALTAÏR *sikoltozik*
    Nagyon tetszik a történet, olyan jó a hangulata és valóban érdekes crossover ez... De elképesztő! Mmwah. Várós. :3

    VálaszTörlés