2015. február 16.

Mindig az a nap...

Sziasztok! Sajnálom, hogy egy időre eltűntem, kérlek nézzétek el nekem (megint). Most jöhetne az, hogy tudjátok a suli, a tanulás, ami örök érvényű, de még ínhüvelygyulladást is sikerült kapnom, ami ellenére én akkor is írtam, amikor épp nem akart lerohadni a kezem a fájdalomtól. A mostani kis szösszenet, ami egy újabb epizód lesz a történetben. Az utolsó betekintéshez Morgen egyik kommentje (amit nagyon köszönök neki) adta az ihletet, az elsővel meg már nagyon lógtam két barátnőmnek (tehát most tessék minden piszkos gondolatot elővenni és továbbgondolni a leírt dolgokat, mert mondtam, hogy nem fogom kifejteni). Kellemes olvasást kívánok mindenkinek, amint tudom gépelem is az új részt! A szingliknek meg üzenem, hogy ismét királyok (királyak?) voltunk, megint kibírtuk egy Valentin napot!
u.i.: Köszöntöm az új feliratkozókat és köszönöm is a bizalmukat, hogy még az ilyen hosszú szünetekben is kitartottak és nem iratkoztak le két hét után! :)

Ne kérdezzétek miért éppen pont ő, "gyakorlatilag az apám lehetne" szokták mondani,
de kit érdekel? Imádom mind a színészt, mind a karaktert!
"Alig beszéltünk, s ha szóltunk egy-egy szót, halkan suttogtunk és a szívünk hallhatóan dobogott. Oly fenségesen komolyak voltunk, mint az égbe nyúló nagy hegyek és oly ártatlanok, mint az alvó gyermekek. A csókjaink holdfényből szőtt csókok voltak. És én úgy éreztem, hogy sohasem volt még a világon és nem lehet ezentúl sem soha a mienkéhez fogható boldogság..."
Herbert George Wells
2008.02.14.

Kint hideg volt, a hó lassan hullt alá az égből, s burkolta fehérbe a rideg, februári várost. Ez volt a legemlékezetesebb Valentin napom, amit hosszú évtizedek után, nem egyedül töltöttem. Minden percére tisztán emlékszem. Egy hosszú megbeszélésem után mentem hozzá, hogy nála vacsorázzunk. Szőke hajzuhatagomat hagytam, hogy gyengéden omoljon vállaimra, mert tudtam, hogy imád a tincseimmel játszani. Nyakamat a nemrég tőle kapott arany nyaklánc ékesítette, rajta a nyílvessző alakú medállal. Selyemblúzt viseltem, amit a tárgyalások alkalmával nyakig felgomboltam. De most, most csak éppen elfedte kebleimet. Sötét ceruzaszoknyám tökéletesen simult karcsú alakomhoz, s egészen a derekamtól, a térdem fölé ért. Magassarkúmat még az előszobában elhagyva léptem be a teljesen besötétített házba. A helyiségben ő várt rám, talpig öltönyben, ami felettébb jól állt neki — s pont ennyire utálta is azt hiszem. Miattam viszont felvette, hogy örömet okozzon nekem. A tereket csak az elszórva elhelyezett mécsesek világították meg, míg a levegőben az ínycsiklandó vacsora és a kedvenc vörösbora illata vegyült, s alkotott tökéletes harmóniát.
Amint meglátott, egyenesen felém sétált, s gyengéden magához ölelve megcsókolt. Lassan. Óvatosan. Minden pillanatát kiélvezve. Majd kézen fogott, s a konyhába vezetett, ahol az ő általa készített vacsora várt. Alig akartam hinni a szememnek! Az asztal vörös abrosszal leterítve, rajta kristálypoharakkal, porcelántányérokkal, ezüst evőeszközökkel, szövetszalvétával és a közepén egy hosszú, ám de vékony vázában, egy szál fekete rózsa várt. Tudta, hogy a kedvencem. S udvariasan kihúzta nekem a széket, töltött bort, és gondoskodott mindenről, hogy arra a pár órára, de igazán hercegnőnek érezhessem magam. Utána beszélgettük — jobban mondva beszéltetett — a mai napomról, a tárgyalásomról, és úgy összességében a semmiről, ám mégis mindenről. Csak rám volt kíváncsi, hiába kértem, hogy ő is mondjon valamit. Csak én érdekeltem. S míg az idő egyre gyorsabban telt, a bor úgy fogyott.

Talán közben még valami zene is szólt. Igen, hegedű – a zenelejátszóból. Szörnyen nyálas volt, s mindketten rendszerint ki nem állhattuk, de ma eltekintettünk ettől. Majd újra kézen ragadott, s visszatértünk a nappaliba, hol a bútorokat mér az érkezésem előtt félre tolta. Megforgatott maga előtt, s jobb kezét a derekamra helyezve, míg baljával az én jobbomat tartva, keringőzni kezdtünk. Vagyis először próbáltunk. Rémesen táncolt és nem is szeretett, de miattam megtette. Hogy boldog legyek. Hogy mosolyogni lásson. Hogy szeretve érezzem magam. A végére egészen jól belejött, de addigra már rég nem úgy táncoltunk. Kezeimet összekulcsoltam nyaka mögött, míg ő ugyan ezt megtette a derekamnál – ugyan megnehezítette a dolgom, hogy majd’ fél fejjel magasabb volt nálam, de a tűsarkúm remekül kompenzálta a helyzetem – s homlokainkat egymásnak támasztva, egymás szemébe néztünk. Hosszú percek teltek el így, amíg még bírtuk egymás „nélkül”. Hisz, hiába vannak, acélból idegeink, van ami azokat is eltépi. Szerelemnek hívják. Sőt, kölcsönös imádatnak! 
A következő pillanatban ajkaink sietve összeforrtak, s önkontrollunk egy része pillanatnyi hiányában bármire képesek lettünk volna. Két izmos karjával megemelt, s az ölében tartva vitt fel a lépcsőn. Másnap tűnt fel, hogy az emeleti rész — az ágyával együtt — végig volt hintve rózsaszirmokkal. A hálószobába érve lélegzetelállító látvány fogadott. Az eddig javarészt sötétszürke ágyneműhuzatok, függönyök, most mind sötétvörös színekben pompáztak. A biztonságosnak ítélt felületeket, pedig gyertyákkal borította be. Itt már a zene nem szólt, nem volt rá szükség. Engem akart hallani. Csak az én hangomat. Az ágyhoz érve végigfektetett a puha takarón, s nyakamat kezdve csókolgatni,  kigombolta a maradék gombot… 



1942.02.14.

A reménytelenség napja. A zene ugyan az. Az őrizendő személy ugyanaz. A ruha ugyanaz. A hó ugyanúgy hull. Az idő ugyanúgy telik. De most mégis más valami. A frontokat járjuk. A látvány elborzasztó. Mindenhol kosz, mocsok sár, pont, mint a katonák lelke. Jelentős részük férj vagy legalább férfi, otthon a szerető családja körében. Most mindenki egyenrangú. Egyenlően halott. De mégis mindenkit hazavárnak. Február van és a dermesztő hidegben, a hullákat eltemeti a hó.
A tábor melletti erdőben sétálok egymagam, s szüntelenül csak esik a hó. Elképesztően fázok, kabát nélkül, a fellépő ruhámban, de megyek. Csak megyek, és megyek. Nem érdekel, hogy majd’ megfagyok. Én annál sokkal makacsabb vagyok. Az előadás elmaradt, a Kapitány eltűnt. Vagy inkább megszökött. Vagy segíteni próbált. Segíteni szeretett volna a hazáján, de helyette cirkuszi majom módjára ugráltatják a színpadon, egy szál pizsamában és egy pajzzsal a kezében. S a délelőtti előadáson megalázták azok, akikért eltűrt minden fájdalmat, egy kapszulában. Hail America
Ahogyan sétálok visszafelé, amikor a tábor bejáratához érek, egyszer csak megremeg a talaj a lábaim alatt. Egy tank tűnik fel a távolban, s több száz ember körülötte. Nyúzottak, fáradtak, rongyosak. De jönnek, mert őket hazavárják. Élni szeretnének.
Az tömeg elején a Kapitány sétál. Mindenki őt élteti. Hőssé lett. Mellette egy férfi áll, magas, s rendkívül jóképű. Engem néz, egyenesen a szemembe. Majd elmosolyodik, s tovább megy. A hóesés elállt.

1480.02.14.

Akkoriban egy mecénás család egyetlen lányának álcázva magam, az Asszasszin Rend jó barátjának, Niccolo di Bernardo dei Machiavelli, Firenzei házában laktam, ami nem messze állt a Santa Trinitától. Önszántamból talán nem is utaztam volna ide, egyenesen Moszkvából, ha Machiavelli meg nem kér rá. S ahogyan megérkezett a válaszlevél én lóra szálltam, s holmijaimtól külön úton érkeztem meg Firenzébe. Az első hónapokat a város feltérképezésével, az emberek kiismerésével, az itteni szokásokkal, valamint a nyelvtudásom felelevenítésével töltöttem. Az itteni feladatom is egyszerű volt. Vigyáznom kellett az Auditore család megmaradt férfitagjára – Eziora - akire apja és legidősebb fivére tragikus halála után a Rend, mint öröksége szállt. Méltó volt rá, és ezt a tény senki kétségbe nem vonhatja! Képességei tökéletesen megfeleltek, s észben sem szűkölködött.

Egy napon azonban felfigyelt rám, s utánam osont – amit viszont én is hagyhattam figyelmen kívül. S ha már ennyi levezetendő energiája volt, jobbnak láttam egy kissé lefárasztani! Szinte bejártam a város összes főbb utcáját, majd végigsétálva a Firenzén átívelő Arno partján, s megálltam a Ponte Santa Trinita hídfőjénél, és megvártam őt. Nem tagadom valóban olyan jóképű volt, mint azt a környékbeli hölgyektől hallottam, de jobbnak láttam tartózkodnom tőle. Ugyanis a szerelem elhomályosítja az elmét, a gondolatokat, és a koncentrációs képességet – ami az én esetemben nem hiányzott. Ezio felismerve az egyetlen esélyét odajött, és csak egy dolgot kérdezett: „a becses nevem”. 

Ma pedig Bálint napja van, s este tizenegy felé járhat az idő. Selyem hálóingemben fekszem a puha ágyamban és folyamatosan a velem szemben lévő falat pásztázom, hosszasan elmélyedve gondolataim tengerében, amikor kopogásra leszek figyelmes. Szobám ablakainak tábláit valaki kavicsokkal dobálja. Mint a madár, akit most engedtek ki kalitkájából, úgy röppentem ki én is a fehér paplan alól. Hajamat ujjaimmal gyorsan átfésülve, kiléptem a ház egyik erkélyére.

- Ki az? – kérdeztem a lehető leghalkabban, hogy azért „zaklatóm” is meghallja.
- Csak én! – felelte ő, majd egy szempillantás alatt, felmászva ház falán, mellettem termett.
Share:

14 megjegyzés:

  1. Óóó... Ez a vég... :)
    Én olvastam az előző fejezeteket még a változtatás előttről, de ezek talán felülmúlják. Bár szétszedtél bizonyos embereket. Khrm... ;)
    Mint a fentiekből kiderült, nagyon tetszett ez a fejezet (is), csak egyetlen kis megjegyzést tennék: Hisz, hiába vannak, acél idegeink van, ami azokat is eltépi. <-- Ebben a mondatban nekem nem volt minden világos, és bár mostmár megértettem, lehet, hogy a van elé kellene egy vessző vagy valahogy át kellene fogalmazni, hogy az ilyen nehézfelfogásúak is megértsék, mint én. :)
    Blanka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kommentet Blanka, és végtelenül örülök, hogy tetszett! ^^ Valamint köszönöm, hogy szóltál az elgépelés miatt, valamint megpróbálom egyszerűbbé tenni a mondatot.

      Törlés
  2. Jajj, hát egyelek meg, EZIO úristen :3 Na, ő az a karakter, akit nagyon nehéz nem eltalálni, és te tökéletesen hoztad a figuráját. A nőcsábász mindenit. Aranyosak voltak ezek a valentin-napi kis epizódok, bár a cselekményt nem vitte előre, de EZIO, hát ő aztán kárpótol.
    Néhány mondatszerkesztési hibát megint sikerült felfedeznem, de ezek csak apróságok. Például az 1480-as rész legelső mondata. Egyrészt iszonyatosan hosszú, aminek megértésén nem segít az én édes drága cukorborsó Machiavellim nevének teljes változata sem. Az első tagmondat önállóan is megállja a helyét némi kiigazítással, aztán jöhet a többi.Csak azért említem meg, mert mire kibogoztam, ki mikor hol, mi ez a sok olasz...
    Az igeidőkkel is figyelj, egyszer azt írtad, leszek, aztán kérdeztem, felelte stb. Ezt én is mindig megszívom, az utolsó átolvasásnál érdemes erre figyelni.
    Mindezek ellenére élvezhető volt, nagyon is, csak még egy nyűgöm van: röviiid, ahj, de hamar vége lett! A kezed meg gyógyulgasson szépen, a sulihoz meg sok-sok kitartást, sajnos a második félév mindig húzós.
    Köszönöm, hogy olvashattam:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, már vártalak mikor érkezel meg :D Igen, Eziot nehéz nem jól leírni, mint férfit (valahogy nekem mindig ő jut szembe, amikor a reneszánszra, mint korszakra gondolok). Köszönöm a jókívánságot, most egy időre el vagyok tiltva a gép- és bármiféle írás felől (sajnos azonban a suliban való jegyzetelésre és a házikra nem vonatkozik), ezért fogalmam sincs, hogy mikor lesz új rész, ami teljes hosszúságú lesz, és akkor a hibáimat is kijavítgatom :)
      Én köszönöm, hogy elolvastad!

      Törlés
    2. Most esik le (tudom, elképesztően gyorsan jár az agyam), hogy Machiavelli 1480-ban még nem lehetett kapcsolatban az orgyilkosokkal. Egész egyszerűen azért, mert... Tizenegy éves volt. :D

      Törlés
    3. Ki tudja!Ezio viszont ( a forrásaim szerint) 21 éves volt :'D és fogalmam sincs, hogy most a könyvből vagy a játékból emlékszem-e rá, hogy ők találkoztak (tegnap vettük töriből a puszta létezését a reneszánszban, semmi több, ma meg TZ-t írtunk belőle). Sebaj, nem az volt a fő lényeg, Ezióhoz volt viszonyítva az egész :) az évszámokkal meg állandó harcban állok, de pssszt! Egyébként, amikor a Kapitány visszahozta a csapatot, akkor sem esett a hó a filmben, de így képzeltem el :)

      Törlés
    4. Találkoztak, de csak 1492-ben (azt hiszem, akkor, amikor Rodrigo Borgiát pápává választották, az pedig ebben az évben történt). Igen, Ezio annyi volt, ha mindegy igaz. Bocsi ám, hogy belekötök, csak kényes vagyok a történelmi hűségre, fene a pofámat. Még akkor is, ha ez AC és alternatív történelem. Lelövöm magam mindjárt.
      A nyelvvizsgához meg sok szerencsét:)

      Törlés
    5. Más szereplőt nem találtam, aki lehetett volna, ezért lett ő :) Viszont le ne lődd magad, szükségem van rád! :O
      És nem mellesleg, kell is a szerencse, amennyit felejtettem az elmúlt hetekben! :)

      Törlés
  3. Nagyon jó lett. A Bucky-s rész tetszett a legjobban. Remélem minél hamarabb tudod hozni a kövi részt. Megértelek nekem most járt le a büntetésem és a suliban is csak a hajtás. Hajrá, éld túl és hozz új rész. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! ^^ az a személyes kedvencem, ezért azt volt a legkönnyebb megírni :D az első résszel meg már lógtam pár embernek. Most a nyelvvizsga miatt nem tudom mikor lesz rész, de a lehető leghamarabb hozom!

      Törlés
  4. Nagyon tetszik a történet, ügyesen írsz. A trailer is fantasztikus :) melyik zene szól alatta?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! ^^ Melyik trailerre gondolsz? :)

      Törlés
    2. Ami a blogodhoz készült :) szuperül van összevágva és a zene (zongora) nagyon betalált :D

      Törlés
    3. Hűűű, annyira nem jut eszembe :') De dolgozom az ügyön és megpróbálom megkeresni!

      Törlés