2015. december 29.

15. Csak utoljára

[A sokat mondó bocsánatkérés és a véleménykérés helye, valamint tudatni az olvasókkal, hogy menyire szeretem őket. El nem felejteni megköszönni a sok megtekintést és a feliratkozókat!]




"Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcokat néztem. A nagy életművek mind ezt bizonyítják... és ahogy születtem, - mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat."
                                                                                 Radnóti Miklós


Csepp – csepp - csepp. Az az i-deg-té-pő, monoton ritmus, amellyel a kövér vízcseppek a hideg követ érik. Követ? Sziklát. A szobának… veremnek bazaltból van az aljzata és valami furcsa megfagyott, régen még ragacsos és végtelenül mocskos anyag, ami kitölti a kövek közti rést. Szokatlan, mert a helység, amiben jelenleg fekszem kör alakú, viszonylag tágas, bár ezt aligha tudom még meghatározni, jobbára csak tapintásból és hogy nagyobb az átmérője, mint én kétszer. Sötét van, s a szemem még nem szokott hozzá a félhomályhoz. Afganisztánban vakító világosság volt. Kegyetlenül fázom és éhes is vagyok, két napja szinte alig ettem. És ez a kellemetlen égő érzés a hátamon, legszívesebben nekidőlnék a hideg kőfalnak és enyhíteném szenvedésem, de nem szeretném, hogy elfertőződjön, ha találkozik valami kellemetlen, idegen anyaggal, holott sokkal erősebb az immunrendszerem, mint az embereké. Lassan feleszmélek, ez a hely régen egy kút lehetett. Elárulja a poshadt szag, az a néhány kósza páfrány ott feljebb, az alakja, az anyaga, a párája és a hőmérséklete. Embertelen az a fájdalom, amit a minap átéltem és még mindig semmi ahhoz képest, amik majd ezután következnek. Fogalmam sincs mióta is fekhetek itt pontosan, egyszerűen csak beadtak egy jó adagnyi altatót és úgy gondolták minden el van rendezve. 

Nem tudják ki is vagyok pontosan… 

Én viszont azt nem miért aktiválódott a Tesseract darabja bennem.

Mert bennem van, de még mennyire.

Hisz’ meghaltam egyszer.

De úgy isten igazán.

A halandókért.
1250-es évek 

Befogadtak, kiképeztek, annak ellenére, hogy nőnek születtem. Mindezt annak köszönhetem, aki megmentett, a Mentornak, Altaïrnak. El sem tudom képzelni hová kerülhettem volna nélküle, ha nem talál rám. Lehet, ott halok meg a pusztában, s az arra lévő vadállatok gyomra lenne koporsóm. Látszólag felvettem a vallásukat, bár sosem értettem kit is kéne tisztelnem pontosan. Ez persze indokot adott volna arra neki, hogy megöljenek, kivégezzenek, de csak egy ember tudott minderről, s nem tette meg. Tudta ki vagyok és feltétel nélkül hitt nekem. Bízott bennem, pedig semmi oka nem lett volna rá. Bár erről a vallás témáról volt egy igazán jó vitánk, amikor is megosztottuk egymással vallási nézeteinket, aztán előkerestük legjobb érveinket, végül kiderült, hogy egyikünk sem igazán hívő. 

Teljesen közéjük tartoztam és az egyik legjobb voltam, igaz a kardforgatás nem mindig ment olyan jól, de kellő gyakorlással és megfelelő mesterekkel, ezt is kitanultam. Volt egy kötelező szokás a beavatás alkalmával, ami megnehezítette számomra az íjászatot, s szimbolizálta az egyedüllétet. Pontosabban a házasságra való képtelenséget, az örök magányra utaltságot, nem hiába „gyűrűsujj” a neve. Mert nem volt szabad szeretni, érezni a másik nem iránt való vonzódást, melyet nem hiányoltam, talán azért, mert sohasem volt tapasztalatom benne. Hozzátartozik, hogy azért is vágták le ujjunkat, hogy a rejtett pengének nevezett fegyver penge része, azon a helyen nyúlt ki és szedte áldozatait.
1257.

Kevésszer éltem meg olyan forró nyarat, mint ami azokban a hónapokban volt. A meleggel nem is lett volna baj, csupán a szárazság és a homok rontotta helyzetünk. Az emberek az árnyékban menekülte vagy otthonaikba, s próbálták túlélni a nappalokat, majd sötétedés után láttak neki teendőiknek. Ezekkel szemben én makacs voltam és szüntelenül gyakoroltam a számszeríjjal, amit Altaïrtól kaptam. Néhány férfi a fal mellől figyelt engem, míg néhányan a lépcsőről, melyre hűs árnyékot vetett a magas várfal. Én voltam az egyetlen nő a Rendben, s ezzel előszeretettel piszkáltak engem naphosszakat, ám négy év múltán már megszokták látványom az ormótlan férfitestek között. Sokak ellenezték beavatásom, kiképzésem és nemtetszésüknek rendszerint hangot adtak a Mentornál, őt viszont nem érdekelte nyavalygásuk, tudta mire vagyok képes. 

Amikor Altaïr utazott, vitt magával. Bemutatott az Asszasszinok többi mentorának, eljutottam a fényes Itáliába, a kellemes hangulatú Hispániába, találkoztam az oroszok vezetőjével, akivel később közelebbi kapcsolatba kerültem és neki köszönhetem nyelvtudásom alapjait. Hónapokon keresztül leveleztünk, valamint megesett, hogy heteket töltöttem Moszkvában, amit már akkor is így hívtak. Igaz ekkortájt itt még csak egy kezdetleges csírája volt a rendnek. Ám visszatérve arra a bizonyos napra, ami megváltoztatta jövőm, s az emberiség felett álló Sors rabszolgájává tett.

A Nap magasan járt az égen, jelezve, hogy már nincs olyan messze a kívánt lehűlés. Továbbra is gyakoroltam, ám immáron íjammal, nem törődve az elviselhetetlen meleggel. A várfalon zúgolódásra lettem figyelmes a kapu felől, ami pillanatokon belül kiabálássá változott. Páran elrohantak értesíteni a Mentort a közelgő támadásról, aki a Polo fivérekkel tanácskozott valamin, amit kivételesen velem nem osztott meg, míg én a legmagasabb bástyánk tetejére futottam.
A Kán serege teljesen körülzárt minket embertelenül nagy seregükkel. Minden asszasszinra jutott vagy harminc mongol, de nem estünk kétségbe. Nem volt szabad. Fegyverekért rohantunk és egész éjszaka azokban pihentünk éberen, míg végül a támadást hajnalban indította Hülegü kán, mintegy utolsó bástyájaként a Rendnek, ezzel kívánva megbosszulni apja gyilkosait. Délig sikeresen védtük a várat, de veszteségeink nagyok voltak, ezért még egy utolsó nagy lépésre elszántunk magunkat. Egy utolsó lovasság kitör a kapukon, majd nyílt térre vezetjük át az várostromot.
Tervünk sikeres volt, s kellőképp megleptük vele az ellenséges sereget, akiket hiába öltünk százával, egyre csak többen és többen lettek. A csata közepén álltam és maréknyi seregünk elveszett a mongolok tengerében. Mögöttem Altaïr harcolt és nem tágítottunk egymás mellől egy pillanatra sem. Nem látszódott rajtunk az elkeseredettség vagy a kétségbeesés, helyette inkább a felelőtlen és elszánt vakmerőség, a hit. A sorsfordító szerencsétlenség akkor történt, amikor három méterrel távolabb kerültem tőle, s szemem sarkában egy kéttenyérnyi széles, kétkezes kard pengéjén egy kósza napsugár rövid táncot lejtett. 

Azt mondják, mindig van más választás… De mi van akkor, ha mégsem? Ezredmásodpercek alatt kellett döntést hoznom a legfőbb bizalmasom és megmentőm élete felől. Jól döntöttem. 

Hosszú percekként játszódott le a pillanatok alatt történő jelenet. Ahogyan Altaïr felém kapja fejét, s hozzám indul az eloszló tömegben - valójában csak őt láttam, a többi csupán elmosódott sziluett volt életem némafilmjén. Az éles kard könnyen szelte át gerincemen keresztül a törékeny testem, míg keresztvasát a hátamon éreztem, majd pedig miután kihúzta a rövid időn elmúló fájdalmat, miközben a föld felé zuhantam. Fáradt voltam és patakokban ömlött belőlem az éltető, sötétvörös folyadék, de a koszos föld helyett, két erős kar között találtam magam, amiket először éreztem remegni. 

- Alqlyl min tiraz blak huk – Úgy suttogta nevem, mint hogyan az imáit szokta esténként. Mindig így becézett, én pedig sosem mondtam neki, hogy ne tegye. Valahogy ő máshogy ejtette.
- Emlékszel, mit mondtam erre az esetre? – mondtam elhaló hangon, szemeimet megerőltetve, hogy nyitva maradjanak, s ajkaimra egy halvány mosolyt erőltettem. 
Ilyenkor általában mindig azt mondják, „Ne aggódj, minden rendben lesz!”, de itt tudtuk, hogy már semmi sem lesz az. Hisz’ eddig sem volt teljesen. Ezek voltak azok a momentumok, amikor utoljára láttam Altaïr arcát.


Erős karok közt cipelnek, de a durva vászon helyett, kemény páncéllal érintkezik arcom finom bőre. Az előbbi meleghez képest fázom és sötét van, már amennyit érzékelek a környezetemből, ahogyan megpróbálom résnyire nyitni szemem.
- Ne aggódjon Hercegnőm, itthon van… - szólalt meg egy mély férfihang egészen közel hozzám. Nem gondolkodtam sokáig, azonnal felismertem királyi családunkhoz legközelebbálló személyt.
- Köszönöm, Heimdall – mondtam elhaló hangon, nehezemre esett beszélni, mivel kegyetlenül fájt minden egyes apró mozdulat. El sem tudom képzelni, hogy hogyan is lehetek életben. Van bennem az a különös vágy, az az élni akarás, amit nem tudtak elvenni tőlem.

Hosszú időnek látszott, pedig mindössze néhány perc lehetett, mikor beért a palotába karjai közt velem az Őrző. Körülöttem visszafogott, feszült kiáltások, valaki szívszaggatóan sír, míg egy jéghideg asztalra nem tesznek. Furcsa bizsergést érzek gyomrom körül, s gyógyító meleget. Apám a kard által megerősödött keze, övéhez képest gyenge kezemet fogja, sosem tarozott az érzékeny lelkületű emberek közé, de most itt volt. Éreztem reményét és azt a keserű elcsüggedtséget, ami ott bujkált benne valahol. Tudta, hogy el fog veszíteni. Szerettem volna hozzászólni, hogy tudja, mennyire szeretem és az én kicseszett hibám az egész, mert valójában az enyém volt. Amiért elszöktem, amiért nem voltam képes elfogadni a sorsom és hozzámenni ahhoz a balekhoz. Szerettem volna, ha tudja, mennyire jó apám volt. Én pedig mennyire nem érdemeltem meg…

Nem.

Ne altassanak el.

Kérem, ne!

Csak hadd mondjam el neki.

És Anyámnak.

Csak utoljára.

Hogy szeretem.

Sajnálom.

Felébredek. Lélegzem és élek. Egy őr alszik csendben az ágyam mellett, s néhányan a szomszéd teremben, talán az orvosok. Feszülten fújják ki a levegőt, idegességük, mint lappangó kór rám is átterjed. Szokatlanul meleg a mellkasom és a mereven csendet, csupán szívem vad dobogása töri meg. Továbbra is le vagyok kötözve, s semmim nem tusom mozdítani. De ereimben még folyik királyi vérem, s szentül hiszem, hogy én is istennek születtem. Csak még nem tudom miének. Elvégre, mi halhatatlanok vagyunk, vagy nem?

Kiáltani szeretnék, de nem tudok. Valami nincs rendben és a mellkasom majd’ beszakad, de a fájdalom egyre csak erősödik. Minden izmom megfeszül, ahogyan próbálom tűrni a fájdalmat, ám ekkor mintha a tengerbe dobtak volna összekötözött végtagokkal és egyre csak süllyednék lefele. Fulladok, testem minden porcikája a megváltó halálért könyörög, de én nem engedek neki 

Nem, nem szabad. Nekem még dolgom van a Földön. 

Nem halhatok meg így, harc nélkül, ágyban.

Tudniuk kell, hogy szerettem őket.

Én miért nem vagyok isten? 

Körülötte zajos, kapkodó mozgás, lefogják vállam, s fogják kezem. Még érzem. Egy utolsó meleg csók homlokomon, mellette egy könnycsepp. Apámé. Érzem. Ismerem. A lány vagyok. De miért nem isten?
A jelenben…

Halk léptek zajai ütötték meg fülem és egy rövid beszélgetésé, ahogyan egyre közeledtek. Hallani véltem a csúszós kőlépcső jellegzetes zaját, ahogyan a vastagtalpú katonai bakancsok érintkeznek érdes felületükkel, majd az öreg ajtó nyitódását, ahogyan kattan a zár és felnyög a régi acélszerkezet. A férfihang, nyugodt, kimért és tiszteletet parancsoló. Nem siet, ráérősen veszi a fokokat lefelé, rövid szavakkal irányítja az őröket, talán még akcentusa is van. Nem Rumlow, másról pedig nem tudok, így mindenesetre csak Strucker lehet. Ex-S.H.I.E.L.D.-es tudósunk… tudósuk. Vajon mi lehet a többiekkel a túloldalon? Fury egészen biztosan ideges, nem hinném, hogy ő hozatott volna ide. Tudom, hogy nem kedvel, vagy csak nem mutatja, de ez akkor sem az ő stílusa. A fényre ér… 



Share:

4 megjegyzés:

  1. Juj :3 Altair, szivem. És Heimdall! Imádom. Tudod, mennyire szeretem amikor kedvenc kis orgyilkosaimról írsz, szóval ez a fejezet is nagyon tetszett. Az utóbbi hármat egyébként így egybe olvastam el, és láttam ám az előzőnél azt a Mark Lawrence idézetet. Lebuktál :D Várom a következőt :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Francba, pedig megpróbáltam ügyesen elbújtatni, de ezek szerint nem sikerült c: Örülök, hogy tetszett és ahogy tudok sietek a következővel!

      Törlés
  2. Szia!
    Nem rég találtam rá a blogodra, s mivel IMÁDOM a MARVELT, nagyon megtetszett a történt :D
    Viszont a 14. rész eltűnt, vagy lehet csak nálam nem tölti be a Chrome. Ez ügyben tudsz tenni valamit?

    Előre is köszi:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^ Köszönöm, hogy szóltál. A részek között kijavítottam már a hibát. Megváltozott a rész linkje, ezért nem lehetett elérni :3

      Törlés