2015. május 5.

10. Petite Rouge

Sziasztok! Elsősorban szeretném nagyon megköszönni a díjakat, amiket hamarosan ki is töltök, a pozitív visszajelzéseket, a 40. feliratkozót és a még több megtekintést! A rész eleje után kérlek ne nyomjatok rá a kicsi piros x-re a jobb felső sarokban, tudom kegyetlen vagyok, de most legfőképp boldog, mert végre ismét van internet itthon. Bármiféle ötletet szívesen fogadok a blog műfaját illetően mert bármennyire is crossover, innentől kezdve meg fogtok lepődni az biztos. Hamarosan szülinapozunk is az utolsó vizsgám után, amin nem kell részt vennem, mert van angol nyelvvizsgám Thanks my God! Továbbá minden vizsgázónak és érettségizőnek sok sikert kívánnék, RESPECT mindegyikőtöknek! Hamarosan visszatérek! :)  S.B.Hawk

A lélek számára nincs feledés. Ezer esemény bocsáthat fátyolt jelen öntudatunk és lelkünk titkos rovásírása közé; lehet, hogy ezt a fátyolt föllebbenthetik hasonló események. Annyi bizonyos, hogy akár le vannak fátyolozva, akár le vannak leplezve: ezek a rovások megmaradnak örökre; egészen úgy, amint a csillagok látszólag eltűnnek a napvilágnál, de mindnyájan tudjuk, hogy ez a világosság csak rájuk húzott fátyol, s csak várják, hogy ezt a fátyolt ismét föllebbentse az alkonyat.
  Thomas de Quincey

Egy tű és a benne lévő altató. Az az egyre erősödő, kikényszerített fáradtságérzet, aminek nem tudsz ellenállni. S megszűnik körülötted a világ. Fájdalmasan hangzik, de ami ezután történt, ahhoz képest semmi. A hangok alapján egy repülőn ültem — vagyis nem, mert feküdtem —, ráadásul egy szovjet gépen. Mégsem féltem, hiába voltak szemeim bekötözve. Végtagjaim szabadon, s az ágyon mindössze, csak egy öv tartott közvetlenül csípőm körül. Nem láttam semmit, ezért más érzékszerveimre kellett hagyatkoznom. A hangok szokatlanok voltak, nem beszélt senki oroszul vagy angolul. Franciában, olaszban, esetleg egy kis németben már nem is reménykedtem. Néhány jelentéktelen szót sikerült elkapnom, amiből csak egy dologra tudtam következtetni. Arab nyelvterület felé tartunk. A szagokból nem sok információt tudtam kinyerni. Tömör izzadság szag — kivétel egy férfiét mellőlem, róla márkás parfüm illata áradt, az anyagkímélő mosószer szagával egyetemben —, ergo a repülőtéren nagyon meleg lehetett, de mivel már javában tél volt, ezért a kabát melegíthetett fel mindenkit, vagy a nem létező klíma — jó elismerem, azért kellemes hőmérséklet volt. Igyekeztem mozdulatlan maradni, mintha még mindig aludnék, s úgy tűnt ez sikerült is. Leemeltek a gépről, majd a hangárnagyságú teremben, egy páncélozott járműbe tettek. Tél volt, s száraz meleg. Az autó hangja ismerős — egy Humvee —, a repülő kétségtelenül orosz vagy ukrán, az emberek idegesek, mintha a halálra vártak volna. Erős deja vu érzés fogott el. Már jártam itt. Afganisztán. Tudtam, hogy egyszer még viszont látjuk egymást. 

Hosszú órákig a Humvee monoton döcögése nyújtott némi szórakozást, melynek ritmusát próbáltam kiszámítani. Bal jobb bal jobb bal, jobb bal jobb bal jobb. Bal jobb bal jobb bal, jobb bal jobb bal bal. Már megint elrontotta! De nem voltam egyedül, a férfi még mindig mellettem ült, s géptől-gépig mellettem volt. Néha segített, hogy ne essek le, s készségesen vigyázott rám, amikor a katonák átemeltek egy másik járműbe. Viszont már legalább három kerek órája várok valamiféle változatosságra. S „testőröm” parfümjéből próbáltam kibogarászni, hogy ki is lehetett ő valójában. A talány nem nagy, az aromák a múlt századot idézik, komolyságot árasztanak, mégis volt benne egy kis el nem múló fiatalságot idéző édesség.

– Coulson? – hangom éles pengeként hasította át a velőtrázó csendet. 
– Vártam mikor szólal már meg – felelte higgadtan.
– Unatkoztam. – És ezzel meg is indokoltam beszéde pontos okát. 
– Érdekes nő maga. A látása az erőssége, mégsem fél, amikor ezt megvonják tőle – mondta filozofikusan Phil, s meglehet, hogy gondolataiba mélyedt.
– A válasz egyszerű – adtam meg gondjára válaszát percek múltán – nem ez a fő erősségem. Akkor is tudnék harcolni, ha vak lennék. Tudja, van az a mondás, hogy „Jól csak a szívével lát az ember”– idéztem az egyik kedvenc könyvemből.
– De maga nem ember – szakított félbe.
– Viszont annak születtem – ültem fel a viszonylag kényelmes hordágyon – ahogyan Asgard törvényes hercegnőjének is. Fury pedig akármit tehet, megöletheti azokat a személyeket, akiket szeretek, elküldhet a világotok legtávolabbi pontjára, kirúghat, elveheti a kitüntetéseimet, beállíthat terroristának, ezt az egy dolgot nem tudja elvenni tőlem. 
– Azt hiszi, azért van itt, mert megtudta, hogy ki is maga valójában? 
– Kétesélyes a dolog. Vagy ezért, vagy ha a másik okból kifolyólag, akkor Nicknek agyára ment a hatalom, ha azért, mert lassan hetven év után találtam valakit, aki úgy szeret, ahogyan vagyok – szóltam ingerülten. Valamelyest idegesített számomra legfontosabb érzékszervem hiánya.
– A második – mondta lemondóan. 
– Sejtettem – dőltem neki a mellettem lévő páncélozott falnak.
– Nem értem önt. Több mint ötszáz éve itt van. Miért nem ment még férjhez? – kutakodott Phil az amúgy sem teljesen világos múltamban.

„Te vagy az, kinek léptei nyomán a halál rózsája virágzik. Ki a békéről szól, s halandókat gyilkol. Kinek szépségével egyszerű halandó nem versenghet, de belülről halott, s csupán a tiszta, meghamisíthatatlan energia élteti – idéztem a cigány asszony szavait – Menyasszonyi ruhád a miattad megözvegyültek könnyeivel legyen átszőve, s szüzek varrják, ásók által feltört gyönge kezeikkel, uszálya árvává vált gyermekek keserves sírásai hosszabbítsák, csipkéje a megholtak vére feketítse. Fátylad kihalt nemzetek neveiből álljon, ékszereid, s koronád egy kőből legyen, mely akkora, mint a fájdalom, amelyet nekünk okoztál. Gyilkos madár üljön válladon, tollai színe egyezzen meg a Tiedével. Állj ott az oltárnál egyedül, s várd az elkésett vőlegényt, kit mindenki eltemetett már. Légy utolsó fajtádból, azok közül, kik miatt a mai napig halált hozol ránk, míg eljön az istenek alkonya. Te, a Bosszú angyala” 
– Barton még él – értetlenkedett Coulson. 
– Igen, de ő tudtommal nem tervezte megkérni a kezem. Sem most, sem amikor az átkot elmondták. 



Sorsomba beletörődve dobtam le magam kantinom ágyára. Mert ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét. Hülyeség! Fogd meg a citromot és facsard az ellenségeid szemébe, sokkal hasznosabb! Bár ez inkább ízlés és megszokás kérdése. Tudtam, hogy Fury nem mer kirúgni, ahhoz túl sok mindent tudok. Az egyetlen módja az eltávolításomnak, hogy önként felmondok, akkor viszont utánam küldi nagy valószínűséggel Natashát, hogy lőjön le, bár ez szánalmas próbálkozás volna még a nőtől is. Nem céloz olyan jól, mint ahogyan mondják. Clint meg a fél világért sem lőne le. A többi ügynök pedig nem igazán veheti fel velem a versenyt — sőt — nem hinném, hogy idáig elutaznának. Vagy ennyire kiszámítható lenne az S.H.I.E.L.D. igazgatója, hogy bízik abban, hátha valamelyik szerencsétlen afgán véletlenül fontos szervet talál el? Ehhez korábban kell felkelnie az illetőnek.

Első dolgom volt feltérképezni az én kis „birodalmam” minden egyes zugát, miután megszoktam, hogy nem mozog folyamatosan a környezetem. A szobát két személyre tervezték, tehát számíthatok még egy lakótársra, ha még valakit ideküldenek. Két ajtó volt látható, de tapasztalatból tudom, hogy kellett lennie egy harmadiknak is. Kezeimet a falhoz nyomtam, s lassan húztam végig a halványbarna falakon, mígnem az íróasztalnál egy kis bemélyedést nem éreztem. Az asztal viszont rögzítve volt a talajhoz, ezért más lehetőség után kellett néznem, a bejutáshoz. Fury nem hagyott semmit a véletlenre az egyszer biztos. Megismételtem az előző műveletet az asztalon is, és csodák csodájára, az oldalán lévő fémlap, valójában egy ujjlenyomat-olvasó volt — gondolom eredetileg csak az elemek összetartását szolgálta. A rejtett ajtó egy sötét jobbára gardróbba vezetett, amit világoskék neoncsövek világítottak be. Jobboldalon a fegyverek foglaltak helyet, míg baloldalt a ruhák — igen, véletlenül pont mindegyik az én méretemben, kicsit sem gyanús. Íjat sajnálatos módon sehol sem találtam. Az egyik egyenruhán egy alkarnyi nagyságú sötétkék doboz volt, benne a kedvenc napszemüveg, az aranyozott revolverem, a két rejtett penge, egy üzenet és egy telefon, amivel csak Coulsont tudom elérni titkosított vonalról — nagy valószínűséggel az Igazgató beleegyezése nélkül. A levél tartalma tömören egy „Ne add fel!”, valamint egy ígéret, miszerint megpróbál minél hamarabb kijuttatni innen. A sors azonban nem ezt tartogatta számomra. Idefent máshogy gondolták, amikor az Élet könyvét megírták. 
A gyakorlóruhák közt kerestem egy terepmintájú nadrágot, aminek szárát homokszínű bakancsomba tűrtem, majd egy azonos színű rövid ujjú pólót öltöttem magamra, aminek vállain ott díszelgett a századosi rangjelzés. Hajdanán dandártábornok voltam, s én parancsoltam a tábornokoknak, most meg a legmagasabb tiszt, akinek utasítást adhatok, az az őrmester. Csodálatos. Nem mellesleg jó amerikai szokás szerint, a századost kapitánynak nevezik. Hajamat magasan lófarokba kötöttem a rettentő hőség miatt,  pilótaszemüvegemet  magamhoz véve kiléptem a gardróbból. 

Időzítésem ismét tökéletesnek bizonyult, ugyanis ekkor kopogtatott valaki. Kinyitottam neki az ajtót, majd beljebb invitáltam a nálam egy fejjel magasabb férfit. Ránézésre szimpatikusnak tűnt, felül hosszabb, oldalt rövidebbre nyírt szőke hajával, mélykék szemeivel, amik különös módon csillogtak. Nyakában arany nyakláncot viselt keresztel, ami rendkívül jól mutatott napbarnított bőrén.
– Elnézést hölgyem a zavarásért, White századost keresem – fordult felém távolságtartóan.
– Azt hiszem, az én lennék – mondtam, amin látszólag meglepődött.
– Lacroix őrmester, a tizenkettesektől – tisztelgett udvariasan – köszöntjük a Viktória bázison!
– Ez nem a Szabadság bázis? 
– Három éve átneveztük, mert ez közelebb áll hozzánk, mint a szabadság. De nem szeretném fenntartani, holnap a lövészeten úgyis találkozik velem és a többiekkel – lépett a kijárat irányába. 
– Nem tart fent egyáltalán! – legyintettem. 
– Akkor, esetleg ha szeretné, bemutathatom a csapatnak, de persze csak ha van kedve hozzá – túrt bele kiszívott tincseibe.
– Rendben – eresztettem meg egy bátorító mosolyt felé. 



A kizárólag csak férfiakból álló osztag egy hosszú asztalán ült, ami fölé napvitorlát vontak. A negyven fok ellenére jó hangulat tükröződött róluk, amiről a hűvös italok is gondoskodhattak. Körülöttünk néhány fa tartott némi árnyékot, időnként katonák sétáltak el gyakorlóöltözetükben. Itt az éghajlat teljesen más. A hideg évszak pár fokkal hűvösebb, mint a meleg. Felhőt látni ritkaság, minden poros és száraz. Az esőt hírből ismerik, a havat legendákból. Nagy a hőingás, este szó szerint meg lehet fagyni — bár a sivatag még mindig rosszabb.
– Előre is elnézést kérek, a srácok jókedvükben néha túllőnek a célon – húzta el száját, mielőtt még odaértünk volna.
– Csak nehogy visszalőjek — kacsintottam rá cinkosul a sötétlencsék mögül. A csapat egy emberként néztek rám, amikor odaérkeztünk hozzájuk Sebastiannal.
– Százados had mutassam be, Andrew Murrayt, Ives Leblance-t, Ramsey Barnettet, Reginald Benettet, Horatio Adkinst, Isaac Cowant, Tyler Chase-t és Lewis Hartleyt – mutatta be az osztag többi tagját. 
– Jaj, Rouge ne legyél már ilyen nyámnyila! – hajolt előrébb Ramsey, miután szorított maga és Leblance között nekem egy helyet. – Dutch hozz a hölgynek valamit! — adta ki az utasítást Horationak, ameddig én helyet foglaltam mellette. — Andrew valójában Andy, lány kori nevén Csipkejózsika — mutatott a pad szélén ülő srácra — Ives Silas Leblance a cuki francia névvel megáldott Shy, aki csak a nevében félénk, de szép lányokat nem harap tudomásunk szerint — biztató, hogy mellettem ült — szerény személyem Mad volna a kegyed sofőrje — hajbókolt színpadiasan — Reggie a túlbarnult kedves fickó gitárral, Horatio Stanley Dutch Adkins a bácsi a német sörrel, Isaac alias Desert fox a mi kis túlélőzsenink, Tyler csak Ty, Hartley mindenkinek Lucky, Petite Rouge-t meg már ismered Sebastian Cedric Lacroix személyében. 
– És a kegyed becses neve mi lenne? – villantott rám egy fényes mosolyt a velem szemben ülő Isaac.
– Isabell White volnék, de becstele nevemen Black Hawk, de a black már kikopott belőle – bontottam meg az előttem lévő dobozos sört. – De térjünk vissza rátok, szóval akkor Petite Rouge? – néztem rá sokat mondóan.
– Nem valami érdekes sztori! Állandóan a kívülről vörös lencséjű napszemüvegemet hordom, ami a távcsőből vagy az irányzékból látva két vörös pontnak tűnik – kortyolt bele saját italába.
– Mad? 
– Azt majd a terepen meglátod szöszi – bólintott sejtelmesen a Vin Diesel hasonmás.
– Shy? – fordultam a másik oldalamon ülő férfi felé.
– Fogalmam sincs, rám ragadt – fordult felém. Őt talán legjobban David Beckhamhez tudnám hasonlítani felnyírt frizurájával, tetoválásaival és borostájával.
– És téged mi szél hozott? – váltott témát Tyler.
– Ty Hawknak hívják, még szép, hogy a szárnyain repült ide a mi kis madárkánk! – szidta le poénosan Ramsey.
– Hé! – böktem oldalba könyökömmel. Vizuálisan szinte teljesen elvesztem mellette.
– Bírlak szöszi! – kócolta össze fejtetőmön a gondosan lófarokba kötött sörényem. 
– Ó én is szeretem magam! – bólogattam helyeslően, mire a társaság hangosan felröhögött. – De azért téged is bírlak! – súgtam oda kicsit sem hangosan.
Nagy körvonalakban így zajlott a találkozásom a srácokkal. Mindenki kivette a részét a beszélgetésből, Mad és Ty állandóan oltogatták egymást, Andyt és Reggiet sem kímélve néhány csípősebb megjegyzéstől. Lucky ugyan csak ritkán szólalt meg, Horatioval egyetemben, aki jobbára az italokat osztogatta. Isaac és Shy minden apró mozdulatomat figyelték Sebastiannal együtt, hátha megtudnak még többet rólam. A csapatot összefogóan a végtelenül humoros szót tudnám rájuk illeszteni, mögötte nagy katonai tapasztalattal és bajtársiassággal. Egyesével azonban jóval több mindent tudtam meg róluk. Deset fox másik beceneve Acey, aminek a jelentésére még nem adtak magyarázatot, és van egy felesége Penelopé, valamint egy kislányuk Lucy. Reggie például az osztag másik sofőre és van egy felesége Barbara. Ty szeret olvasni, régebben a S.W.A.T. volt az egyik munkáltatója. Andy nagyon jó szakács, valamint ha unatkozik, inkább alszik egyet. Mad is házas és van két kissráca Brad és Patrick, akiket imád, és a szíve feletti zsebben mindhármújukról tart egy-egy képet. Lucky vegetáriánus és van egy Monica nevű menyasszonya. Dutch kedvence a Heineken, beszél németül, de különösebben semmiféle köze nincs a németekhez. Shy anyanyelvi szinten beszél franciául, mert édesapja Kanada francia nyelvterületű részről származik, s Ives ott nevelkedett. Rougenak barátnője van Sophy, akitől kapott egy arany nyakláncot, amin egy kereszt lóg, ő maga viszont nem hívő.
Share:

4 megjegyzés:

  1. Szuper rész: humoros, jól megírt, tetszett ;)

    VálaszTörlés
  2. Végre :3 Ismét egy izgalmas rész, Coulsont imádom. A rejtett penge említésekor pedig felcsillant a szemem. Az utolsó bekezdés viszont eléggé tömör és velős lett (szerintem legalábbis), előtte olyan szépen haladt a bemutatkozás. Sok a szereplő (már csak azért is mondom ezt, mert így fejből meg se tudnám mondani, hányan voltak a fiúk), és bár igyekeztél nagyjából mindenkiről írni valamit, ez így sok. Persze nincs baj azzal, ha többen vannak, szimplán csak nem érzem azt, hogy mindenki fontos lenne. Ha több fejezeten keresztül szerepelnek, akkor bőven elég, ha elosztod szépen az infókat és nem egyszerre zúdítod az olvasóra.
    Kíváncsi vagyok, mi lesz ezután, min fogunk meglepődni:) Köszönöm, hogy olvashattam, csak így tovább, kedves :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ismét sikerült olvashatót alkotnom :D igen a végét nem egészen ilyennek szántam, de közben megnéztem az Ultron korát és egy mondattól öngyilkos hajlamaim lettek, mivel a blog követi a filmek cselekményét, ezért át kellett dolgoznom a történet bizonyos pontjait :c Egyébként 15 férfit terveztem, de rájöttem, hogy felesleges, ezért 9-en vannak és Is a csapatban :D

      Törlés