2015. január 5.

5. Testvér


„Ha nem köt semmi senkihez, ha nincs mit veszítened, legyőzhetetlen vagy.”
Roberto Saviano

Telefonom szüntelen csörgése szakította meg békés pihenőmet a sikeres küldetés után, amit én kiérdemeltnek tekintettem, mások azonban nem törődtek ezzel. Mint úgy általában. A kódok immáron a S.H.I.E.L.D.-nél voltak, azon belül is Fury-nél, aki nem úgy tűnt, mintha közkinccsé tervezte volna bocsájtani a dolgot. Elnyújtózkodtam az amúgy sem békés hétköznapjaimat megkeserítő készülékért, majd színészi képességeimet felülmúlva, frissnek tettettem magam a hívás erejéig – érdemes tudni, hogy a reggeli keltést javarészt valakinek az aktuális hülyesége vagy célorientáltsága végzi. 
- Akkor eljössz? – hallottam meg Stark hangját a vonal túl feléről. Ezt a kérdést, így kora reggeli köszönésnek szánta. Hetek óta próbál rábeszélni, hogy menjek el a két hét múlva megrendezésre kerülő jótékonysági báljára, amit a befektetőknek tart minden évben. 
- Tony – vettem egy mély levegőt, hogy még véletlenül se akadjak ki túlságosan, s egy kilégzéssel moderáljam minden oda nem illő gondolatom, amivel esetleg megsérthettem volna, bár aligha foglalkoztatta volna a dolog, mintsem tovább lapozott volna arra a részre, ahol igent mondok és elmegyek a sokadik rendezvényére. – Nem fogok csak azért elmenni a hatvankettedik értelmetlen rendezvényedre, hogy kielégítsem a férfi vendégek tekintetét. Az meg amúgy sem számít részemről meghívásnak, ha bevetés közben felhívsz, hogy „Hello, szerintem marha jól nézel ki, nem jössz?”.
- Nem csak szerintem! – védekezett a milliárdos többé-kevésbé. Bár az is előfordulhat, hogy bóknak szánta mindezt, mentve a még menthetőt. Nem volt menthető.
- A lényeg ugyanaz és ezzel semmit sem javítasz a helyzeteden.
- Is, barátok vagyunk. – Ezt én egy szóval sem mondtam.
- Mióta? – Bármennyire is megígértem az apjának, hogy vigyázok rá, anélkül, hogy tudna a kis egyezségünkről, néha szívesen tarkón vágtam volna.
- Amióta megláttalak? – szinte magam előtt láttam, azt a jól lakott ovisra hasonlító vigyorát.
- Ez is olyan első látásra megy, mint a szerelem? – kérdeztem vissza a cinizmus teljes jogával élve.
- Akkor, Happy este kilenckor ott lesz érted! Legolast, meg otthon ne hagyd – mondta, majd letette a telefont. És még a számára divatos, számomra viszont megalázó késést is belevette az utazási időbe (ugyanis az est nyolckor kezdődik). Az egy dolog, hogy nem érkezek meg időben, de őszintén megvallva, elmenni sincs kedvem. Egyedül pedig végképp nem, eleget téve néhány magányos és önbizalommal túltengő egyén örömére. A Clinttel való dologgal… ha lehet így fogalmazni, régóta próbálkozik már hasztalanul, mi lerendeztük már egymás között, alighanem egy életre. Nem kapott túl szerencsés kezdést a kapcsolatunk, amin javítani egyre nehezebb. A határok elmosódnak a munkakapcsolat és a tény között, hogy egy házban élünk. A heti „javítsunk, amin még lehet” programot pedig úgy tűnik, nekem kell megvalósítanom…

A telefont – meglehetősen megszokásból - még csak eszembe sem jutott visszatenni az éjjeli szekrényre, amikor megrezdült a kezemben, jelezve, hogy üzenetet kaptam. Elkezdődött az újabb napi őrület, aminek a lefolyásán keveset változtathattam. Az SMS a következő spontán küldetésünkről szólt, ami nekem cseppet sem tetszett, de a vétójogommal élve azonnal a „céges” készülék után nyúltam, ami kizárólag egy belső hálózaton működött, összekötve a szükséges embereket. Idegesen tárcsáztam az Igazgató privát számát, majd türelmetlenül vártam, hogy felvegye.
- Nem vállalom – kezdtem üdvözlésképpen mellőzve a felesleges formaiságokat.
- És miért is nem? – válaszolt bármiféle érzelem nélkül a hangjában, szinte meg sem lepődött, ami még inkább felbosszantott.
- Fényes nappal azt hiszem nem szükséges megmagyaráznom mennyire kockázatos megtámadni egy egész hajónyi terroristát. Várjunk vele estig, hogy nehezedjenek a látásviszonyok és így előnyhöz jussunk idegen terepen.
- Mikor lett ennyire elővigyázatos White ügynök? – ha ebből a mondatból cseppfolyósíthatnánk a gúnyt, több hétig egy kis család vígan megfürödhetne benne.
- Mondjuk, amikor rajtam kívül az egész csapatot kivégezték Irakban? Csak a példa kedvéért… esetleg soroljak még néhányat a többi közül? – adtam neki egy kevésbé kellemes esetet az elmúlt évekből. Reagálásként egy szó nélkül lecsapta a telefont, ami várható volt. Gyűlölte, ha bármiben is, de igazam volt. 

A konyhából kilépve - kezemben egy csésze dupla habos kávéval, amelyet egy recept segítségével, de sikerült elkészítenem – a nappali felé vettem az irányt. A konyha ellenséges területnek számított nálam és hamar csatatérré változott, ha valami újdonsággal szerettem volna előrukkolni. Így inkább tapasztalati alapon általában rendeltem valamit, ha esetleg itthon étkeztünk volna. Magamon hagyva jól dekoltált hálóingemet, megpróbáltam hatni Clint férfi mivoltára. Bár ennyi erővel akár imádkozhattam is volna.
Minden tudásomat összeszedve – már ami a meggyőzőképességemet illeti – sétáltam be nappalinkba, ahol Clint hosszasan elnyújtózva pihent a kanapén, miközben a televíziót bámulta. Nem is fordított volna rám nagy figyelmet  egészen addig, amíg be nem álltam ő és szeretett kedvese közé, majd törökülésben helyet foglalva megrebegtettem felé szempilláimat. És mivel jó napja lehetett, volt olyan szerencsém, hogy észrevett és méltóztatott ülőhelyzetbe kászálódni királyi őfelsége, hogy pont szemben legyen velem. Köszönöm.
- Stark? – kérdezte rezzenéstelen arccal, hisz gondolom őt is zaklathatta már egy ideje a bállal kapcsolatban. De legalábbis azzal, hogy tuszkoljon el rá.
- Kávét? – ajánlottam fel neki a sötét színű löttyöt, amit már egy ideje szorongattam, figyelmen kívül hagyva kérdését, de ezzel meg is válaszolva azt.
- Nem fogok elmenni – közölte játszi könnyedséggel, kényelmesen a háttámlának dőlve, miközben égszínkék tekintetét az enyémbe véste.
- Akkor megiszom a kávét – „fenyegettem”, már amennyire ez annak hatott.
- Nem is szereted – jelent meg ajkain egy halvány mosoly amivel, évekkel ezelőtt sikerült levennie a lábamról és azóta is bánom, hogy bedőltem neki akkor és ott abban a pillanatban. Gyenge voltam.
- Ezt honnan tudod? – nyíltak nagyra szemeim, nem rémlett, hogy valaha is mondtam volna neki.
- Is, hét éve laksz itt és még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy reggel láttalak volna kávét inni. – Egyszerűen analizálta a helyzetet, és ehhez minden helyzeti előnye meg is volt.
- Akkor elkísérsz? – villantottam tízpontos mosolyt, miután megtörtem a csendet.
- Nem.
És így kezdődött az a fél órán keresztül tartó könyörgés, ami később, kicsit máshogy végződött, mint terveztem. És a kicsi egy erősen enyhített jelző volt rá.
- Mondd, miért utálsz ennyire? – vetettem oda neki, már csak az ajtóból visszafordulva. 
- Nem is tudom melyikünk kiabálta a másiknak, hogy „egy tompa késsel fogom elvágni a torkod”! – Összeszorultak ujjai a távirányító körül, elkaptam egy nehezebb lélegzetvételét. Döntésképtelen voltam, hogy örülnöm kellene vagy sajnálnom.
- Nem is tudom, te mennyire örülnél neki, ha először a szemedbe hazudja valaki, hogy szeret, aztán több héten át elhiteti veled, hogy nem bír nélküled létezni sem, majd másnap, miután megkapta azt, amit szeretett volna, át ad egy nemzetbiztonsági szervezetnek, akikről nem mellesleg hallani sem akarsz?! – Nyílegyenesen a szemébe néztem, amibe valami olyasféle kétségbeesés villant, amit sosem láthattam azelőtt. Annak az estének szenvedjük ma minden egyes nap a poklát. Hét éve minden egyes nap… egyetlen kudarc játszódik le előttem, amikor engedtem az emberi érzéseknek. Csak egyszer. Mert „biztos nem lesz baj”. De… mindig ezekből a „csak egyszerekből” lesz a baj.
Mondani szeretett volna valamit, de csak könyörgő tekintetet kapta válaszul. Én pedig csak szenvedtem belülről, de túl makacs voltam, hogy megengedtem volna magamnak a sírást. Már aligha hatott meg valami. Azt szerettem volna, ha ő is szenved és megérzi milyen az, amikor elárulnak azok, akik szeretnek vagy elhitte, hogy szeretik.
Az élet általános törvénye, hogy a harag legtöbbször erőszakot szült. Ezt az emberiség néhányszor alaposan megsínylette, az elmúlt évszázadban kétszer is. És mégsem tanult eleget belőle. Legyen az politikai vagy gazdasági ok, a hadászati technikákban messze olyan élen járunk, amiben az orvoslás sosem fog. Ölni már mindenki tud, gyógyítani nem. Rombolni előbb megtanultak, mint újjáépíteni.
A lépcsőfordulónál nem jutottam tovább, hiába hallottam lépteit, gondolataim túlságosan lefoglaltak és a felszakított sebek. Clint erősen - bár mégis gyengéden – megragadta alkarom, majd maga felé fordítva, kis híján a falhoz nyomott.
- Sosem hazudtam neked – szólt halkan, fojtottan. De akkor már réges-rég tudtam és hajthatatlan voltam. Túl büszke ahhoz, hogy nyíltan meg tudjak neki bocsájtani és ezt ő is tudja. Az elején csúsztak el a dolgok, még a reptéren. Csupán rossz időben találkoztunk és rossz helyen. Akkor ott meg kellett volna igazán ismernem, nem rá hagyni és megvárni még ő maga mondja el nekem. Azóta megváltozott, de én nem változtam vele, nem tudtam magam mögött hagyni a történteket és észrevenni, hogy az már nem számít. El kellett volna engednem a haragot, amit a tettei miatt éreztem, de mégsem tudtam és talán soha nem is leszek rá képes. Fájt, hogy hagyta, hogy Fury olyan istentelen módon megkínoztasson. De rá kellett volna jönnöm, hogy nem önszántából tette és nagy valószínűséggel, nem mondták el neki, miket is tettek velem. 

Mert hiába szép az az ajánlólevél, ha a kiajánlott személy nevének a helye üres.

Persze.

Írjam oda a sajátom.

De melyiket?

Lucky valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag élvezte nézni, ahogyan már a harmadik szerencsétlen bokszzsákot teszem tönkre, feleslegesen. A feszültség sehogyan sem akar elmúlni és a beszélgetés utáni kis incidens sem akart eltűnni a gondolataim közül. Fury az akciót végrehajtatta nélkülem, ahogyan ismerem. Számára vajmi keveset számít a többi emberélet. Megment sokat, de közben hányat tesz tönkre? Majd a toborzáskor megoldják az érte felelős személyek… Mindig megoldják, mint egy tökéletesen működő gépezet. Stark egészen biztosan az egyik legpolgárpukkasztóbb autóját küldi majd értem, hogy biztosan elmenjek – bár ez engem aligha befolyásolna, de ha a barátjának mond, most az egyszer és lehetőleg utoljára megteszem neki ezt a szívességet. Az apjának megígértem, hogy legalább az ötvenet megéri élve. Bár ő erre előszeretettel rájátszik és kihívja a sorsot maga ellen. A tudta nélkül is épp elég dologgal tartoztam neki és talán az egész világnak. Hiába fáradozom annyi éve, sokszor hiába, hogy jobb hellyé tegyem ezt a világot, az itt élők annál jobban megakadályoznak engem. Érdekes, mindig a külső ellenségtől félnek annyira, pedig a közöttük megbújók ártják a legtöbbet. És amikor segítenék, én vagyok a bűnös, engem üldöznek és tűznek ki vérdíjat a fejemre. 

Ám ők ezt nem látják, s tűrni kell.

Csak tűrni kell…

Ilyenkor tör rám az az érzés, hogy otthon kellett volna maradnom és elfogadni a kiszolgáltatott életet, ahol szabadon megalázhattak volna, de mégsem kellett volna minden nap az életemért küzdeni. Nem vadásztak volna rám és én sem öltem meg volna másokat. Találkozhatnék a testvéreimmel és a szüleimmel, amikor csak akarok. Lenne családom, akik szeretnek. Meglenne a fényes burkom és nem kellene többet tennem, mint igába hajtani a fejem, tartani a hagyományokat. Ehelyett mindent megteszek annak érdekében, hogy a fivéreim ne találjanak rám, s a szüleimmel is csak akkor találkozzak, amikor ők nincsenek otthon. Asgard népe, akik éltek, amikor megszülettem, hazavárnak, s a mai napig reménykednek, hogy halálom híre pusztán kitaláció. De ott álltak mindnyájan, amikor temettek. Igaz… nálunk nem temetnek. Sokkal inkább elengednek. Hogy aztán a Valhallában együtt várjuk a Ragnarök napját, addig ünnepelve, s majd megvívva az utolsó csatát. Születésem napán, minden évben, gyertyát gyújtanak s a vízre helyezvén engedik, hogy eltűnjenek világunk tengerének vízesésén, mely a végtelenbe végződik. Majd talán egy szép napon hazatérhetek, s mindent magam mögött hagyva otthon élhetek tovább békességben.  
Elmélkedésemből és a folyamatos püfölésből telefonom idegtépő rezgése húzott vissza a valóságba, aminek kijelzőjén egy olyan név villogott, akivel még hajlandó lettem volna az emberi jogokról tárgyalni, valamint a magánéletről és a szabadságolásról.
- Zavarhatom egy percre Ms. White? – szólt bele Coulson a készülékbe, a maga udvarias stílusával, amitől ösztönösen mosolyra húzódott a szám.
- Természetesen – válaszoltam, miközben kezeimről elkezdtem letekerni a bandázst – Miben segíthetek?
- Egy eléggé különös ügyön dolgozom épp, ami sok fejfájást okozott az embereimnek. Ha bármit tud mondani, azt nagyon megköszönnénk. – Gondterheltnek tűnt hangja, ám nem hibáztathattam érte. Az ő munkaköre az enyémnél is kiterjedtebb, valamint még megannyi ember dolgozik a keze alá, akiket vezetnie kell.
- Aligha tudna már nekem újat mutatni, Coulson. – Indultam az eggyel felettem levő tárgyalóterembe, ahová a szükséges információkat vártam. Ha ő hívott, valóban fontosnak kellett lennie.
- Ez talán mégis az. Minden anyagot átküldtem a gépére, talán ön többet lát azokból a jelekből, mint mi. – Csendbemaradt egy lélegzetvételnyi szünetre, ahogyan sejteni vélem, hogy valami kevésbé zsúfolt helyre távozott az illetéktelen fülek ellen. - Egyszer említette a különleges… vagy nevezzük akárhogyan is, látását. Talán azzal kellene megvizsgálnia őket.
- Mondja Phil, ön csak így megbízik bennem és a különleges… vagy legyen is az akármilyen képességeimben? – vetettem fel neki a kérdést és apróbb mosollyal, amit a megfogalmazása váltott ki. Legyen csak különleges. A monitorokon szinte azonnal felvillantak a képek és az adathalmaz, amik frissen érkeztek egyenesen Új-Mexikóból. 
A sok fotóból pedig egy ugrott egyből a főképernyő, amit már kiskorom óta olya jól ismertem. A kép egy pörölyt ábrázolt, a legendás Mjölnirt, amelyet kihunyó csillagban vadul kovácsoltak a törpök a Mindenek Atyja számára ajándékba. S erejének nincs párja sem fegyverként, sem építőszerszámként. Melyet Atyám adott - Odin, a kilenc világ uralkodója – a bátyám, Thor számra. Mint leendő uralkodónak. 
De bármennyire is jó nyelvészek dolgoznak a S.H.I.E.L.D.-nél, ezt a nyelvet egyetlen iskolában sem tanítják, így az anyanyelvemen aligha tud bármelyikük, hogy a feliratokat megfejtsék.
- Úgy hiszem, mindenkinek vannak titkai – adott választ Phil kérdésemre.
- Akkor elmondom önnek az enyémet, hogy ezt megértse. De ne feledje, ezt nem adhatja tovább senkinek. És cserébe, egyszer majd én is kérek valamit.
- Rendben – vállalta fel Coulson azt a tudást, amiről ember még nem tudhat.
- Mondja Phil, hallott már az Eddáról*? – helyezkedtem el, egy kényelmesnek tűnő székben.


*Ne a zenekarra tessék itt gondolni. Az Edda a skandináv mitológia kvázi Bibliája.
Share:

2 megjegyzés:

  1. "Ha ebből a mondatból cseppfolyósíthatnánk a gúnyt, több hétig egy kis család vígan megfürödhetne benne." Ezen annyira jót nevettem. Viszont arra felhívnám a figyelmed, hogy a mondat nagy betűvel kezdődik a gondolatjel után, amennyiben nem a mondta, válaszolt, kérdezte és társai a kezdőszó. Merengőn ezt fantasztikusan kifejtették, ajánlom olvasásra:) (http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=81823&i=1)
    A másik, hogy azt írtad, Coulson bébi letegezte Ist, "már megint", mégis végig magázódnak. A clintes-kávés jelenet aranyos volt, és nagyon, nagyon kíváncsi vagyok, mi van Natashával.
    Érdekes fejezet volt, és bocsánat, hogy ilyen későn jutottam ide, de jobb későn, mint soha, nem? :D Ugrok a következőre.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Morgen a hasznos tanácsot! ^^ Igen, a helyesírás ezen területével eléggé hadilábon állok, de mindig próbálok rajta javítani. A tegezés dologgal arra akartam utalni, hogy Ms-nek szólította. Natasha meg majd jön :D és okoz némi kalamajkát.

      Törlés