2015. június 15.

12. Milyen áron...

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész, ami egy újabb fázisa a történetnek és egy új szállal is bővül, de psszt! Az a nagy harci helyzet, hogy 9.-én lelépek Svájcba, ahonnan megyek Németországon keresztül Hollandiába és nem igazán lesz kapacitásom írni, de mindenképp megpróbálom. Gondoltam rá, hogy előreírom a részeket, de van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy azonnal publikálni akarom őket. Várom a véleményeteket kommentben, valamint azzal kapcsolatban is, hogy szeretnétek-e valamit a blog születésnapja alkalmából? :) Mert lesz, de ha van bármiféle külön kérés, első dolgom lesz megpróbálni teljesíteni. Jó olvasást! S.B.Hawk

Egy kis lejátszási lista, amit személyesen nektek állítottam össze: x

Ezt csak a rész elolvasása után tessék elolvasni! : D 
Találjatok ki valami ship nevet nekik, Ziioval zátonyra futottunk ez ügyben!


Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van... Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa... Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell... Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (...) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak.

       Nyírő József



Visszafelé tartottunk a VIP kísérésről, amikor elért minket egy homokvihar. Mindössze kétórányi út volt hátra, de a biztonsági protokoll miatt meg kellett állnunk és megvárni, amíg elhalad. 
– Hogy én ezt mennyire utálom… – hallatszódott Dutch hangja immáron sokadszorra a Humvee rádiójában. 
– Nem csak te! – reagálta le Mad, miközben a kormánynak támasztotta homlokát (már amennyire ezt a sisak engedte neki).
– Legyen már vége ennek a napnak! – sóhajtozott Lewis.
– Cseszd meg holnap után mész haza! – szólta le Isaac. 
– Mi lenne, ha elkezdenék kiásni az autókat és visszaindulnánk? – vetettem fel az ötletet.
– Hallottátok a Kapitányt! – kiáltott Mad és nagy nehezen kinyitotta az ajtót. A kiszállást nem könnyítette meg a lehetséges kijáratok elé halmozódott több kilónyi homok. De semmi sem lehetetlen…
Előszedték a kinyitható „instant” ásókat és őrült tempóban dolgozni kezdtek vele, ameddig négyen járőröztünk a két jármű körül.
– Mondtam már, hogy mennyire utálom a homokot? — említette meg ismét Lucky a tényt, amit az elmúlt négy órában az osztag tagjainak fejébe vert. 
– Nem elégszer! – idegeskedett Rouge. Nem kedvelte túlságosan a panaszkodó embereket.
– Pontosan százkettőször – közölte Reggie.
– Tisztára para ez a hely – vágott közbe Desert Fox, aki nem a gyávaságáról volt híres – most már értem mit éreztek a spártaiak a thermopülai csata előtt. 
Ami nem állt messze a valóságtól. Mögöttünk egy keskeny szoros, aminek a be- és kijáratát (attól függ, honnan megyünk) ijesztő módon a „Halál kapujának” neveznek, előttünk csak az út és a pusztaság. Hallottam, ahogyan Mad megpróbálja beindítani az autót, de az megmakacsolja magát. 
– A rohadt életbe! – ütötte meg a kormányt és kipattant a volán mögül. Megkereste a szerszámkészletet a hátsó üléseknél, majd felcsapta a motorháztetőt és gyors szerelésbe kezett.
– Jól van, Leónidasz inkább figyeld a terepet! – kiáltott Rouge a túloldalról.
– Nézzétek srácok! Ott egy téglaépítmény kétszáz méterre! – jelzett Lewis. A következő dolog, amit érzékeltem, egy lövés volt, valamint egy nehezebb test tompa esése a forró talajra.
– Lucky! – üvöltöttem torkom szakadtából. Két napja volt hátra a srácnak, hogy ismét láthassa a menyasszonyát. Helyette egy sivatag közepén hal meg egy golyóval a fejében, távol az otthontól. De válasz nem érkezett. Nem láttuk hányan vannak, vagy, hogy hol. Lőttek és mi választüze nyitottunk rájuk, de kevésnek számítottunk. Amikor Fortuna a mi oldalunkra állt, kirohantam Lewis testéért, hogy behúzzam fedezékbe. Az odamenet sikeresnek bizonyult, letérdeltem mellé, amikor megéreztem, hogy figyel valaki. Ez természetesen egy tűzharcban nem ritka, de itt mégis más volt. Feltekintettem az előttem holtan heverő bajtársról és egyenesen az alak szemébe néztem (jobban mondva a napszemüvegébe). Emlékszem teljesen ledöbbentett a látványa. Ő volt az a fekete árny az álmomból. Negyven fok ellenére is sötét bőrruhát viselt, maszkkal és szemüveggel. Sötétebb barna haját hagyta szabadon fehér arcába lógni, s lépéseire ütemesen ingadozni. A bal karja fémből volt. Acélból. Megcsillant a napfényben. Fegyverével egyértelműen rám célzott, mire válaszul én is célkeresztbe vettem őt. 
Megmondták, az önfeláldozásom és a kedvességem fog a sírba vinni. Nem lőttem, s ő sem tette. Baloldalon azonban megjelent Dutch, aki nem vette észre az egyik afgánt, aki megölni készülte őt, ezért elfordultam és egy pontos fejlövéssel likvidáltam a tagot. Visszafordulni már aligha tudtam. A bal vállamat találat érte, de nem egy sima tölténnyel. A hangok egyre csak eltompultak, a kiabálás és a fegyverropogás megszűnt, s az alak közelített felém. Levette rólam a sisakot és a nehezebb felszerelést, majd megemelt.



Ébredésem sem volt kellemesebb. Pontosabban fogalmazva, ez nem nevezhető ébredésnek, inkább egy jól kicentizett instant hideg zuhanynak Ha még csak leöntöttek volna egy vödör vízzel. Á, nem! Egy erősen rázkódó autóban keltem fel. Nemes egyszerűséggel annyira zötyögött szerencsétlen jármű, hogy sikerült orbitálisan lefejelnem az ablaküveget, aminek keretében az berepedt én meg egy hatalmas fejfájással gazdagodtam. 
Örvendezve vette tudomásul, hogy felső- és alsó végtagjaim meg vannak kötözve, s a számat sem hagyta szabadon. Vállamra nyomókötést rakott, de lövedék szilánkjait bennhagyta. Iszonyatosan fájt, s próbáltam nem törődni vele, de ez aligha lehetetlennek bizonyult.
Az autóban rajtunk kívül nem ült senki — a „rajtunk” az szigorúan rám és az acélkarú, izmos, sötét alakra vonatkozik. Bár beismerem másodpercek alatt beindította a fantáziám… hogy, hogyan is szökhetnék meg, de a bilincsekre nézve esélyem sem volt. Vagy csak nem akartam eléggé…
Volt benne valami, ami vonzott. Ismerős volt, mégis ismeretlen. Tudni akartam milyen tekintet lapul a maszk mögött, milyen lélek a burok alatt. Mire képes, hogyan gondolkodik, mikét támad. Meg akartam ismerni, felfedezni belülről. Egyáltalán ember-e…
Látszólag ne törődött velem. Némán bámulta az utat, én pedig őt. Bőre fehér volt, akár a márvány, nem sokat lehetett kint a napon vagy északról jött. Fodrásznál régóta nem járhatott, mégis ez a haj vágás nélkül is jól állt neki. Az is felmerült bennem, hogy nem érzékeli a környezet hőmérsékletét, de ezt gyorsan elvetettem, amikor megpillantottam izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokát. A hőmérséklet elviselhetőbbé vált, az égen felhők úsztak, s eltakarták a Napot.

Egészen késő estig utaztunk megállás nélkül. A táj lassan változott. Elmaradtak a kietlen puszták, a különféle veszélyeket rejtő szorosok és kanyonok, a keskeny szerpentinek a hegyoldalakon, valamint a lassú folyású, széles patakok. Helyette zöldellő fű jött, fenyőfák és érdes sziklák. Nagy esésű vízesések, sima utak, lágy szellő, s nagyvadak. 

Hamarosan megpillantottam egy táblát, amin cirill betűkkel állt Abaz városának neve. Ekkor tudatosult bennem, hogy elég sokat aludhattam, ha ez idő alatt átcibált legalább két országhatáron — gyanítom nem útlevéllel. Az én kis elrablóm gyanítom beszél oroszul, ha itt vagyunk. Órák elteltével lassít egy nem túl jól menő motelnél (ekkora fejfájással csak ennyit tudtam megállapítani róla) és leparkol távol a bejárattól. Örömmel nyugtázom, hogy itt hagy egyedül és még be is zárja a járművet a biztonság kedvéért, ő meg felvesz egy sötét kabátot és besétál. Úriember. Az alapfelállás egyszerű, ha megpróbálok elszökni a riasztó megszólal. A bilincsek létszámfölényben vannak hozzám képest és a mozgásterem, valamint a rendelkezésemre álló eszközök száma vajmi csekély a sikeres akcióhoz.
Óráknak tűnő percek múltán kijön értem és nem hagyja, hogy rituális öngyilkosságot kövessek el a kesztyűtartóban talált zseblámpával, amit nagy nehézségek árán a térdeim és az ujjaim minden apró képességét bevetve találtam meg — más használható eszköz nem akadt az amúgy sem túl nagy helyen. Lábaimról leoldotta a „bokaláncokat”, majd rám terítve egy másik kabátot, az ölébe vett, s úgy cipelt a szobáig — ahol egyből visszatette az ólomsúlyokat vékony bokáimra. Unalmamnak tudható be, hogy pillanatok alatt egyenesbe hoztam magam és úgy ugráltam el felfedezni ezt a szállást. Roppant idiótán festhettem, de Jack Casst megszégyenítő módon végig csináltam.
Az egész lakás egy egész és két fél szobából állott, amit furcsálltam, de nincs mit tenni, ez van. A bejárati ajtó a nappaliba nyílik, aminek jobb oldalán lehetett bejutni a hálószobába, s onnan a fürdőbe. Visszafelé már nem voltam ilyen ügyes. A hálóban az egyik ugrásnál valamit elronthattam, s pillanatok múlva a kemény ágyon landoltam. Egyben ez volt az a momentum is, amikor az elrablóm megtalált. Pocsék humora lehet, ha ezen nem nevetett. Nem nevetett. Lepakolta a cuccokat a nappaliban és egy telefonszerű eszközön matatott valamit.
Én meg úgy hevertem végig az ágyon, mint egy kötözött sonka. Hernyó. Egy szomjas hernyó. Akinek ráadásul vérzik a válla! Eltette a készüléket, majd a fürdőből szerzett elsősegélydobozt mellém dobta. Azt hittem végérvényesen leszedi bilincseimet, de ezt csúnyán benéztem. Lábaimat ugyan szabadon hagyta, s felül minden védőfelszerelésemtől megszabadított — ennek hála egy trikóban ültem vele szemben, ami nem gátolta őt semmiben —, de jobb csuklómat az ágy támlájához kötötte. Utolsó dologként a szájtapasztól is megszabadított. Fogalmam sincs, miért nem bízik bennem… 


Ez egyébként egy zs kategóriás pornófilmben is elfért volna.


Fém ujjaival erősen tartotta törékenynek tűnő alkarom. Nem adott vérzéscsillapítót, érzéstelenítőt vagy bármi mást. Egy megtisztított késsel, valamint egy csipesszel eltávolította a töltényt, s összevarrta a sebet. Zárásképp megtörölte még mindig gyöngyöző homlokát és lehelyezte védőszemüvegét az ágy mellett lévő éjjeli szekrényre. A sötétítőket sietve elhúzta, így félhomály telepedett a szobára, mégis néhány csíkban beszökött a kinti fénysugár, s aranyra festette a padlót. Alkonyodott. 
Fel s alá járkált a szobában, idegtépőtempóban. Úgy tett, mintha nem törődne velem, holott minden kis rezdülésemre reagált. Arcát az ellenkező irányba tartotta, háttal állt nekem hosszú percekig. Nem tudtam mire vélni. Olvasni szerettem volna bennem, de Ő nehéz olvasmány volt.

Mély levegőt vett, s idegesen kifújta azt miközben rámarkolt a sarokban álló fotel támlájára. Jobbjával végigszántotta barna tincseit, miután acél karjával a szakadozó tapétájú falba vágott öklével, mély nyomot hagyva maga után. Leroskadt a meggyötört bútorra. Könyökeivel megtámaszkodott térdein, úgy támasztotta homlokát. Küzdött.
– Кто ты? – üvöltötte oroszul könnyes szemekkel, letépve magáról a zavaró maszkot. Remegett a dühtől, s megrezegtette szívem elszakadt húrjait. Hangja lelkem legeldugottabb zugáig hatolt, feltépve a legmélyebb heget. Tekintete az emlékezetembe vésődött, elraktározódott a többi mellett. Olyan volt, mint egy elmebeteg, vagy mint akit megszállt az ördög. Belülről kínozta a puszta látványom, ahogyan engem is az övé. Sosem volt részem pánikrohamban, de akkor ott közel álltam hozzá. Józannak kellett maradnom, megingathatatlan alapelvekkel. Meginogtam.
Szabad karommal kioldottam a biztonsági zárat a bilincsen, majd remegő járással siettem felé. Egyetlen egyszer volt hasonló állapotban, amikor Stevet és engem majdnem lelőttek — hosszú történet, de majd egyszer elmesélem. Elűztem a gondolatot, hogy ártani fog nekem, mielőtt odaérnék, nem lett volna képes rá. 
Letérdeltem elé, hogy egy magasságban legyek vele, könyökeimmel térdein támaszkodtam, s felkarjaimat az övéire helyezve összefontam ujjainkat, és homlokomat az övének támasztottam. Éreztem, ahogyan forró könnycseppjeim végigégetik napbarnított orcáimon, két tökéletesen egyenes csíkot rajzolva maguk után. Kegyetlenül fájt így látnom őt. Hetven évvel a temetése után. … Mégis bármi megtörténhet?
Mondjuk jó formán még csak temetése sem volt. A pap nyekergett valamiféle éneket, s szónokolt az Istenéről, miközben a gyásznép mereven bámulta az üres koporsót. Sokan voltak, sok olyan ember, aki egyáltalán nem ismerte úgy, mint én. Úgy egészen biztosan senki más. Mondjuk, ők azt se tudták én ki vagyok vagy, hogy a menyasszonya lettem volna, ha aznap nem zuhan le. A testéért nem ment el egyetlen még élő ember sem. S tudtam, hogy nincs ott abban a koporsóban, a sírkő mögött, mégis kijártam szinte mindennap. Eshetett eső, hullhatott hó, fújhatott orkán erejű szél vagy lehetett kánikula, én mégis ott álltam az üres sírja előtt. Rendszerint vittem magammal egy szál virágot — legtöbbször fekete rózsát, hisz mindig azt hozott nekem, mert tudta mennyire kedvelem ezt a színt. 

Szerettem volna, ha él. De milyen áron? Milyen formában? Nem így az biztos. 


– Ki vagy te? – ismételte meg kérdését immáron anyanyelvén. Akcentusa volt. Hangja elcsuklott. S ahogyan az ő kékeszöld íriszei találkoztak az enyéimmel, már biztos voltam benne, hogy nem emlékszik rám. Nem emlékszik az olasz frontra, Stevere, a találkozásunkra, a hóra, a sok halottra, a küldetésekre, az estékre. Amikor elvitt vacsorázni és táncolni, a hosszú éjszakákra, az együtt töltött reggelekre. Amikor egyszer Peggy kölcsönadta neki a porcelán teáskészletét, hogy lenyűgözzön, és eltört belőle egy alátétet. A tea borzalmas volt, de nem érdekelt, mert ő csinálta. Ki is öltözött hozzá. Sötétkék zakót viselt, világos vajszínű nadrággal, barna lakkcipővel. Elképesztően szenvedett a cipőben, de miattam tette. Minden lány őt akarta. De miattam felhagyott eddigi nőcsábász életmódjával, s kikötött mellettem. Mindent miattam tett. 
Meg akarta kérni aznap a kezem, s kiszállni az egész háborúból. Egy küldetésről volt szó. Akkor adta oda a napszemüvegét is. Peggynek elmondta, hogy mit tervez délutánra, s odaadta neki az édesanyja gyűrűjét, hogy vigyázzon rá. Ő azonban nem jött vissza. Meg akartam halni. Nélküle nem éreztem még csak félnek se magam. Negyednek se. Howard nem értette mi bajom van, bár ő sosem az empátiájáról volt híres, ha szerelemről volt szó. Egészen Irkutszkból lovagoltam el az olasz frontig, hogy átéljem életem legnagyobb kínját. Igazuk volt egy ezredévvel korábban a mestereknek, amikor megtiltották a szerelmet az asszasszinoknak. Csak fájdalmat okoz.
– Ki vagy? – suttogta megtörten. Kapaszkodott még a megmaradt emlékfoszlányaiba. Arcomat tenyereibe vette. Valóságos kín volt neki, hogy fémtagjával nem érzi bőröm tapintását, ajkaim puhaságát, hajam selymességét. Nem tudta mit kezdjen velem. Aki voltam
– Mire emlékszel, ki vagyok? – némán zokogtam, miközben szívem majd’ meg szakadt. A test sanyargatása ehhez képest semmi.
– Nem tudom – ingatta fejét, üveges tekintettel. Belül meglehet, hogy a felrobbanás szélén állt. Kezeit el akarta venni rólam, de én megállítottam ebben, s őt még közelebb vontam. Centik választottak el egymástól minket.
– A menyasszonyod.
Share:

4 megjegyzés:

  1. Lenyűgöző volt, mást nem tudok mondani! :)

    VálaszTörlés
  2. Ó. Te. Jó. Ég.
    Imádlak. Ez az egész Bucky-motívum annyira tetszik, hogy el nem tudom mondani. Egyre jobb és jobb lesz a történet, annak ellenére is, hogy azért maradt benne néhány elírás. És és és mi ez a mix, áh, bekövettelek 8tracks-en aaa :3
    Várom a következő fejezetet :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha te tudnád én mennyire imádlak :D Igen sajnos türelmetlen módon, még bétázatlanul tettem ki. Örülök, hogy tetszik Bucky, nagyon féltem, hogy nem tudom majd hitelesen megírni, de be szerettem volna mutatni egy másik oldalát is. A mixet ha hiszed ha nem, úgy állítottam össze, hogy csak másnap hallgattam bele (akkor sajnos nem állt lehetőségemben belehallgatni).
      Amint lesz ihletem, írom is azonnal :3

      u.i.: Mindenki, hogy elfelejtette elolvasni azt a kis mini szöveget a rész előtt, amihez írtam, hogy a rész elolvasása után olvassátok csak el. :D

      Törlés