2015. január 19.

6. Egyszer volt, hol nem volt...





"A háborúban… egy barát felbecsülhetetlen kincs. Eleinte magányos vagy és ellenséges, aztán találsz egy barátot, és ettől fogva attól rettegsz, hogy a következő pillanatban már nem lesz, és te megint egyedül maradsz. Látszólag milyen értelmetlen, ugye? " (Sven Hassel)
1940. — New York
Egy decemberi éjszakán történt, amikor az egyik valaha volt legjobb barátnőmmel - Peggy Carterrel –, valamint Abraham Erskinnel egy szigorúan titkos kutatóbázis fejlesztőtermében ültünk, csapatunk legfőbb fegyvertámogatójára várva. Kint hideg volt, ám tél lévén havat még pusztán képekről láthattunk, s azokat is az ország északi csücskében készíthették. Feszültségünket még inkább fokozta, hogy a napokban sikerült támogatást szereznünk a szenátor úrtól, Dr. Erskine Újjászületés Projektjéhez. A célunk az volt, hogy létrehozzunk egy seregnyi tökéletes katonát, akikkel megnyerhetjük a háborút. Élő fegyvereket akartunk létrehozni, amikkel aligha tudnak mit kezdeni Berlinben. A szérumok mennyisége azonban, még csak egy ember átalakításához volt elég, ezzel a problémák összessége el is kezdődött. A szérum ugyanis felerősít mindent az alanyban, mind a jó, mind a rossz tulajdonságaival együtt. Erskine az összes összetevő nevét és pontos mennyiségének adatát a fejében tartotta, valamint egy novemberi újság szélére leírva, s rajta kívül más személy nem tudta ezeket.
A megbeszélt időponttól számítva, Stark pontosan fél órára rá befáradt a helyiségbe, segítőkész komornyikjával, Jarvisszal együtt. Carter idegesen megforgatta szemeit, miközben egy doboznyi aktával szenvedett, a Doktor pedig valamit épp olvasott. Az én tevékenységem nem volt mérvadó ezekben az órákban sem, Howard megérkezésének pillanatában egy tollal szórakoztam.
- Köszönöm, hogy idefáradt mindenki! – csapta össze tenyereit Stark, mikor a terem közepére ért.

Ekkor kezdődött egy legalább fél órás monológ, aminek tömören a lényegét összefoglalnám, különben egy örökkévalóság lenne a végére érni. Howard Afrikában volt, ahol megtalálta a Föld legritkább anyagát, a vibrániumot. Ez az anyag keményebb az acélnál, viszont a súlya a harmada. Teljes mértékben elnyeli a rezgéseket — a vibrációt, ezért lett vibránium a neve — így egy tökéletes anyagot képez a lövedékek ellen, de mivel nagyon ritka és Stark elhozta az összeset, amit talált belőle, ezért ezt az infót nem fogjuk továbbítani a kormánynak, mert ami van, azt is elvennék. Amikor viszont elmondta, hogy pontosan mire is képes, eszembe jutott a rejtett pengém. A felső részében van egy lemez, amire pontosan illik az anyag leírása. A gond az, hogy azt a szerkezetet, még jóval az ipari forradalom (és Amerika felfedezése) előtt készítették nekem, egy a Krédóból származó írás alapján.
Természetesen halandó élő ezt nem tudhatja, s önerőmből megpróbálni elmagyarázni, talán teljesen felesleges is lenne. Mostanában túl bonyolult minden, s zűrzavaros. A következő háború, pedig a nyakunkon van. Csupán a levegőben érezhető a régi, s az új harcok puskaporos illata. Az emberiség, pedig úgy áll a második világháborúval, mintha csak egy sziklapárkányon állna. Egy kis lökés elég és belezuhan. Mert ez a mostani társadalom, épp oly törékeny, mint amilyen erősnek látszik kívülről. Itt pár év után senki sem tudja majd, mi a jó, s a rossz. Hisz minden kis hibát egy táskányi pénzzel el lehet intézni, s ezek sohasem kerülnek már a közember szeme elé. Mert a bőrfotelból irányítani könnyű azokat, akik a székben ülő emberek eszméinek igazsága mellett meghalnak a fronton. Itt csak a vezetők nyernek – és a fegyvergyártó cégek!

Az Újjászületési Projekt kudarcba fulladt Philips ezredes szemszögéből, hisz csupán egy embert sikerült szuperkatonává avanzsálnunk, s mindent tönkre tett egy német kém. Lelőtte Dr. Erskinet és megpróbálta elvinni az utolsó fiola szérumot, ami sajnálatos módon összetört, s így teljesen elveszett. Ezzel viszont az összes eddigi munkánkat teljesen visszavetette, a Doktor nélkül pedig, aligha jutunk egyről a kettőre! A háború viszont a mi egységünknek már a Hydrával kell felvenni, a nácik titkos kutató egységével, akit egy igen nagyon becsült tudós - Johann Smith – vezet. Volt vele szerencsém Berlinben találkozni – elég, ha annyit tudtok, hogy be szerettem volna kerülni a náci pártba, ezzel jelentős információkat szerezve, azonban nem vettek fel, mert szerintük túl kegyetlen vagyok nőnek, Johannt viszont egyenesen kitiltotta Hitler, mert ő talán egy fokkal lehetett kedvesebb nálam – ezzel megalapozva egy kicsit sem kellemes viszonyt vele és a csapatával.

De, a mi problémánk a nagyobbnál is nagyobb volt! Most, hogy a Hydra ellen kell küzdenünk, komoly fejlesztések elé kell nézni, az ő fegyvereik ugyanis egészen mások, mint a mijeink. Közel sem vagyunk olyan nagy létszámban, mint ahogyan kellene, s nem is mindenki van megfelelően kiképezve. Amerika Kapitányunkat meg elvitték néhány vérvételre, aztán meg a Szenátorúr a köznép elé akarja dobni cirkuszi majomnak, hogy pizsamában ugrálva árusítsa a kötvényeket. A legjobb lenne, ha meg tudnánk ezt akadályozni, de ez sehogy sem akar összejönni. Ezért ülünk, immáron hárman a Stark-kúria pincéjében megoldani a lehetetlent.
- A Kapitányt semmiképp sem szabad felügyelet nélkül hagyni – folytatta Howard a monológját, amelyet nagyjából tíz perce kezdhetett el – a szérum elvileg stabil, de bármi előfordulhat, ezért folyamatosan szemmel kell tartanunk.
- Személyi testőrség? – kérdeztem hitetlenkedve, hogy Amerika (állítólagos) legjobb katonája mellé, ilyen is kell.
- Nem, az túlságosan is figyelemfelkeltő – szólalt fel Carter ügynök, akire nem hárulhatott semmilyen feladat, mert Angliába kell utaznia még a héten. Na, meg itt dőlt el, hogy ez mindenképp az én dolgom lesz.
- Igazából, már meg van a terv – húzta „bíztatóan” széles mosolyra száját Stark, majd felém intézte kérdését – Tudsz énekelni?
- Nem, ezt te sem gondolhatod komolyan!
- Pedig jó ötlet! –értett egyet Peggy két vigyor között.

És ott álltam. Kék – piros sávos ruhában - mely alig takart valamit – ezüst magas sarkúban, fejemen egy tenyérnyi kalappal. Minden egyes alkalommal ott kellett állnom mögötte a színpadon, énekelve egy számot, amit azóta is átkozok. És a hála? Semmi. Az egész akció ott bukott el, hogy Steve elment egyedül kiszabadítani legalább háromszáz katonát és így őrizendő személy nélkül maradtam – de egy percig sem szomorkodtam emiatt. Viszont a vigyázása még nagyobb kihívást jelentett nekem. Ott kellett lennem a küldetéseken úgy, hogy ne vegyen észre. Több ezer kilométereket lovagoltam, hogy információkat továbbítsak a csapatának Buckyn keresztül - akit pár nap alatt nagyon megkedveltem -, mert a rádiók lehallgathatóak, de egy kézzel írt levelet aligha. Emlékszem, az egyik alkalommal nagyon tűzött a Nap, s a frissen hullott hó, szinte égette a szemem. Jamesnek – mert ez volt a valódi neve – adtam át egy üzenetet, s amikor megfordítottam volna a lovam a másik irányba, hirtelen megragadta a kezem, s levéve a fejéről a kedvenc pilótaszemüvegét, nekem adta azzal az indokkal, hogy nekem most nagyobb szükségem van rá. A küldetés után az osztag visszatért, de ő nem. Soha többet nem láttam, de a szemüveget a mai napig őrzöm, s használom. Képtelen voltam elengedni őt, a legjobb barátom volt.



Világéletemben egy boldogságtól fűtött szerelemre vágytam. Olyan regényesre és olyan drámaira, mint amilyen csak a filmekben van. De (...) rá kellett döbbennem, hogy a férfiak nem hisznek abban, hogy a mesék valóra válhatnak.
Nana c. film
-          Coulson? – kérdeztem Clinttől, aki egy csigás íjjal babrált, mikor visszatértem püfölni szerencsétlen bokszzsákot. Azt hiszem kellően lesokkoltam szegény Philt, aki így kellően megértett mindent a pöröllyel kapcsolatban egyaránt. Amit a legjobban furcsálltam a dologban, hogy mindent elhitt nekem és egyetlen egy tényt sem kért tőlem. Elég volt neki a Mjölnir.
- Honnan tudod? – vetett felém egy rosszalló pillantást két felajzás között.
- Sok mindenről tudok, amiről te nem – pihentem meg egy kicsit, s felültem az asztalra — amin sorban helyezkedtek el, a jobbnál jobb nyílvesszők — kezembe véve egy üveg vizet.
- Például? – sétált oda ő is az említett asztalhoz, miután tokjába helyezte a lőfegyvert.
- Ha ilyen könnyen elmondanám, nem lennék ügynök – húztam halvány mosolyra ajkaim, mire az övén is valami hasonló jelent meg, egy pillanatnyi szemezés után.
- Ennyit még sosem beszéltünk egy nap alatt – mondta, amire szerettem volna válaszolni valamit, de ne jött ki hang a torkomon. A bevetéseken kívül, gyakorlatilag nem is szóltunk egymáshoz, vagy ha csak tényleg nagyon muszáj volt. Pedig mindig is szerettem hallani a hangját, mely még a kis „incidensünk” előtt, mindig is kedvesen, s a valódi hangszínénél mélyebben szólt hozzám. Az évek elteltével azonban „kikopott” ez a jó szokásnak nevezhető dolga, s helyette a csend maradt.
Hiányzott. Hiányoztak a beszélgetéseink, amikor a régi lakásom teraszán esténként kiültünk egy üveg bor társaságában. Hiányzott, hogy reggelente egy izmos karral a derekam körül ébredek, miközben a nyakamon érzem egyenletes szuszogását. Hogy sosem találkozott úgy velem, hogy legalább egy szál virágot ne hozott volna. Hogy egyszer még ruhát vásárolni is eljött velem, mert aznap este dolgozott és nekem egy rendezvényre kellett mennem. A gyors munkaközti ebédek, a régi sétálások a parkban – mert bármilyen meglepő is, ilyenek is voltak -, a búcsúzások a repülőtéren, amikor el kellett utaznom a küldetéseim miatt, mert ő mindig hazajött, ha távol is volt. Akkor boldogok voltunk. Azt hittük mindennél jobban ismerjük egymást. S most? Mint két sértődött gyermek, akik megharagudtak egymásra. Egyszer talán kibékülnek, de olyan makacsok, hogy még azt is megfogadják, hogy nem szólnak egymáshoz.
- Ennyi minden még soha nem változott egy nap alatt. Örökké csak a sötétben dolgoztam, s ez a jól felépített rendszerem, most megdőlni látszik.
- Ez mind a te döntésed. A sötétből mindig lesz kiút, de valóban ki akarsz menni a fényre? - és egy másodpercre, de talán visszatért az a hang. Az a kellemes akkord, melyre oly régóta vártam.
- Ha kilépnék a fényre, az a pár ember, akik kedvelnek, ők is cserbenhagynának. Az életem még ennél is rosszabb lenne, mint most. Háborús bűnösnek és terroristának titulálva kivégzőosztag elé állítanának, ezért még csak temetést sem kapnék. A családom nagy része, már így is halottnak hisz, a többiek pedig, előbb vagy utóbb megtudják. Csupán boldogan akartam leélni az életem, néha egy kósza akcióval, hogy ne unjam halálra magam. Aztán Fury megtalált és okvetlenül kellettem neki, hogy elvégezzem a piszkos munkát a kényesebb emberek helyett, hogy néha múltammal, már amit ismer belőle, sakkban tartson. És tudod, néha előfordul, hogy amit te magad nem változtathatsz meg, az megváltoztatja az életed. A legtöbb esetben, már nem is változtathatunk rajta.
- És ha lenne egyetlen egy dolog, bármi, amit megváltoztathatnál az életedben, megtennéd? – nézett mélyen a szemembe, miközben elrakva az utolsó tárat, közelebb jött.
- Meg. – A legnagyobb hibámat kijavítanám.
- És ez a változás jobbá tenné az életed, vagy rosszabbá? – ért elém, s kezeivel megtámaszkodott a bútoron. Torkomat már a sírás mardosta, de büszkeségem miatt sem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének lásson. A lelkem még a körülményeimnél is jobban összeomlott.
- Elég nehéz úgy mindennap a szemedbe nézni, hogy tudom, másképp is lehetett volna – nem válaszolt, meglehet nem is tudott volna mit. Helyette óvatosan felém hajolt, majd oly hosszú idő után, újra megcsókolt. Félve, de törhetetlen magabiztossággal, mintha csak ez lehetett volna rá a legmegfelelőbb válasz. Hét évig vártam rá.
Majd pillanatoknak tűnő percek után, mikor elváltak ajkaink megszólalt:
- Soha nem lesz olyan, mint régen. Más lesz. De, ez nem azt fogja jelenteni, hogy rosszabb.
Share:

2 megjegyzés:

  1. ÓóóÓóÓÓóó... Tetszett a második bekezdésben az a kis filozofikus monológ, a rejtett pengére felcsillant a szemem. Annyira jó lenne olvasni Altairról, tetszett az elejtett párhuzam a könnyű páncélja és a vibránium között.
    Lesz visszaemlékezés még az orgyilkosokkal? Annyira el tudom képzelni, hogy Ezio rácuppan Isre.

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett! ^^ Természetesen még lesz visszaemlékezés (nem is egy :D). A rácuppanós dolgot meg majd elintézzük :) "Everything permitted".

    VálaszTörlés