2014. december 23.

4. Mr.Rogers

Sziasztok! Itt a karácsony, ezért ajándékként elhoztam nektek most a részt - ezzel együtt szeretnék Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket is kívánni! Mivel ünnepelünk, ezért gondoltam hozok nektek ma még néhány érdekességet a történetről és pár régi részt az előzőleg megírt történetből. Köszönöm a cseréket, az új feliratkozókat, a kommenteket - fogalmatok sincs mennyire örülök akárcsak egy két szóból álló üzenetnek a chaten vagy egy bejegyzés alatt - és nem utolsó sorban a megtekintéseket! Jó olvasást! Sietek a következő résszel, ahogyan azt az időm engedi! :)

„Kezdtem hinni az ártatlanságomban.(...). Aztán rájöttem, hogy nincs bennem elég érzelem, nem tudok igazán szeretni, majd belehaltam, úgy megvetettem magam. Aztán beláttam, hogy a többiek se szeretnek igazán, s csak azt kell elfogadnom, hogy egy kicsit olyan vagyok, mint mindenki. Aztán úgy döntöttem, hogy nem, csak magamnak tehetek szemrehányást, amiért nem vagyok elég nagy, és igenis kétségbe kell esnem, amíg el nem jön az alkalom, hogy az legyek.”       (Albert Camus)



Magabiztosan sétáltam végig szűk egyenruhámban a washingtoni központ legfelső emeleti folyosóján, kezemben a tegnap kapott aktákkal. Fury beszélni kívánt velem még mielőtt részt vennék az esti bevetésen, s ez nem kis fejfájást okozott nekem. Körülöttem mindenki öltönyben rohangált, aki kicsit is fontosabb embernek számított, s vagy telefont, vagy egy táskát szorongatott magánál a nagy sietségben. Ezen a szinten mindenki napi huszonnégy órában dolgozik, a szabadnapot pedig csak egy lazább napnak kapja a többinél. Ugyanis a hírszerzésnél a legértékesebb dolog, maga a hír, az információ. Ezekhez az információkhoz azonban nem juthat hozzá akárki. Több évnyi keserves munka kell — vagy az én esetemben egy kellően fontos emberek aláírásával ellátott „ajánló”levél — s akkor, talán léphetsz egyet előre a ranglétrán, de összességében még ez sem biztos. Az utca embere puszta szórakozásból pedig be sem teheti a lábát. A munkaerő utánpótláshoz számtalan iskola asszisztál, legtöbbjük az államokban és Angliában, de elszórva egy-egy intézmény szolgál ehhez speciális képzéssel. A legképzettebb biokémikustól a katonáig mindenki megtalálható a S.H.I.E.L.D.-en belül. Pontos számot tippelni sem mernék hány embert is foglalkoztathat a hírszerző ügynökség, de a központot naponta háromezer fő látogatja, ami magába foglalja a takarítót és a Világbiztonsági Tanács elnökét is. A munkára jelentkezőknek pedig számtalan előírással és elvárással kell szembenézniük, ha az ügynökségnél szeretnének karrierbe kezdeni, azonban a gyors előrejutást senki sem garantálja a felvételkor. Összesen tíz fokozatot különböztetünk meg, valamint egy tizenegyediket és még azon belül négy csoportot a legmegbízhatóbb embereknek — az ő számukat egy kezemen meg tudnám számolni.

A „cég” fejének irodája elé érve, óvatosan koppantottam kettőt az ajtón, majd beléptem a tágas helyiségbe. A hibátlanul lerakott törtfehér padlón, tökéletesen csengtek cipőim sarkának apró koppanásai, miközben lassan közelítettem a világos szoba közepén álló hatalmas íróasztalhoz. Fury az asztal mögött állt, hátat fordítva nekem, s szüntelenül csak a panorámát csodálta, a padlótól plafonig érő ablakokon keresztül. Nick hiába kínált hellyel, én visszautasítottam azt — bármennyire is csábítónak tűnt leülni a kézzel varrott, bőrfotelba, nem szándékoztam sokáig maradni. Majd látva, hogy semmivel nem tud rávenni, hogy helyet foglaljak, inkább megfordult, s belekezdett mondanivalójába.
- Az akciót hat órával előrébb hozzuk, este ugyanis más dolga lesz. Tizenöt saroknyira innen, az egyik galériában meg kell szerezni egy kódot. A feladata annyi lesz, hogy a kivonási pontnál kell lennie az úrra, pontban 19.00-kor. Ez önnek láthatólag nem nagy feladat, ezért nem tűrök bármiféle hibát vagy komplikációt - közölte szárazon a tényeket. 
- Mihez kell a kód? – kérdeztem, amit az élesen villanó szemből levonva, nem igazán tetszett neki.
- Az nem az ön dolga. – Zárta rövidre, majd tüntetőlegesen hátat fordított nekem jelezve, hogy nem kívánja folytatni a beszélgetést. Ellenben én elkezdeni sem igazán kívántam.
- Nem a kiskutyája vagyok, akit kedve szerint küldözgethet akárhova, remélem ezzel ön is tisztában van. – Tart erre helyben másik kétezer embert, ha rám volt ehhez szüksége, annak igenis oka volt. 
- Annyit tud, amennyit szükséges tudnia. Végeztünk, White ügynök. – Elnyomott egy gúnyos mosolyt, ahogy továbbra is a washingtoni látképet szemlélte, de képtelen volt megállni, hogy a délutáni bevetés kapcsán semmi megjegyzést ne tegyen, mielőtt még kilépnék az ajtón. - Addig is, fogadja meg a tanácsom és barátkozzon össze a Kapitánnyal. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor asszisztálnia kell egy bevetésén.
Akár makacsságomnak is betudhatnánk, hogy Fury tanácsával szembemenve közvetlenül a bevetés alkalmával találkoztam a Kapitánnyal, akiről lerítt a meglepettség, talán hogy egy nővel találja magát szemben, de mindenesetre furán méregetett az első percektől kezdve. Egy egyszerű rajtaütésről volt szó Detroitban, annak is az elhagyatott területén, bár a várost ismerve az a meglepő, ha valami nincs kihalt állapotban benne. Hiába volt rutinküldetés, Stevere vigyázni kellet bármennyire is ódzkodtam a feladattól. Tiszta déja vu. 
Érdekes, hogy az ilyen piti bűnözők mindig a legmocskosabb, legromosabb helyen tevékenykednek egy elhagyatott helyen – mint egy rossz klisékkel teli filmben, ahol mindig a jó győzedelmeskedik a várost uralni akaró gonoszok felett. Azonban a legnagyobb bűnözők nyakkendőt hordanak és villákban laknak, hogy ellenpéldát állítsanak az előítéletekkel szemben. Őket nem lehet egy egyszerű „berohanunk és letartóztatunk” akcióval elkapni. Hozzájuk csel kell, egy érzéki hazugság, hogy amikor már azt hiszik megnyertek maguknak, összedöntsük a reményeikből épített kártyavárat és átadjuk őket az igazságszolgáltatásnak.
Amerika Kapitány ott állt előttem (ugyan nekem háttal), a maga teljes életnagyságával, kilencvennégy évével, valamint tökéletesen oldalra fésül hajával. Semmit sem változott hetven év alatt, ezt jó magam tanúsíthatom, hátán, a ma már szinte nemzeti jelképpé vált vibránium pajzsa pihent. Természetesen a S.H.I.E.L.D. készíttettet neki egy mai kornak megfelelőbb ruhát, amiben nyugodtan részt vehet egy-egy akción. 
Erre a küldetésre azonban én sem a szokásos felszerelésemmel jöttem. Íjamat mellőzve, kezemben egy Stark által kifejlesztett gépfegyvert tartottam, amit leginkább egy Zastava M93-ashoz tudnék hasonlítani, csak épp modernebb formában, s ruhám is megegyezett az egység többi tagjáéval. Délután fél egy körül járhatott az idő, amikor mindenki talpig felszerelve, egy utcányival arrébb körbeállva hallgattuk a Kapitány utasításait. Steve folyamatosan kereste a tekinteteket, miközben magyarázott, majd égszínkék íriszei megtalálták az enyéimet, s hosszasan elvesztek benne. Akkor, s ott valami történt velem, amit ezelőtt ritkán éreztem. Gyomrom görcsbe rándult, mellkasomban furcsa fájdalmat éreztem, hirtelen feszült lettem, s egy szinten megsemmisültem. Talán, féltem. Féltem, hogy felismer és kitudódik minden körém szőtt hazugság. Féltem, hogy rájön, nekünk volt közös múltunk. Rájön, hogy nincs egyedül. Mondandója végén biccentett egyet, majd mindenkit a helyére küldött. Én is tettem volna a dolgom, de ő utánam szólt.
- Találkoztunk már valahol? – kérdezte, miközben arcáról leolvastam, bízik egy határozott igenben.
- Nem hinném – fordultam meg, elrejtve egy mosolyt – Isabell White, különleges ügynök – mutatkoztam be neki, hogy elhiggye ezt a hazugságot is.
- Steve Rogers – csókolt kezet úriember módjára, én meg azt hittem menten elájulok. Erre sem számítottam a mai napon. Bár meglehet, hogy Nick állt a dolog mögött, hogy a Kapitánynak ma mindenképp le kell nyűgöznie, mert akkor biztosan elárulok magamról valamit. Ez viszont nálam nem jön be, úgy meg pláne nem, hogy Clinttel eljátszatta velem ugyanezt – én meg bedőltem neki.
Leellenőriztük, hogy biztosan jól működnek-e az adóvevők, majd az épület keleti oldalán várakozó csapatomhoz indultam. A terv végtelenül egyszerű volt, Steve az első emeletről indul felfelé három fő kíséretében, míg én fentről végzek mindenkivel két másik ügynök segítségével együtt. A likvidálandó emberek a ház középső szintjén tartózkodnak, így körül lesznek zárva, hisz ha kiugranak az ablakokon – esetleg át a másik házra – két mesterlövészünk leszedi őket, akár jobbra, akár balra ugranak. A S.H.I.E.L.D. „szíves vendéglátásért” felelős ügynökei, pedig még kettő óra előtt itt lesznek, ezért addigra mindenképp le kell kapcsolnunk a kedves leendő vendégeket – remélem, szeretik a hideget és a menzás kaját.
Egyet ütött az óra, s az akció kezdetét vette. Innentől kezdve nem volt lehetőség a hibázásra, különben bármennyire is rutinküldetésnek számít ez, bármiféle komplikáció komoly problémát okozhat – de legalábbis részemről. Amerika Kapitány ide vagy oda, én felelek az osztag minden egyes tagjáért. 
Halkan haladtunk lefelé embereimmel az üres szinteken, amikor a számunkra kijelölt utolsó szintekhez értünk. Faltól-falig lapulva haladtunk minden egyes kis sarkot biztosítva, hogy végképp senki ne ússza meg élve; amikor rezegni kezdett a kommunikátorom. Ezen az eszközön kizárólag csak parancsokat kapok az Igazgatótól, valamint apróbb változtatásokat küldetés közben, s ez most sem volt másképp. 
- Élve kell a főnök – szóltam bele az adóvevőbe, amelynek hullámait kizárólag csak a Kapitány fogta.
- És melyik a főnök? – jött az egyébként teljesen jogos kérdés válaszképp.
- Azt már neked kell eldöntened – sóhajtottam megadóan, miután reményeim szerint megszakítottam a beszélgetést – csak legyen már vége, nem ettem ma még szinte semmit – suttogtam bosszúsan, s leginkább éhesen, és mivel nem jött válasz, egészen biztos, hogy ezt már Steve nem halhatta.
Az utolsó lépcsősor tetejéhez érve megálltam, s intettem az embereimnek, hogy maradjanak szorosan mögöttem. Nem hallottam semmiféle zajt, csak néhány férfi jókedvű beszélgetését. Néhány másodpercig tartott még a diskurzus, amikor valaki megzavarta a beszélgetésüket és a padlóra küldött pár tagot, aztán megláttam Stevet a lépcsősor korlátjánál, majd egy másik embert, aki fegyvert szegezett a tarkójához. Sokkal több indíték nekem se kellett, az irányzékon keresztül megláttam az ellenséges férfi halántékát és lőttem.
- Köszönöm – jött a megkönnyebbült válasz egy mosoly keretében a Kapitánytól.
- Ja… mert olyan védtelennek tűnt. - Viszonoztam a mosolyt. – Szívesen.
Még életben lévő, látszólag nem túlzottan megfontolt fejesünk kihasználva az alkalmat, elkezdett lefelé rohanni, de mielőtt a lépcsőhöz ért volna, játszi könnyedséggel térden lőttem. Aminek hála, arccal előre lecsúszott a lépcsőn. Örülni fog a fogorvosa.
Félhétkor már a kiállítás megnyitóján álltam kedvenc királykék nagyestélyimben, csak egy kiadós alvás után áhítozva, amit negyven éve ignoráltam az életemből. Az egész terem tele volt unatkozó újgazdagokkal, akiknek nincs jobb dolguk, mint itt elütni az időt, két kényszermosoly közepett, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot is kezdhetnének az életükkel és a könnyen jött vagyonukkal. A hiba azonban bennük is ott lapult az ócska álcák és klisés szerepek alatt. Itt mindenki eljátssza a tökéletes házaspárt, akik nem tartanak legalább két szeretőt a másik tudtával, a boldog szinglit, aki nem ült órákon keresztül egy étteremben egyedül, látszólag egy férfira várva, holott sosem hívott senkit vagy éppen a szoknyapecér agglegényt, akinek a bankszámláján kívül az égvilágon semmije sincs, amiért bármelyik nő felvenné a családnevét. Imádnivaló társaság. Az esemény házigazdája egy pódiumon állt, elragadva a mikrofont a zenét szolgáltató zenekartól, hogy beszédet mondhasson a szórakozni vágyó közönségnek. A célszemély Sebastian Graham, Seattle aranyifja, egy jelentős gyógyszeralapanyagok beszállításával foglalkozó cég tulajdonosa. Aki úgy tűnik valami olyasmit talált az esőerdőkben, amit jobb lett volna otthagynia. De a kapzsiság mindig is felülírta a szabályokat.
 Azonban a megnyitóbeszéd messze tovább tartott, mintsem kellett volna, s ezüst karórámra sűrűn pillantva rájöttem, hogy az egész akcióra húsz percem maradt összesen, ami számomra kicsit sem biztató. Ám a képzésem kezdetén volt egy mondás, amit a legelsőként tanítottak meg nekem. Semmi sem igaz, de bármi lehetséges. Mondjuk, nem feltétlen erre értették, de most ide is jó lesz. Ennél nagyobb manővert is véghezvittem már, mint amire most készültem.

Az egyik pincértől szereztem egy pohár pezsgőt, aki sűrűn egyensúlyozott egy tálcányi adaggal és gondoltam könnyítek egy kicsit a helyzetén. A távolban megkerestem a kedves delikvenst, s csak annyira mentem közel hozzá, hogy szemkontaktust tudjak vele létesíteni. Szerencsémre felesége nem volt, sem barátnője vagy egyéb olyan személy, aki megnehezíthette volna a dolgom, így szabad kezet kaptam minden lehetséges eszközhöz, hogy esélye sem legyen menekülni. Tíz perc. Néhány erősebb szempilla rebegtetés, egy jól célzott félmosoly, a poháron nyugvó üres gyűrűsujj megvillantása, majd lassan hátrafelé sétálás, amikor már kellően felkeltettem az érdeklődését. Elkezdett felém közeledni, átvágva a tömegen, s bár számomra ismeretlen emberek ugyan leszólították, ő kitért néhány rövid válasszal és bocsánatkéréssel, majd tovább folytatta útját egyenesen felém. Kihasználva helyzetem a megbeszélt helyre sétáltam, a második emeleti lifthez, ami fent volt a galérián, hogy megnehezítsem annyira a dolgát, hogy Mr. Graham még ne tévesszen szem elől a kacskaringós folyosókon, s hatalmas termeken át. Öt perc. 
Mint az szelíd bárány, úgy követett egészen a lift ajtajáig, ami szélesre tárult előttem, kiengedve magából a felesleges tömeget. Mire ők eloszlottak a helyről a férfi kényelmesen felért, s elégedett vigyorral arcán lépett be utánam a szűk helyre, majd pillanatokkal később bezárult mögöttünk a fémajtó. 
- Mr. Graham - néztem fel szemeibe kellően kihívóan ahhoz, ami még leplezni tudta sikerem édes örömét.
- Maradjunk a Sebastiannél, de az volnék. - Jött közelebb egy fél lépéssel, mire én nem hátráltam egy centit sem, ezzel látszólag felbátorítva őt. - És én hogy szólíthatom önt? 
Észrevétlenül nyúlhattam táskámba, mivel képtelen volt elszakadni tekintetemtől, ami jelentősen megkönnyítette a dolgom, hogy csuklójára csempésszem a bilincset, melynek kattanására lett csupán figyelmes a gyanútlan tettes.
- Maradjunk annyiban, hogy ma nem én fogok válaszolni a kérdéseire.
Share:

2 megjegyzés:

  1. Aww, I ship them. Az utolsó Hobbit film után én már mindent shippelek.
    Izgalmas fejezet volt, tetszik Steve ábrázolása. Egyem azt az udvarias szívét. Egyetlen dolog szúrta a szemem, mégpedig az a néhány elgépelés, amit sikerült felfedeznem. Óóó, és és még egy kérdésem is lenne, amire nem muszáj válaszolnod, de rettentően érdekel, sőt, tudod mit, ne is válaszolj, legyen meglepi: lesznek benne modern orgyilkosok? Úgyértem Desmond, Shaun vagy Rebecca vagy az Abstergo? Az menő lenne. Várom a következő fejezetet :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az elgépeléseket dolgozom - a bétám ugyanis már 3 hónapja nem adott magáról életjelet :D
      Itt a válasz, mert én olyan kis kedves vagyok és lelövöm a poént: Abstergo lesz, a többiek nem c:
      És sietek a kövivel :3

      Törlés