2015. április 21.

9. Hit

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész! Köszönöm a rengeteg megtekintést és a kedves kommenteket! Nyakunkon az Ultron kora, ki hol tervezi megnézni? A vizsgaidőszakra és az érettségihez mindenkinek nagyon sok sikert kívánok! Mi ez a sok felkiáltójel? Kellemes olvasást! :)
Amint tudom, hozom a következőt! A lehető legközelebbi viszont látásig:  S.B.Hawk





„- Mi az igazság?
- A hitünket önmagunkba fektetjük. Olyannak látjuk a világot, amilyen, és reméljük, hogy egy nap az egész emberiség láthatja talán ugyanígy.
- Mi a világunk akkor?
- Egy illúzió, aminek vagy behódolunk - mint a legtöbben teszik - vagy amin felülemelkedünk.
- Mit jelent felülemelkedni?
- Észrevenni, hogy semmi sem igaz, és minden megengedett. A törvények nem a mennyeiségből erednek, hanem indítékból. Most már értem, hogy a hitvallásunk nem arra szólít fel, hogy szabadok, hanem arra, hogy bölcsek legyünk.” (Assassin's Creed)


– Jól vagy? – kérdezte Barton a vacsoraasztalnál, amikor sikerült valami színt varázsolni az arcomra. Tony humoros kedvében volt, amikor átszervezte a Pepper által alkotott ülésrendet, ezért mi is kaptunk egy két személyes asztalt az ablaknál.
– Amikor megláttam az alakot rossz előérzetem van, most – dőltem hátra színpadiasan a széken, kezemben egy borospohárral – most fel vagyok készülve rá, hogy bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. 
– Miért félsz tőlük ennyire? – Vett fel hasonló testhelyzetet, mint én. 
– Nem félek – néztem mélyen mélykék szemeibe – Attól tartok, hogy valakinek baja esik, akinek semmi köze hozzá. Arra esküdtem fel, hogy megvédem az emberiséget, – vetettem egy futó pillantást a bálteremre – nem arra, hogy mások kicsinyes álmai vagy bosszúvágya miatt hagyom elpusztulni. 
– Nem vagy egy kicsit mártír? – kezdtem úgy érezni, hogy aggódik értem.
– Vannak olyan eszmék, amikért érdemes meghalni. De ha meghalok, nem lesz, ki továbbvigye ezeket. Elvesznek, elfelejtődnek, míg ők hatalomra jutnak, s utána, ha mégis hirdetné ezt hitet valaki, eretnekké nyilvánítanák, majd eltávolítanák a rendszerből. Az új világrendből – suttogtam, hogy még csak a pincér se hallja meg, aki fél méterre állt tőlem.
– Miért csinálod, ha senki sem követ? Nem hinném, hogy bárki is megparancsolta volna, hogy mindezt egyedül kell véghezvinned. – Mondta mindezt úgy, mintha teljesen biztos lett volna az igazában.

– Én hiszek benne, bármennyire is elképelhetetlen ez számodra! – Nem tagadom, egy kissé rosszul estek szavai. – Ennek az egy eszmének szenteltem az életem egy jórészét. Sohasem fogom hagyni, hogy ez csak úgy elvesszen! – ráztam meg halványan fejem, mintegy nyomatékosítás ként. – Tudom őrültségnek hangzik.
– A cél nem lehet annyira őrült, ha ennyire szeretnéd megvalósítani, pusztán az arányokkal van baj. Egy ember, ezer ellen. Annyira azért ismerlek, hogy tudjam, nem adod fel. Ehhez azonban egymagadban egy íjjal kevés vagy. 
– Erősebb vagyok, mint gondolnád – sziszegtem.
– És minden esetre idiótább is, ha azt hiszed, hogy hagyni fogom – válaszolta. Gyorsan történt, Clint feje mellett két célt tévesztett lövedék törte ki az üveget. Egy magas férfi, arcát felfedve a nyilvánosság elől, egy földre taszított nő fejéhez szegezte pisztolyát. Társai eközben kiiktatták az őröket, majd járőrözni kezdtek a teremben. Asztalunkat magunk elé döntöttük, s próbáltunk felkészült ügynökökként viselkedni. Agyam elképesztő sebességgel elemezte kis a helyzetet és a különböző lehetőségeinket, nem törődve a vendégek kétségbeesett hangjaival. A kijárat pontosan négy méterre volt tőlünk, míg az erkélyre nyíló ajtó nagyjából kétszer ennyire. 
– Ki kell juttatnunk az embereket – mérte fel a terepet néhány pillanat alatt.
– Eddig én is eljutottam –nyúltam a táskám felé, amiben egy csinos kis revolver lapult. Tudom eléggé mainstream fegyver, mert mindenki ismeri és lehetőleg szert is tesz egyre, de amint megláttam (még anno) Szentpéterváron az egyik bolt kirakatában arany kiadásban, szükségét éreztem egy ugyanolyannak.
– Rendben, mi a terv? – nézett rám valamiféle pontos választ várva.
– Jobb esetben senki nem hal meg – hadartam két eshetőség végigpörgetése közben.
– Rosszabb esetben? – Ennyi idő alatt Ő is kitalálhatott volna valamit.
– A legrosszabb esetben lelőnek, mielőtt én lőném le őket – közölte velem tömören.
– Maradjunk a jobbik esetnél, – nyugtázta magában, s bizalmasan közelebb csúszott – de még mindig nem mondtad el, hogy mi a terv?
– Csak a szokásos figyelemelterelés – kezdtem vázolni ötletem, miközben megtöltöttem a kezemben lévő eszközt – a terem közepén álló három alakot megsebesítem és magamra terelem a figyelmüket, miközben kiviszed a vendégeket.
– Éljen a csapatmunka! – mondta inkább csak magának.
– Háromig számolok! – figyeltem meg a célpont helyzetét az épen maradt ablaküvegről. 
– Most komoly? 
– Nem. – Vettem egy mély lélegzetet.– Három! 

Nem szúrhattam el, csak tizenkét töltényem volt, amiből hat már a tárban várakozott akkor. A nőre pisztolyt fogó ember kézfejét találtam el, a másik négynek a térdét céloztam meg. És egy apró hibát sem ejtve, mindegyiket tökéletesen eltalálta. A vendégek másodpercek alatt rájöttek a helyzet adta lehetőségekre és rohanni kezdtek, de egy tőlem karnyújtásnyira lévő negyvenes éveiben járó hölgy teljesen ledermedt. Merev tekintettel engem bámult, remegett, s közben folyamatosan motyogott valamit. Fél tőlem. Egy lépést tettem felé, de ő még jobban a falhoz lapult. S a felé való aggodalmam kizárta a körülöttünk lévő világot. Csak Én voltam benne, s Ő és a tudat: retteg a helyzettől, amibe került. Életemben először fordult velem elő, hogy nem tudtam mit csináljak. Érzékeim eszeveszett riasztása azonban kirántottak a burokból, ugyanis egy rosszul bemért lövésből adódóan a velem szemben lévő nő halántéka felé egy lövedék tartott. Beismerem nem volt egy jól átgondolt ötlet, de abban a helyzetben, ott meg kellett tennem. Az asszony elé térdeltem, s élő pajzsként vártam a találatot. A számításaim mindenesetre beigazolódtak, a töltény könnyedén átszakította a puha csipkeanyagot, s a felkaromba fúródott. Iszonyúan fájt, de az adrenalin tompított ezen valamelyest. Körülöttünk a bálterem szinte teljesen kiürült, viszont a támadó kifelé húzta maga után a túszul ejtett hölgyet, kinek fejéhez még mindig fegyvert szorított. Nagy nehezen feltápászkodtam, s revolveremet felé emeltem – ezzel magamra vonva teljes figyelmét –, amikor Clint enyhén szólva leütötte őt. A támadó a földön, a társai elmenekültek és a rendőrség is megérkezett egy mentő kíséretében. Barton felsegítette a „majdnem” túszt, aztán felém sietett.
– Az öngyilkos hajlamaidról még sosem meséltél – vette le zakóját és nyakkendőjét, majd az előbbit rám terítette, az utóbbival elszorította valamennyire sérült felkarom.
– Visszamegyek a táskámért, hozd a kabátokat, odakint találkozunk! – adtam ki a „parancsot”, s kérdezési lehetőséget sem hagyva az említett táska irányába indultam. 
Kihalásztam a szilánkok közül, s a lehető legtermészetesebb módon elsétáltam a sarokig, mindenféle rendőrt és mentőst kikerülve (egyikőjükkel sem lett volna szerencsés összefutnom). Idekint mindenkin úrrá lett a kétségbeesés és az ijedség. Tony teljesen elveszett a szemem elől, de majd ráérek később is beszélni vele. Senkinek sem esett nagyobb baja, és ez is volt a lényeg. Amint várakoztam feltűnt, hogy esik az eső, de nem úgy, mint reggel. Némán, egyenletesen, s kellemesen. Lemosva a vért kezeimről. Barton megérkezését követően taxiba szálltunk, majd egészen hazáig némán élveztük egymás társaságát. 


Hazaérkezésünkkor Pizza már az előszobában aludt, s nem kelt fel érkezésünkre sem. Levetettem magassarkúimat, majd a szobámba indultam, amikor Clint intett, hogy menjek utána. Én pedig értelmes lény módjára lecövekeltem a nappali közepén és felhúzott szemöldökkel várta, hogy mit szeretne. Egyébként nagyon jó, hogy itt álldogálok, közben meg szépen lassan elvérzem.
– Nem lehet mindent egyedül csinálni – nyújtotta felém balját, de látva mozdulatlanságomat, nemes egyszerűséggel felkapott, s ölben vitt fel a szobájáig. S némán tűrtem a kiszolgáltatottságot, csupán mellkasának dőlve vártam, hogy mikor is tesz le. Végül a fürdőszobájában tett le, a kézmosó melletti pultra. Levettem rólam szürke zakóját, majd a ruha felsőrészét lehajtva elkezdte kiszedni a lövedéket. A fájdalom immáron kúszónövénymódjára járta be karomat, s nem akart enyhülni, de a világért sem mondtam volna el ezt neki. A mellettem lévő szekrényből előkeresett egy fekete dobozt, majd felnyitotta. Adott két vérzéscsillapítót, amiket szó nélkül bevettem – érdekes, mivel a vérem nagyon nehezen reagál különböző mérgekre, gyógyszerekre, ezért nekem mindenből kétszer annyit kell bevennem. 
– Az eszedbe se jusson! – mondtam kimérten az injekciós tű láttán. Zsigeri alapon és régi emlékekből fakadóan gyűlölöm e kicsiny eszközöket. 
– Ugye csak viccelsz? – Hökkent meg egyébként teljesen jogosan. – A tablettát beveszed víz nélkül, de a tűtől meg félsz.
– Azért a kettő nem ugyanaz a kategória! A vérzéscsillapító nem szúr meg.
– Istenem! – tekintett fel teátrálisan a plafonra.
– Istennőm... – javította ki ösztönösen. 
– Mi? – zökkentettem ki teljesen.
– Hagyjuk, csak szedd ki már! – legyintettem türelmetlenül épen maradt felső végtagommal.
– Akkor most ne nézz ide! – Alapvető pszichológiai tény, ha azt mondod „ne”, akkor azt egészen biztosan megszegik. Nincs is annál kellemetlenebb érzés, amikor beléd mélyesztik azt a hosszú tűt... Ja, de! Amikor érzed, ahogyan elterjed a testedben a tartalma.
– Jó, nem is volt annyira rossz! – nyugtattam magam, amire egy kicsit sem gúnyos nevetést hallottam magam mellől. 
– Ez morfium volt – felelte két kacaj között.
– Te ezt élvezed? – kérdeztem tőle hitetlenkedve, de válaszra már nem méltatott. Helyette megfogott egy csipesznek kinéző tárgyat és kihúzta a golyót. Arcom eltorzult a fájdalomtól, s egész jobb felem égett. Ilyen esetekre szokták lekötözni a sérült kezeit, hogy még véletlenül se fojtsa meg a segítőkész ember. Ez az a dolog, amihez rohadt nagy önkontroll kell.
– Ha mindenképp tudni szeretnéd, annyira nem. Viszont gödröt ásni még kevésbé szeretek.
Biztos kézzel varrta össze a sebet, miután kitisztította azt. Végezetül még gézzel is átkötötte párszor. 
– Kérsz még fájdalomcsillapítót vagy elég kemény vagy? – pakolta el a felszerelést. Hátamat a hideg csempének döntve várakoztam következő poénjára. – Hét évig egy szót sem szóltál hozzám, most kihasználom az alkalmat a beszélgetésre vagy esetleg szólj, ha újra kezded.
– Nem ma terveztem meghalni – néztem rá jelentőségteljesen.
– Ki szedted volna magadtól? – döntötte meg enyhén fejét.
– Valahogy biztosan – helyezkedtem felé a márványpulton.
– Sosem fogod bevallani magadnak, hogy te sem tudsz mindent egyedül csinálni? – lépett közelebb, hogy ültemből fel keljen néznem rá.
– Amíg ellenpéldát nem találok, addig egészen biztosan nem – hajoltam kihívóan közel hozzá. Még hogy a lövés gyorsan történt? Ajkaink közül tizedmásodpercek alatt szűnt meg az a rövid távolság. Csókjától egész lényem megremegett, s szívem gyorsabb ütemre váltott. Szinte a torkomban dobogott. Erős kezeivel combjaimnál fogva megemelt, majd lassan az ágyhoz cipelt. Óvatosan fektetett végig a sötét vászon anyagon.
– Ez egy elég jó példa? – kérdezte, miközben homlokát az enyémnek támasztotta.
– Tökéletes. 


Másnap derekam körül egy védelmező karral ébredtem. Le sem tagadhattam volna, hogy tetszik a helyzet. Pont olyan volt, mint régen. Mesébe illő, idilli. Talán még azt is mondhatnám tökéletes. Clint még békésen aludt – amiben nem igazán szerettem volna megzavarni, ha már egyszer lehetősége adódott rá –, viszont én másodpercek alatt meguntam a tétlenkedést. Megfordultam tengelyem körül – esküszöm nagyon figyelve rá, hogy még véletlenül se érjek nagyon hozzá, de ez elég nehéz úgy, ha lényegében az egyik felével rajtad fekszik –, s próbáltam mellkasába fúrva arcom visszaaludni, mire még szorosabban húzott magához.
– Meg se próbálj elszökni… – mormolta félálomban.
– Volt valaha bárki is, aki megpróbált? – kérdeztem vissza.
– Volt – kísérelte meg rövidre zárni a témát.
– Ki? – nyaggattam tovább, hogy végre hallhassam hangját.
– Hmm… – tett úgy, mintha komolyan gondolkozna – szőke volt, világoskék szemekkel, nagyon vékony testalkattal, hosszú lábakkal, bár alacsony volt. Amikor először megláttam, úgy gondoltam modell, és még csak szóba se állna velem. Eszméletlenül gyönyörű volt, sosem felejtem el – fejezte be mondandóját, amely bennem mély csalódottságot keltett.
– És mi van most vele? – tartottam válaszától.
– Most? – Ült ki elégedett mosoly arcára. – Itt fekszik mellettem.
– Hé! – S durcásan a hasfalába bokszoltam kettőt.
Share:

8 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett a rész kezdve az idézettel az elején! Az asztalnál ülő beszélgetés is nagyon el lett találva, a többiről nem is beszélve! Könnyen beleképzeli magát az ember, ami csak dob rajta. Egyszóval:fantasztikus volt :)

    VálaszTörlés
  2. Szia :)
    Nemrég találtam rá a blogra és egy nap alatt "kivégeztem". Az ötlet nagyon eredeti, szépen kihasználod a hatalmas Marvel-univerzumot.
    Külön örülök, hogy Barton ilyen fontos szerepet kapott. Szóval csak így tovább, én már várom a következő részt.
    Puszi: Sarah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^ Nagyon szépe köszönöm! :3
      Valakinek őt is szeretni kell :D

      Törlés
  3. Szia. Ez a resz valami eszmeletlen...fokent orulok neki, hogy rajtam kivul valaki mas is szereti Barton-t nagyon varom a kovetkezo reszt :)

    VálaszTörlés
  4. Sziia, megjöttem ám én is, bocsi, hogy csak ilyen későn. Izgalmas rész, bár ezt már megszokhattam volna :D Az első fele különösen tetszett, sokat elárul Isről az, hogy hagyta magát megsebesíteni egy vadidegen miatt... Hátjajj. Aztán a vége, úristen, én nem is tudom, mit mondjak. Baromi cukik ezek ketten, annyira tetszik, ahogy ábrázolod Clintet. Bevallom, ő engem annyira soha nem hatott meg a karaktere, de mióta olvaslak, egészen megkedveltem.
    Köszönöm, hogy olvashattam, várom a következő részt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Morgen! ^^ Már vártalak :D Sokan mondták már, hogy így jártak Clint karakterével. Mondjuk most nagy problémába ütköztem az Ultron kora megnézése után, mivel a cselekmény szorosan kapcsolódik a filmekéhez, valamint nyomokban a képregények elemeit is tartalmazza (de majd meglátjátok, hogy ki(k)nek a szerepeltetésével ütköztem hatalmas akadályoknak). Hú, nagyon kiakadtam rajta, sőt, még sírva is fakadtam, hogy ennyire nem szívathatnak meg a készítők!
      Nagyon köszönöm a kommentedet (ismét)! ^^ Amint levegőhöz jutok - és ihlethez - jön a következő rész! :)

      Törlés