2015. október 31.

14. Halál merev





„Vannak igazságok, amiket ismerünk, de nem mondunk ki. Még magunknak sem, a sötétben, ahol mindnyájan egyedül vagyunk. Vannak emlékek, amiket látunk, és mégsem látunk. Elkülönülő dolgok, elméletivé válók, jelentésüktől megfosztottak. Vannak ajtók, amiket ha kinyitunk, sosem csukódnak be többé.” (Mark Lawrence)

S az ököl a tenyérbe ér, az ujjak összepréselődnek, az erek megdagadnak és az kezek minden egyes kis izma megfeszül, szinte berobban. Pontosabban csak a női kéz, melyet íj és kard edzett, sebek formáltak, de egy heg sem borítja, hisz az évszázadok alatt eltűntek… vagy valami más tüntette el. Energia. Színtiszta energia… varázslat. Mágia. A férfi karja hideg fém, élettelen, s mégis élettel teli. Nem vérzik, nincs alatta semmi… csupán a merev fém. A szemek szikráznak, a szívek összetörnek, s ezalatt csak suhan a táj, a szlovák határ, a városok, a falvak, az állomások… majd megállnak. Szokóvia. Addigra már rég felöltözte, sötét ruhák, eltakart arcok, ismeretlen identitás. Mielőtt kiindulnának a szobából, a nő, a kedves, a majdnem mennyasszony (özvegy?), még utoljára a karjába zárja a férfit. Ő csak áll, nem viszonozza az ölelést, nem érti, a nő szíve vérzik, egy sós könnycsepp végigégeti dühtől vöröslő arcát, érzi a vesztét, de nem sír. Nincs miért, kiért. A szerelvény megáll, a pillanat megfagy, megdermed, Európában ősz van. Afganisztánban szüntelen nyár, örökös forróság. Kint emberek tolonganak, de ők a másik irányba indulnak el, át a síneken, a vonatok között. És a férfi érzelemmentesen fogja a nő kezét, húzza maga után, s a megtört lélek hűségesen követi. Nem fél, nincs mit veszítenie. Amit már elveszíthetett, már elveszítette. Aztán a nyakába fúródik egy lövedék, nyugtató, de annyi, hogy egy lónak is elég lenne, jól tudják, hogy ő csak ennyitől marad nyugton. A gyengének látszó test összecsuklik a Tél katona karjaiban, abban a pillanatban visszatér régi énje, James, ez volt a neve, ahogyan karjai közt látja a szeretett… régen szeretett nőt. Tudja, hogy nem halott, de vasszíve megremeg. Lassan, szótagolva ejti ki régi kedvesének dallamos nevét. – Is-a-bell – suttogja, s ajkán imaként hant a három szótag. Feldereng benne egy régi emlék. A késő őszi, hideg délután, egy visszatérés, egy erdő, egy fa, két látszólag különböző hölgy, aki egy nő, egy nyakkendő. Az a bizonyos találkozás. Az olasz front.

Egyenruhás katonák jönnek, pontosabban H.Y.D.R.A. ügynökök, el akarják venni tőle a lányt, a foglyot, a kincset, de nem ereszti. Óvatosan felemeli, s makacsul tartja két kezében, fejét a mellkasának dönti, majd úgy viszi a sötét furgonba. A körülötte ülők nem értik a ragaszkodás tárgyát, jó-jó a lány szép, a teste kifogástalan, az arca gyönyörű, a haja, mint a friss búza, de ők nem látták azt, amit James… a szemeit. Az acélkék szempárt, ahogy világoskéken felizzott egy fagyos éjszakán. Olyan, mintha halott lenne, elmélkedik már oly’ régóta először, újra. De tudja, érzi, hogy nem lehet az… halhatatlan. Legalábbis emlékei azt súgják neki, de ezt senki más nem tudhatja. Megígérte, s akkor csókkal pecsételte. A jármű zötykölődik, és nem tud ellene tenni, szabályosan ingerli a rendezetlen ritmus, hol egyszer jobb… bal… jobb, jobb… bal. Elméje tisztul, s a nőt annál finomabban tartja. Emlékei közt megjelenik még valaki, olyan, mint a hölgy. Szőke fej, kék szemek, világos bőr, kedves mosoly, mocsárzöld egyenruha. Gondolatait eltereli, visszafokuszál a nőre, a kedvesére. Olyan rég volt… De a külvilág, az utolsó zökkenés, egy nehéz kovácsoltvas kapu éles csikordulása, orvmódul kitépi őt az emlékek tengeréből. A katonai jármű ajtaja egyszerre csak kinyitódik, s a fény ömlesztve tör be a helységbe. A zsoldosok kiszállnak, ő még egy vár egy pillanatot, magához szorítja, homlokon csókolja, mélyen emlékeibe zárja és sosem felejti. 

Odabent elveszik tőle, a vasszív, mintha kénsavval öntötték volna le, olyan gyorsan olvad… vérzik. De a parancs, az parancs. Megkínzott lélekkel, lélektükrökkel áll a lélekölő monumentumban, amikor a tehetetlen testet, egy hideg fémasztalra helyezik. Nem tágít mellőle, áll az ablaknál, s nézi, ahogyan vért vesznek tőle. Vért vesznek, majd vizsgálják… de valami gond van. Van valami a lány vérében, aminek aligha kéne. A kutatók nem értik, s ekkor jelen meg egy úriember, arcán szigorú tekintettel, fekete kabátban, karján a szervezet jelével. Megszemléli a kis üvegcsében, hosszú ujjai közt a vöröses folyadékot, majd felrázza, s arca egyszerre megvilágosodik. Eltűnik néhány ajtó, s egy fal mögött, majd kezében egy jogarral tér vissza, a jogarban egy furcsán világító kővel. Kékkel, pontosan olyan árnyalatúval, mint ahogyan a lány szeme felizzott azon az éjszakán. Lelke szabályosan remegett, aggódott, de nem tehetett semmit. Baron von Strucker, mert így hívták az ottani vezetőt, megtartotta kezében a kis üvegcsét, s közelebb vitte hozzá a jogar kövét, mire az reagálásképp először halványan, majd egyre erősebben világított. A teremben néma csend és senki nem szól. Ne mer. Nem tud. Strucker megköszörüli torkát, s egy elégedett vigyor keretében az alvó nő mellett elsétálva, végighúzza jobb karján a különös jogart, a Screptert, mire a kecses, élettelen kar erei halványan kirajzolódnak. Egy kósza könnycsepp jelent meg a Tél katona helyén maradt, James csillogó, barna szemének szegletében. Már minden világos, az összes emlék elevenen él benne. 


Majd elküldi, de ő nem akar menni. Szilárdan áll az ablaküveg mellett, mint egy szobor, egy őrangyal. Megbízása van, nincs más lehetősége, menni kell, nem szeretné, hogy megint abba a székbe ültessék, s ismét kitöröljék. 


Irgalmatlan fejfájással ébredtem, bár ezen egyáltalán nem lepődtem meg. Egy támla nélküli széken ültem, bokáim a bútor lábaihoz, kezeim elöl, két combom között a támlához voltak erősítve a S.H.I.E.L.D. bilincseivel. Nem féltem, tudtam mi következik és nem tehettem ez ellen semmit. Pontosabban igen, de nem lett volna túl etikus a részemről, valamint gyűlöltem volna, ha meghazudtolom akkor önmagam. Lassan kilencszáz év munkáját, kemény küzdelmét dobtam volna el magamtól, több ezer áldozattal. 

Körülöttem sötét, s egy fény világított engem felülről. Hajam nedvesen tapadt bőrömhöz, hisz egy vödör víz segítségével ébresztettek fel. Szikár alak tűnt fel velem szemben, gusztustalan mosollyal, visszataszító arcán. Ismertem őt, a S.H.I.E.L.D.-nek dolgozik, tehát minden bizonnyal nem eshet nagy bántódásom, ám cselt véltem felfedezni a helyzetben. Olyannyira naiv én sem vagyok.
- Áh, Isabell! Üdvözöljük itthon! – sétált elém a fényre, jobb szemén a lencse élesen megvillant. 
- Mit ne mondjak, jó itthon lenni! – jegyeztem meg szarkasztikusan, egy látszólag barátságos mosoly keretében. – Bár nem igazán ilyen fogadtatásra számítottam…
- Ez csupán szükséges formalitás! – Legyintett, ám a bilincseket nem oldotta fel, így kicsit sem éreztem magam biztonságban. – Ami azt illeti, lenne egy kis elbeszélgetnivalónk, ugyanis az aktája eléggé hiányos. – Húzott elő egy széket a semmiből, s kényelmesen letelepedett rá, ölében egy táblagéppel.
- Az aktám minden olyan információt tartalmaz, amit érdemes rólam tudni és semmi többet. – erősködtem. Nem véletlenül hiányos az az akta.
- Azért én mégis inkább szeretném kiegészíteni. – Döntötte kisé oldalra fejét, majd nagy levegőt vett és nekilátott. – Mikor is született pontosan? – tapintott rá az általam legjobban utált kérdésre.
- 1984. április 6.-án. – válaszoltam pókerarccal, hisz az aktámban ez szerepelt. 
- Rendben… - írt valamit a kütyüjén. – A szülei neve?
- Benett és Katrina White. – Jutott eszembe két random név.
- Látja, ezt sem mondta el még senkinek! – Tekintett fel megjátszott örömmel. – Na és a vércsoportja?
- Ott van az aktámban, miszerint nullás, ráadásul plusszos. – Engedtem meg magamnak egy győztes mosolyt, Struckernek pedig az arcára fagyott a sajátja.
- És pontosan mióta is vezeti az tiszta, kozmikus energiát? – Kaptam egy erősen kérdő tekintetet, mire én ledermedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy mit ért ez alatt. 
- Milyen energiát? – kérdeztem vissza, s kezdtem kétségbeesni. Nem tudtam semmiféle… a franc.
- Akkor másképp kérdezem. Hozzáért valaha egy Tesseract nevű kockához? – Erőltette tovább magára azt az idegesítő vigyort a képére, de már csak nehezen tudta.
- Fogalmam sincs, milyen kockáról beszél! – véstem tekintetem az övébe. 
- Ms. White kérem, nekem ne hazudjon! – Dőlt hátra a kipárnázott székben. – Én nem Nick Fury vagyok és kiszedem ezt az információt magából, ha belepusztul is! – sziszegte kígyó módjára. Végül felállt, leguggolt elém, s jobb kezével megfogva arcomat, elfordította fejemet először jobbra, majd balra. – Kár lenne ezért a csinos pofiért! Szóval kap még egy esélyt, ugyanis a H.Y.D.R.A. díjazza az engedelmességet. – szólt gúnyosan, miközben levette rólam a mocskos ujjait. Nekem pedig meghűlt a vér az ereimben, túlságosan is jól ismertem a szervezetet. 
- Felesleges próbálkoznia, sosem csatlakozom, és semmit nem fogok kiadni – konstatáltam megjátszott magabiztossággal.
- Ó mind ezt mondja, ameddig meg nem érzik a fájdalmat! – Sétált ki elégedetten. – Értesüléseim szerint nagyon jó kapcsolatot ápol a pengékkel… nos, remélem az árammal is! - hallatott kárörvendő kacajt, én pedig szívem szerint a puszta kezemmel megfojtottam volna.

Egy erős férfikéz ragadta meg mindkét vállam, majd hátulról a fülembe suttogott.
- Üdvözöljük itthon, Hawk! – nevetett fel ismerős hangon, aminek hatására a hideg végigfutott a gerincem mentén. – Bár nem számítottam rá, hogy itt találkozunk legközelebb, Szépségem! 
- Tudja Brock… - Tartottam egy kis szünetet, miközben hátradöntöttem fejem, hogy jól hallja – Sosem kedveltem magát!
- Ezután garantáltan nem fog megkedvelni! – Vett elő egy harci bothoz hasonlító tárgyat, majd egyenesen a vállamhoz nyomta elektromos végét. – Bár ne rám haragudjon, tudni kell ez nem személyes! – Nyomta még erősebben jobb vállamhoz, én pedig némán, fogösszeszorítva tűrtem a megpróbáltatást. A fizikai fájdalom azonban nem volt a lelkiekhez mérhető. - Látom nincs valami beszédes kedvében… - sötétült el arca, majd elvette a sokkolót a lapockámtól.
A következő, amit éreztem, egy éles penge a húsomban, keresztül a hátam felső részén. Először nem túl mélye, majd ahogyan fokozatosan nem mondtam semmit, egyre mélyebbre ment. A vallatás célja azonban nem a halálom, ezért kénytelen volt Rumlow más eszközökhöz nyúlni. Természetesen volt nála korbács, amit inkább fétiscuccnak neveznék manapság, mint sem kínzóeszköznek. De tűrtem, mert tűrnöm kellett. Ahogyan a szíj alatt megadja magát a felsőm puha anyaga, felszakad bőröm felső rétege, s a vér szépen lassan végigcsorog hátamon, már amit a pamut nem bír már felszívni. Azt a kínt képtelenség megfogalmazni. Nem a fájdalmat, a megalázottságot.



És a nő, mint a szikla. Könnyezik, vérzik, de nem sír, csupán nevet, akár egy megtébolyult angyal, mintha élvezné embert próbáló szenvedéseit. Vár. Várja, hogy a felszentelt hóhér elfáradjon, s megkeseredett kínzását abbahagyja. Belülről már ő is szenved. Nem érti miért… talán ragályos? A bús megtörtség végtelen az árulóban. Hiába vezet izmaiba gyilkos áramot, karcolja csontjait éles pengével, s dörzsöli sóval a lüktető sebeket. A nő csak nevet és nevet.


A monitorok mögött pedig mindenki halál merev.
Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése