2016. április 3.

16. Szükséges rossz

Sziasztok! Igen, végre hónapok után megérkezett az új rész, amit nagyon sajnálok. Most jöhetnék a sulival, ráadásul, hogy tandolgozatot kellett írnom, de a legnagyobb szerepet az ínhüvelygyulladás okozta, meg persze az ihlethiány. Remélem azért még maradt pár olvasóm, akiknek szeretettel küldöm a részt és kíváncsi vagyok a véleményetekre, bárhol bármilyen formában. Hálásan köszönöm a díjakat, megpróbálom lassan teljesíteni az összeset. Nagy ölelés és puszi mindenkinek, utólag is kellemes ünnepeket, remélem jól telt a szünetetek! Amilyen gyorsan csak tudom, hozom is a következő részt. :3 S.B.Hawk
u.i..: Követhettek Facebookon [ide] és kérdezhettek tőlem bármilyen témában ask.fm-n [ide] kattintva.



Meg lehet változtatni a sorsot? Egyrészről minden el van döntve, le van írva. Másrészről van szabad akaratunk. A döntéseink is meghatározzák a sorsunkat. Lehetetlennek tűnik, hogy ez a kettő - a végzet és a szabad akarat - együtt létezhessen, mégis ez a helyzet. Ahol ez a kettő összeér - ahol a végzet találkozik a szabad akarattal - ott jut szerephez az emberi viselkedés.

        Morgan Rice


Valamikor 1000 körül…

Mint alattomos tolvaj, úgy kúszott be egy óvatlan fénysugár a hatalmas hálószobába, a függöny és a fal közti apró résen. Egy hosszú, acélpenge formájában nyúlt el egészen a kényelmesnek tűnő ágyig. A szobába lassan három éve csak a három személy járt néha be, senki más. Itt tartották bezárva az emlékeket. Fájdalmas nyikorgással nyögött fel az ajtó nehéz acélszerkezete, midőn ismét megmozdították, hogy régi lakosát ismét a szoba falai közt tudják. Lassan három hosszú éve várták ezt az alkalmat, ám körülményei szörnyűvé tették eme emléket számukra, ugyanis nem kürtölték szét a Kilenc világban, hogy eltűntnek hitt hercegnőjük hazatért. Hazahozták… félholtan. 

Sietve cipelték, ágyra tették, órákon át kezelték, virrasztotta, könyörögtek és imádkoztak. Úgy tűnt minden rendben, hisz békésen aludt, meglehet sosem békésebben. Sebeit összevarrták, vérét lemosták, harci verejtékét letörölték, s atyai csókkal homlokán, szemlélték néhai törékeny testét. Alacsony volt, vékony, akár Asgard dús legelőin egy magányos fűszál, haja akár az arany és anyja révén lágyan göndör. Szeme pedig… mint a fehér éjszakák, vagy mint a frissen kovácsolt acél. Mikor szürkének látszódik, mikor kék. 

Most már egészen más…
2014.11.03.

- Látom, élvezi a vendégszeretetünket, White ügynök. – szólalt meg a maga gúnyos módján Strucker, miközben hátam mögött lépkedett – Vagy esetleg, hogy szólíthatom? Mert már abban sem lennék biztos, hogy ez a neve. Bár nincsenek kétségeim afelől, hogy kiválóan tudja átverni az embereket, ahogyan Furyt is sikerült, de tudja… mi ezt itt nem játsszuk. – Állt meg a két bakancs orrom előtt, de meg sem rezdültem látszólagos fenyegetésére.
- Egy kényelmesebb ágy jólesne, de köszönöm még élek! – Emeltem fel annyira fejem, hogy szemeibe tudjak nézni. – És engedje meg hadd jegyezzem meg, hogy a fűtés borzalmas, a kaja mindenesetre pocsék, biztos vagyok benne, hogy ezért nem szándékoznak megosztani velem egy falatot sem hetek óta – jegyeztem meg szarkasztikusan, kellően éreztetve vele a törődést, amit kaptam tőlük az elmúlt hónapban vagy többen. Igazság szerint itt nincs naptár, csupán esténként a Hold és a csillagok állásából tudom kikövetkeztetni, hogy mennyi idő is telhetett el. Ám amikor napokra ki lehetek ütve és nem érzékelek semmit a külvilágból, akkor elvesztem a fonalat.
- Örülök, hogy meg van elégedve a szolgáltatásainkkal. Esetleg egy kényelmesebb bilincset nem óhajtana? Egy kis masszázst, netán gőzfürdőt? – Kúszott undorító vigyor keskeny ajkaira. Piszkosul élvezhette a helyzetet, hogy egy alig hatvan kilós nővel ilyen csúnyán elbánt. A kilók… nos, valahogy juttatnak valamit a szervezetembe, hogy ne haljak meg ennyi idő után, de azt mindenesetre akkor teszik, amikor nem vagyok magamnál éppenséggel. Lehetek vagy ötven, de az is meglehet, hogy kevesebb. Bármilyen meglepő, itt nincsen mérleg, ahol megnézhetném. A fürdéssel viszont nincsenek gondjaim. A jéghideg vízzel való lemosás, rendszeres és elfogadott dolog, ahogyan kínzásnak is elmegy nagyobb nyomáson.
- Most, hogy megemlítette, talán egy talpmasszázs jól esne, a hátamra még nem igazán nőtt vissza teljesen a bőr – válaszoltam továbbra is kedves és tisztelettudó stílusban. 
- Akkor feltétlenül leküldöm Rumlowt, biztosan szívesen vállalja a megtisztelő feladatot. – Próbált megijeszteni, csak az volt a probléma, hogy már nem tudott mivel.
- Szeretettel várom! Remélem, jól szolgál az egészsége és nem jut túl sok oxigénhez a tüdeje! – Nem adtam meg neki azt az örömöt még véletlenül sem, hogy félni lásson, bár az áruló zsoldostól még csak a szempillám sem rebbent meg. Egy ilyen alaktól? Gyenge jellemre utal az, ki nem képes hűséges maradni, mikor szorul a hurok az elvei fiktív nyaka körül. 
- Ahogy hallottam, nagyon is szívesen tölti önnel a szabadidejét. - Tekintete továbbra is arcomra szegeződött, mintha keresne rajta valamit, de nem találná, vagy netalántán memorizálná? Ki tudja, de hogy az az undorítóan szadista vigyort nem tűnt el arcáról, az holt biztos.
- Mondja… mire jó ez? – váltottam hirtelen hangnemet, inkább komolyat és megtörtet, bár nem voltam az, csupán untam a megkínoznak, majd félkómásan valamelyest felépülök és kínvallatnak napi rutinokat.
- Ez? Mi történt, talán nem élvezi? Pedig amikor felszabdalták a hátát úgy tűnt, hogy még élvezte is – térdelt le fejem mellé, majd arcomat megfogva szembefordított hideg tekintetével – Pedig tudja, az ilyet kevesen élik túl. Nem mondanám, hogy nem volt eddig rá példa, de jobb az olyanoknak, mint maga, utánajárni. 
- Kicsit már unalmas a műsor, ha erre kíváncsi – préseltem ki magamból a szavakat, nem volt olyan könnyű úgy beszélni, hogy összeszorítják az álkapcsod. – Az olyanoknak, mint én? Miért milyen vagyok én? – kúszott könnyed mosoly ajkaimra, mintha nem érezném a helyzet veszélyeit. De már egyáltalán nem érdekelt. Kétlem, hogy tudná milyen is vagyok valójában.
- Képzelje, van önben valami különleges, ami megvédi önt, egy szinten regenerálja. Én mindössze megkeresem ennek az erőnek a forrását, a mechanikáját, hogy hogyan került a szervezetébe, az alapi létét. – Elengedte arcom, aminek következtében háttal a fagyos és mocskos padlóra estem. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de fékezve indulataimat és szenvedésem, összeszorítottam ajkaim. 
- Ezt úgy mondja, mintha jót tenne velem, miközben halálra gyötörnek – jegyeztem meg epésen, amíg oldalamra fordultam. – Én viszont nem kérek ebből. Inkább öljön meg, lőjön le, csak egy golyó és fél másodperc, vessen ki a hóra vagy egy folyóba, nem számít, volt már rosszabb. Sejtem, hogy bizalmas infókra is vágy a felettese vagy csak maga a halálom mellett, de erő? Na, ne röhögtessen! Ez nem egy hollywoodi popcorn mozi, ébredjen már fel! Ön még Furynél is zakkantabb, ha ilyeneket feltételez rólam. – fejtettem ki nem túl kedvesen véleményem a dologgal kapcsolatban, de egyre jobban érdekelt, hogy pontosan mit is talált.
- Inkább szükséges rossznak nevezném, mintsem jótéteménynek, de hálálkodnia nem kell, önzetlenül teszem. – Továbbra is ott ült az a vigyor az arcán, amit legszívesebben már letöröltem volna az öklömmel vagy a talpammal. Vajon meddig gyakorolhatta a tükör előtt?
- Szükséges rossz? – vontam fel kérdőn szemöldököm, kedvem támadt az arcába röhögni. - Hirtelen majdnem megengedtem, hogy nyugodtan kínozzon és kísérletezzen rajtam… - jegyeztem meg gúnyosan, tartva a szemkontaktust vele, amit inkább már dühében létesített velem.
- Kíváncsi leszek két hét múlva is ilyen fényes kedvében lesz-e a kisasszony! – Nézett le rám fölényeskedő tekintetével, majd sarkon fordult és eltávozott. Elképzelni se tudom, mit tervezhet, de nem sejtetett túl jót. Ami az én esetemben a lehető legrosszabbat jelképezte, egy szinten viszont kíváncsi voltam rá.


Valamikor 1000 körül…

Sajgó végtagokkal ébredtem, amit a tudathasító fejfájásnak is köszönhetek javarészt. Ám ami még jobban meglepett, hogy eltűnt mellőlem az orvosok és szolgák hada, a hátam alól a kemény asztal, a homlokomról Anyám remegő keze és apám aggódó pillantását sem éreztem magamon. Mindezek helyett puha paplan közt feküdtem, a saját ágyamban, a kellemes melegben, csend volt, s mindezt jó Anyám nyugodt lélegzetvétele szakította meg, aki elaludt, miközben álmomat őrizte. 
Mozogni alig bírtam, de kiszáradt torkom hűs italért kiáltott, s mindössze az ágyam felén kellett túljutnom, mert a másik oldalon, az éjjeli szekrényen, ott pihent egy kancsó víz, valamint egy pohár. A másik hátráltató ok Frigga volt, nem szerettem volna felébreszteni pihenéséből. Belegondolni sem merek, hogy mit kellett megtennie, hogy most itt legyek. 

Apropó, hogy itt legyek. Tisztán emlékszem, hogy Helheim hatalmas vaskapui előtt álltam. Furcsa volt, sötét és lelkileg nyomasztó. Nem éreztem magam egyedül, mintha több ezernyi szempár figyelt volna rám, ahogyan a nehéz, acélos szerkezet hangosan felnyögött, s teljes egészében kitárult előttem. Csontvelőmig hatolt a kifutó fagyos szél, s Hél, a holtak úrnőjének elégedett nevetésétől visszhangzott a világ. Sejtettem, hogy már csak az én lelkemre pályázik, elvégre ezt nyíltan közölte velem a sokadik születésnapomon. De legalább gondolt rám. Valami különös hang befelé hívott, s egyre csak húzott magához, ám ahogyan léptem előre, fájdalmaim enyhültek és lépéseim egyre lassabbodtak, míg végül megálltam. Egy lépés választott el. Nem kell több, csupán egy lépés és nincs többé fájdalom. De valahol mélyen legbelül, visszahúzott a lelkiismeretem. Még nem végeztem, nekem még dolgom van valahol. Nem halhatok meg így, azon kívül, hogy megszülettem, nem értem el semmit, s nem vagyok senki. A családban mindenki isten, király, trónörökös, én pedig egyszerű nő vagyok, kicsit sem egyszerű természettel és elképzelésekkel.
De mégis mi célom lehet még az életben?

Persze, ekkor még nem értettem, hogy mi vár rám…

- Isabell? – gyengéd női hang zökkentett ki gondolataim mély és zavaróan sötét tengeréből. Felé kaptam fejem, majd lesütöttem zavart tekintetem. Ölemben nyugvó tenyereimet vizslattam, fáradt tekintetemmel. Mondani szerettem volna neki valamit, de nem jött ki hang a torkomon és a feszült csendben vártam valamiféle megváltást.
- Sajnálom… - préseltem ki tüdőmből nagy nehezen, eléggé nehezemre esett a beszéd, mintha egy tégla lett volna a mellkasomon, ami egyre csak nehezebbé vált. – Nem lett volna szabad elmennem. – Ennél azért valami kreatívabbat is kitalálhattam volna, de agyam megmakacsolta magát a magyarázatokat illetően. 
- Nem lett volna szabad erőltetnem a házasságot – szólt bűnbánóan, mintha minden az ő hibája volna, nem az én „sorsomba bele nem törődömségem” vezetett volna mindehhez. 
Óvatosan tornáztam fel magam ülésbe, s furcsamód nem érzékeltem semmit a hatalmas vágásból. Egyszerűen nem értette, hogy mi történt. Tenyerem sietősen a hálóing alá futott, s megkereste a varratok helyét, ami nem volt ott. Egyszerűen eltűnt, ami ugyancsak felzaklatott. Fizikailag képtelenség nem belehalni, s nyom nélkül megúszni egy ilyen sebesülést.
- Nem ti tehettek róla. El kellett volna fogadnom sorsom és elfogadva hozzámennem ahhoz, akit kiválasztottatok a számomra. – emeltem fel tekintetem, szembenézve Anyámmal, mint egykor azt akaratával nem tettem meg. 
- Valóban. Az lett volna a helyes. – Felállt, majd miután töltött nekem egy pohár vizet, leült mellém, s kezembe adta, aminek mozdulatát hálás pillantásokkal öveztem.
- Köszönöm, Anyám! – Vettem el tisztelettudóan, s mohón megittam tartalmát, amire felettébb nagy szükségem volt már. – Én viszont helyesebbnek ítéltem, ha magam dönthetek az életem felől, még ha emiatt fel is kell rúgnom minden eddig általunk megszokott dolgot.
- És ezt valóban így gondolod? – enyhült meg arckifejezése mondataim hallatán, amit nem tudtam mire vélni.
- Igen – jelentettem ki határozottan, meg nem szakítva a szemkontaktust.
- Apádra ütöttél… - jegyezte meg halkabbra fogva szavait, miközben szemeivel arcom fürkészte, mintha meg szeretné jegyezni magában minden apró kis vonásom, de már mindegyiket ismerte.
- Egyedül a családban… Nem találja ironikusnak valamelyest, Anyám? - És bármennyire is ellenkeztem volna a szívem legmélyén, Anyámnak igaza volt, mint mindig. Jobban ismerte a családunk bármely tagját, mint az saját magát. 
- Pont olyan makacs vagy, mint Ő. – húzódtak szélesebb mosolyra vékony ajkai, s halvány ráncai, ilyenkor eltűntek sugárzó arcáról.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha mások rendelkeznek az életem felől. – kaptam el tekintetem zavartan. Bármilyen bátornak mondhatnám magam, Anyám tekintetétől örökké tartottam, főleg attól, hogy egy nap a kedves szempár, csalódottá válik. 
- Lám felnőttél… - figyelte félve a kimért mozdulatot, amin megerőltetve magam, s nem törődve az égető fájdalommal, ami ereimben tombolt, letettem lábam a fényes padlóra. Szokatlanul rövid volt az idő, ami alatt ujjaim leértek, vagy talán én emlékszem rosszul? Meglehet, elvégre lassan három éve nem jártam a szobámban, s nem aludtam kényelmes ágyamban.
Lendületet véve lábaimra álltam, de elvesztettem egyensúlyom, így kénytelen voltam megtámaszkodni az ágy felső keretébe, ami a baldachint tartotta. A felső keretbe, amit egyébként sosem értem fel. Anyámat fél másodperc alatt láttam legalább tíz árnyalatot sápadni, ami napbarnított bőrén elég látványos volt. 

Határozottan magasabbnak éreztem magam, s ahogyan letekintettem, megrettentem. Kifejezetten izmosabb voltam, formásabb, karjaim olyan vastagok voltak, mint egy harcosnak. Hajam hosszabb volt, derekam alá lógott, elfedve kissé szélesebb csípőmet. Ez pedig nem én voltam, nagyon nem. Képtelenség legalább húsz centit nőni ilyen rövid idő alatt, bár nem tudtam, hogy pontosan mennyi ideig is aludhattam.
Értetlenül meredtem rá, mire reszketeg hangon megszólaltam, egy kétségbeesett tekintett kíséretében.
- Anyám… Mi ez az egész?
Share:

2 megjegyzés:

  1. Először is helló szívem, üdv újra itt, örülök, hogy visszatértél :3 Remélem, minden rendben van, meggyógyultál. Másodszor pedig ez a fejezet is zseniális volt! A hosszú várakozás sem zökkentett ki, ami nagy szó, mert szerintem a legtöbben hajlamosak vagyunk rá... tetszik, hogy egyre több információ derül ki Isabellről, a modern jelenet pedig egyszerűen eszméletlen lett :D Az a párbeszéd, komolyan mondom, úgy végigkuncogtam...
    Köszönöm, hogy olvashattam, aztán siess a következővel, mert az az utolsó bekezdés kellemetlen érzéseket hagyott bennem :D <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hello *~* A kezem még messze van a gyógyulástól, de ne aggódj, ez ne tántorít el az írástól, mondjuk a dolgok is eléggé a nyakamba szakadtak, de van ami már egyszerűen nem érdekel annyira lehetetlenek az elvárások :) Lesznek itt még bajok ;)

      Törlés