2015. június 1.

11. Minden út a pokolba vezet

Sziasztok! Megérkezett a következő rész csodával határos módon (sikerült egy nap alatt kivégeznem az összes Puskin drámát). Innentől kezdve kezd majd megváltozni a történet, és előre is bocsánatot kérek azoktól, akik valami boldog történetet szeretnének olvasni (ez is boldog valamennyire, de nem ez a fő elem). És ez lenne az a pont ahol szólnék, hogy már ne lepődjetek meg semmin. Lesz ami lesz. Az a kis történet majd a rész közepén, teljesen való és megtörtént esemény, valamint minden amit Afganisztánról írtam. Jó olvasást! Várom a véleményeteket!  S.B.Hawk

U.I: A pastu nyelven írt néhány kis párbeszéd foszlányt angolosan ejtsétek ki, mert úgy lesz értelmük.
Meddő, véletlen ajándék,
Élet, mért is kaptalak?
Titkos végzet, sanda szándék
Kínhalálra szánna csak? 
Ki volt, aki létre hívott
Semmiből, mily orv erő?
Szenvedélyt bennem ki szított,
Kétséget ki csalt elő?
(A. Sz. Puskin)

Aznap éjjel mást álmodtam, eltűnt a csuklyás templomos lovag, s a meggyilkoltak, akik minden álmomban megjelentek. Az aznapi teljesen más volt. Nem is egy álom, inkább egy látomás. Egy sivatagban voltam ahol épp egy homokdűne tetején álltam. Szénfekete menyasszonyi ruhát viseltem, tizenhárom méternyi uszállyal, mellkasomon tenyérnyi rubintkővel. Hajam sötétebb volt, már nem is igazán szőke, magasra volt kontyolva. Arcomat, s alakom egészét befedte a rám terülő fekete csipkefátyol. Jobb kezemben koromfekete tűsarkúimat tartottam, a másikban egy kioldott revolvert. Mezítláb álltam a forró homokban, majd elindultam egyenesen előre egy fekete árnyék felé. Rohanva követtem az alakot, mígnem egy szakadékhoz értünk. Ő leugrott, s kis hezitálás után Én is. Fejjel előre zuhantam volna a mélybe, hacsak ki nem nyílnak szárnyaim — melyek színe pontosan megegyezett ruházatoméval — és óvatosan a földre nem tesznek. A homok helyett hófehér rózsaszirmokra érkeztem, egy kápolnába. Körbe tekintettem. Minden vakító fehér, a padok, a falak, a virágok, de az oltárig érő szőnyeg vörös. Talpam nedvesnek érzékeli a puha anyagot, mire megnézem mi is lehet az. A szőnyeg. Az is fehér, de vérbe van áztatva. Sietősen felveszem cipőimet és elindulok a velem szemben álló pap felé. Többször is elesek, mire egy személy felém nyújtja a karját — Phil. Támogatása ellenére így is elesem, mire másvalaki ölébe vesz, úgy cipelne odáig. Nem is Steve lenne az. De ahogyan sétál, egyre jobban nyúlik az út. Sosem ér véget. A padokból mindenki minket figyel, mosolyognak és senki sem sír. Egy kisfiú rohan elénk, meghuzigálja szoknyám szegélyét, mire letekintek rá. Csillogó kék szemeivel mélyen a szemembe néz, vékony ajkai egy szót suttognak „Anya”. Kiugrom az engem cipelő Kapitány kezei közül, s utánaeredek a gyermeknek, de ő szemeim láttára galambbá változik és elszáll. Ott állok némán, s rendületlen. Kezemben a fegyver még ott lapul, nem tudom milyen okból, de eldobom. Oldalamon a vőlegényem áll. Komoran bámul maga elé, s mikor megláthatnám arcát az álom eloszol.

Ez lenne az élet? Ahogyan egyre többet élek, annál kevésbé értem ezt. Megszületünk, élünk ötezer évig — jobb esetben —, aztán meghalunk? Testünk porrá válik, álmaink eloszolnak, nevünket elfelejtik, munkáink jó része semmibe vész. Ez lenne mindenki sorsa? Egy futó ábránd a homoktenger közepén. Egy vízcsepp az ablakon a többi között. Értékes, mert rövid, s nem örök.
És Én különb volnék, mint az emberek? Ugyanúgy eszek, iszok, alszok, álmodok. Ugyanúgy halok, ugyanúgy vérzek. Ugyanúgy érzek szeretetet, bánatot, boldogságot, csalódottságot. Félelmet. A többi asgardival együtt. Istenek vagyunk mi egyáltalán? Az egy dolog, hogy a skandinávok istenként tiszteltek minket, de valóban azok is volnánk? Az elmúlt generációk felépítettek mindent, mi csupán a békéről próbálunk gondoskodni. Atyám a lehető legnagyobb ívben kerüli a háborút, Anyám a megtestesült szeretet és megbocsájtás. A testvéreim — legfőképp Thor — meg a pusztán nyughatatlanok. Maradandóvá csak a legendák és a hősi énekek tesznek minket, amiket majd éjjel büszkén mesélnek gyermekeiknek az anyák. Rólam már szól egy történet, igen rövid, de nagyon kedves. Minden évben, amikor megszülettem, kimennek a végtelenbe hulló tenger partjára vagy csónakba szállva beeveznek, s egy égő gyertyát helyeznek a víz felszínére. Gyönyörű látvány, de rendkívül szomorú. A gyermekek vidáman figyelik az eseményt, az idősek felidézik milyen is voltam. Ezek a történetek maradtak csak belőlem, s emlékeztetnek honnan indultam. Talán jobb lett volna maradni. Jobb lett volna beletörődni a sorsomba. Bármi jobb lett volna, mint most ez itt. Az élet csúnya játékot űz velem, vagy csupán Én vagyok a zavaró szál a gombolyagban. Úgy rángatnak át egyik helyről a másikra, mint egy zsinórokra kötözött játékbábut. 

Hajnali öt körül ilyen gondolatokkal a fejemben bámultam meredten a plafont. Egyáltalán nem voltam fáradt. A szoba egyik sarkába már beért az éppen kelő nap kósza sugara, s egy narancssárga plecsnivel színezte a komor falat. Kis hezitálás után kimásztam az ágyból és egy alapos hidegzuhany mellett döntöttem. Ötletem sincs mikor kedveltem meg a szinte már jeges víz által nyújtott kellemes érzést. Remek ébresztő és a bőrömre is jótékony hatással van, a hajammal egyetemben.
Magam köré csavartam egy törölközőt és úgy vártam a gardróbomban, hogy Phil felvegye a telefont. Reménykedtem, hogy az időeltolódás van akkora, hogy még ébren van. Coulson, aki másodpercek alatt felveszi a telefont, most cserbenhagyott. Visszahelyeztem a készüléket a dobozába, majd gyakorlóruha után néztem, de ahogyan végigszántottam ujjaimat a felsők között, kezembe akadt egy fehér jegyzetlap. „Ne barátkozzon senkivel”. Csak ennyi mindössze, amit mondani kívánt nekem feltehetően az Igazgató. Ez alapján nem fogok sok időt eltölteni vagy ideküld valakit, hogy lelőjön. Biztató. 

Amikor ma is behozták a reggelim úgy éreztem magam, mint egy elcseszett rab. A ruháim színei a fekete és a homokszínű között váltakoztak, a saját fürdőszobám volt, helybe hozták az ételt, nincs semmilyen kommunikációs lehetőségem Coulsonon kívül, a szobámba alig jut be fény és a gardróbomat telepakolták fegyverekkel, hátha előhozzák a szuicid énem és unalmamban megölöm magam. 
A parancs szerint reggel pontban nyolckor volt az indulás, felszerelkezve, egyenruhában indultunk Takharba, ami a tábortól negyvenöt mérföldre volt. Nem valami nagy táv, de bármi előfordulhatott ezalatt. A feladatunk VIP kísérés olt, miután ellátmányt és egyéb segélyt vittünk az ottaniaknak. A ruha mázsás súlyként telepedett rám, ami némiképp nehezítette a mozgásomat. A táboron kívül mindig kötelező viselni a sisakot, az egész törzset kerámia lapokkal védjük, amik a vállunkat húzzák lefele. Kezünkben állandóan fegyver van, volt és lesz, arcunk előtt sál, s a kesztyűkről sem feledkezzünk meg. Bakancsomat szorosra fűztem, majd napszemüvegemet és géppisztolyomat kezembe véve indultam a garázs felé, ahol megbeszéltük a találkozót az eligazítás után. A hőmérséklet végre huszonöt fok alá csökkent, ami egyet jelentett a téllel. A napokat már nem számolom, se a heteket, se a hónapokat. Itt az idő csak száll. Gondoltam egy alkalommal, amikor a szomszéd városban voltunk, hogy szerzek egy homokórát, hogy legyen valami elfoglaltságom — mármint a tárgy forgatása, de megcsömörlöttem volna benne az biztos.

A garázsnál két páncélozott jármű állt, valamint egy teherautó, amin a segélyt vittük a rászorulóknak. Rászorulók. Érdekes szó, igazából csak ebben a ”világban” veszíti az értelmét. Itt mindenki rászoruló, itt nincs jó minőségű talaj, nincs megfelelő víz, nincs emberi hőmérséklet, nincsenek természeti kincsek, amikből meg lehetne élni, nincsenek egészséges állatok. Nincs élvezhető élet. 
– Jó reggelt Kapitány! – köszöntek kórusban a srácok. Nem tűntek gondterheltnek, se különösebben rosszkedvűnek. Mindenki mosolygott, főleg Tyler és Andy, akiknek két hetük volt vissza. 
– Доброе утро! – kívántam „Jó reggelt!”-et oroszul nekik, ami kicsit sem zavarta őket, sőt egyenesen megszokták. Mindenkinek volt valami kifejezése, amit az általa jobban beszélt nyelven használt. Például amikor koccintunk, majdnem mindenki másként mondja, hogy „Egészségetekre”. Horatio kizárólag németül káromkodik, Ives franciául szokott néha mondani pár szót, de egyébként mindenki megérti, ha más nyelven szólunk néhány ismertebb dolgot – Rouge merre van? – néztem körbe, miután feltűnt Sebastian hiánya.
– A barátnőjével beszél! – kiáltott Reggie a járművek túloldaláról. 
– Pazar – sóhajtottam – Valaki szükségét érzi, hogy segítsek neki?
– Nem. Indulhatunk! – nyitotta ki Mad a Humvee ajtaját pont, amikor Seb is visszaérkezett. Ő viszont láthatóan volt fényes kedvében. Tizenhárom hónapja van még vissza.



Sikerült a tervezett időpontban megkezdeni a rövid utazást. A mi csapatunk ment elől, Mad ült a volánnál, míg Leblanc és Hartley hátul foglaltak helyet. A földút rémesen porzott, ami nem könnyítette meg a dolgunkat, valamint az a kevés szél is rémesen rontotta a látásviszonyokat. Körülöttünk porsivatag, elszórva néhány kisebb cserje és nagyobb kövek. Nem messze egy tizenéves kisfiú hajtotta azt a pár sovány kecskét, ami életben maradt a mostoha körülmények mellett. Érdekes, hogy itt a kisfiúk is dolgoznak, s csak akkor járnak iskolába, amikor elmúlik a termési szezon. Azonban a lányoknak kevés dolguk van, amiből kifolyólag többet tanulnak, mint a férfiak. Így következik be az, hogy a nők sokkal képzettebbek az erősebbik nemnél. 
– Meg vagy Szöszi? – zökkentett ki Mad.
– Még igen – válaszoltam bágyadtan. Rémesen aludtam.
– Nem hagyjuk, hogy elvessz – próbált jobb kedvre deríteni Shy gyenge poénjával. A humor nem az ő asztala volt.
– Ja, eddig te bírod velünk a legtovább – kapcsolódott be Lucky is a beszélgetésbe.
– Tényleg? – fordultam félig hátra. Belátom ez teljes harci díszben nem egy egyszerű mutatvány
– Egy évet és pluszban kilenc hónapot még senki nem maradt nálunk – konstatálta.
– Fel se tűnt – döbbentem le teljesen.
– Hogy csinálod, hogy nem hiányzik senki? – kérdezte Leblanc.
– Sehogy. Mindenki úgy tudja, hogy meghaltam egy pokolgép miatt, és eltemettek egy üres koporsót – vallottam be, amit Phil mondott még valamikor.
– Te jó ég! – meredtek rám hirtelen a hátul ülők.
– Ez nem nagy újdonság nálunk. Ennyi időbe telik teljesen eltüntetni egy szövetségi ügynököt. 

Amikor osztottuk a konzerveket, a tömeg egyenes oszlopban állt előttünk. A szabály szerint csak az élő embereknek lehetett ételt adni (volt már rá példa, hogy a halott kisfiú után is felvették a segélyt). Aztán jött egy férfi, aki egy talicskát tolt, benne (talán) az édesapjával. Nem tudott járni, a halálán volt már szegény, de kellett az ennivaló. Lélekőrlő feladat végignézni rajtuk. Az átlagéletkor alig üti meg a harmincat, a gyermekhalandóság az egekben, a higiénia a porban. Iszonyatos látvány. 

Megszokásunkhoz híven egy adag reggelit becsomagolva kicsempésztünk a táborból. Omaidnak vittük, egy pásztorfiúnak. Édesapja elhunyt egy hadúr vérengzése miatt, édesanyja egyedül nevelő őt és három húgát. Egy kis sárkunyhóban laknak, együtt a kecskéikkel, kint főznek a szabad ég alatt, mint a többi afgán és Omaid alig eszik otthon, hogy a családnak több maradjon. Legutoljára három napja jártunk itt és a fiú nem volt a megszokott helyen, ahogyan ma sem. Odamentünk Tylerrel az egyik árushoz, hátha tud segíteni. Rám nem is igazán lett volna szükség, mert csak Ty beszéli a pastu nyelvet a csapatból.
– Salaam – köszöntötte az idősödő fickót, mire ő udvariasan visszaköszönt.
– Mawsahrah mahrasstah cowwoollyeshayh cheh Omaeed pie daw crrum? – valami olyasmit jelenthetett, hogy hol lehet Omaid, de nem tudom pontosan. Az úr lehajtotta a fejét és egy pillanatra elcsendesedett, majd olyan hosszú választ adott, hogy megjegyezni sem tudtam.
– Tahshakur – köszönte meg Tyler és elbúcsúzott.
A járműig meg sem szólalt, de nem is mosolygott úgy, mint induláskor.
– Mit mondott? – érdeklődött azonnal Mad, aki nagyon a szívén viselte a kissrác sorsát.
– Emlékeztek, amikor először nem jött? Az állatait vitte itatni a folyóhoz és útközben talált egy bombát, ami nem robbant fel. Felvette a kezébe, s biztonságos helyre akarhatta vinni, amikor elszállt felette egy helikopter és felrobbant — hallgatott el.
– Te jó Isten! – szörnyülködött Adkins.
– Csak a németek lehettek – suttogta Andy.
— Csak nekik van olyan gépük, ami aktiválja a bombákat és a pokolgépeket, ha elrepül felettük — közölte Isaac.
– Igyekezzünk srácok, most nem érünk rá erre! – utasítottam őket – Egy órán belül az iskola megnyitóján kell lennünk.
Vonakodva, de sikerült útra kelnünk és még időben odaértünk. 



A segítő szándék és az elkötelezettség néha hatalmas dolgokra képes. A világ most is tett egy lépést kivételesen nem a kipusztulás felé. Az épület nem valami hű de nagy, viszont teljesen elég az ittenieknek. A gyerekek szigorúan el vannak választva nemek szerint, de a tanároknál nincs ez a fajta kettéosztottság, mert nők nem dolgozhatnak. 
Ez egy háborús övezet, még egy megnyitó sem telhet el békésen, ha a hadúr — aki csak Al-kazarnak nevezi magát — nem úgy gondolja.
– Mindenki alaposan figyeljen, nem semmilyen meglepetést mára – mondtam a rádióba. A környéket minden módon biztosítottuk. Sebastian és Én mesterlövészként fent hasaltunk két szemben lévő tetőn, Reggie és Mad a Humveekra vigyáztak, míg Andy és Lewis a civilek mögött járőröztek. A feladat javát Tyler, Ives, Isaac és Horatio kapták. Nekik kellett a főembereket őrizni, akik közül a helyi vezetőt a szomszéd városba kellett átszállítanunk az ünnepség után.
– Észlelt véletlenül valaki valami gyanúsat? – hallatszódott Ives hangja az adóvevőből.
– Nem – jelentett sorban mindenki.
– Várjatok! – szólalt meg Lewis – Látjátok azt a nőt, a hatodik sorban, talpig fekete fátyolban? Olyan, mintha tartana valamit a ruhája alatt. 
– Lucky itt minden nő így néz ki – nyugtatta Isaac – csupán agyadra ment ez az egész elbaszott hely.
– Meglehet – fújtatott idegesen szegény.
– Figyelj, egy hónap múlva mész haza öcskös – próbálta felvidítani Reggie – felszállsz arra az átkozott gépre és otthonról küldesz nekünk egy e-mailt minimum.
– Na, ennyi volt mára a mókából! Dobjuk át az öreget és ennyi volt – örvendezett Andy. Említettem, hogy eközben a megnyitó lezajlott? Visszasétáltunk a járművekhez, s ezalatt a sor végén beszélnem kellett mesterlövész társammal néhány szót.

– Sebastian nagyon szótlan vagy – még hogy a nők nehezen kiismerhetőek, Ő túltesz rajtam is.
– Nincs jó napom – felelte komoran.
– Itt aligha létezik olyan, hogy „Jó nap”. Ki vele, hátha tudok segíteni! 
– Kidobott a barátnőm. Reggel kaptam tőle egy kedves üzenetet, hogy nem bírja tovább ezt az egészet, a minap félre is lépett. Megpróbáltam felhívni, de állandóan kinyomja a telefont – ahogy mondta már nem is tűnt szomorúnak, sokkal inkább dühösnek. Szemei elsötétültek, s álkapcsa megfeszült. Erős lelkének szilánkjai a porban hevertek.
– Mennyid van még hátra? – tisztára, mint egy börtönben.
– Fél év mindössze.
– Ha ennyit nem bírt ki, nem érdemelt meg téged – simítottam meg karját, amit annyira nem érezhetett a védőöltözet miatt.
– Úgy gondolod? – váltak barátságosabbá vonásai.
– Szilárd meggyőződésem — villantottam rá egy őszinte mosolyt, azzal otthagytam volna, ha nem szól utánam.
– Hé, Isabell! – Viszonozta a mosolyt. – Köszönöm.
– Nagyon szívesen, de csak Hawk.
– Áh, azt hiszem, Kapitány marad – rázta meg fejét –amúgy meg, csak Rouge!

Az autóba beleülve három felhúzott szemöldökű, kicsit sem gyanúsan méregető katonákat találtam.
– Mi az? – színleltem értetlenséget arcuk láttán.
– Semmi, semmi… – hajtogatták kánonban.
Share:

4 megjegyzés:

  1. Ez volt az eddigi LEGJOBB rész! Nagyon szépen leírod, ahogy Is "elmélkedik", fontos dolgokat, érzéseket közölsz és bár nem jártam Afganisztánban, szerintem hűen visszaadod! :)

    VálaszTörlés
  2. Tetszik, amerre halad a sztori, csatlakozom, szerintem is ez volt a legjobb fejezet. Baromi szomorú egyébként, mármint ahogy leírod az ottani helyzetet, de sajnos ilyen is van. Nem kell bocsánatot kérned azért, mert mostantól komorabb irányt vesz az egész, elvégre ez a te történeted. Az eleje nagyon sokat adott hozzá Isabell karakteréhez, egyre csak mélyül és mélyül, egyre átgondoltabb. Le a kalappal, komolyan, ezek után már le se fogsz tudni rázni! (nem mintha eddig le lehetett volna)
    Nagyon kíváncsi vagyok, mi jön ezek után, alig várom Thort és Lokit (ugye jönnek? mondd, hogy jönneeek!) :3 Köszönöm, hogy olvashattam:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! :D Hamarosan jönnek, de még egy kicsit várni kell rájuk. Egyébként érdekes, hogy nekem pont ezzel a résszel vagyok a legkevésbé elégedett :)
      Én köszönöm, hogy elolvastad! ^^

      Törlés