2016. április 10.

17. Nem adja könnyen...

Meglepi c: <3

Híven halljatok,
hős törzsökök,
Heimdall sarjai, 
hatalmasok s csekélyek.
Öldöklés Atyja, 
sorjázzam-e sorsát
hajdan élteknek
emlékek ős öléről.
(Edda)


- Hél nem adja a kárhozott lelkeket olyan könnyen, igaz? – kérdeztem hitetlenül, miután nehéznek tűnő tincseim hátratűrtem arcomból egy lendületes mozdulattal. Azt mondják, mindenki máshogy dolgozza fel az egyes traumákat, helyzeteket? De mi a helyes reakció arra, hogy teljesen megváltozott a tested? Hogy legalább másfél fejjel magasabb vagy? Alacsony, gyenge alkatom teljesen elveszett a súlyos izomtömeg alatt. Férfinek néztem ki, de mégis volt bennem valami nőies. 
- Isabell… - kezdte volna a magyarázkodást, de jobbnak látta, ha inkább nem mond semmit. Meglehet tartott tőlem, már akkor is.
- Miért? – tettem fel azt a kérdést, amire nem igazán szerettem volna tényleges választ kapni.
- Az egyetlen lányunk vagy. – Tekintett fel szemeibe szürke, fürkésző íriszeivel.
- Akkor is az egyetlen lennék, ha most halott volnék – vetettem oda dühösen, s ismét a tükörben találtam magam. Ha eddig úgy voltam vele, hogy senki nem fog elvenni, mostanra már egészen biztos lehettem benne. - Mi van még, amiről nem tudok? A másik „miért”? – járkáltam idegesen a fényes padlózaton, miközben agyam hevesen kattogott valamiféle válasz után kajtatva. 
- Emlékszel még a régi mesékre? – Anyám tekintete egyszerre vált meleggé és nosztalgikussá, de bármennyire próbálkozott a megnyugtatásommal, nem volt sikeres.
- Mindegyikre. Miért? – Álltam meg egy pillanatra, s vártam, hova szeretne mindezekkel kilyukadni. Régen… nem volt az olyan régen. Esténként összegyűltünk a hatalmas kandalló előtt és hallgattuk az izgalmasabbnál, izgalmasabb történeteket. Nem feledtem semmit. A forró tűz táncát, a kellemes meleget, a bársonyos takarókat és a meghitt családi légkört. De mi felnőttünk, megváltoztunk, s gyermeki énünk talán örökre kiveszett belőlünk. Szüleink viszont még őrzik emlékeinket, a nyugodt és békés estékről.
- Volt bennük egy nagyhatalmú kocka, melyet egy ismeretlen férfi alkotott. De ereje olyan nagy volt, hogy egy isten sem uralhatta azt, mert túl veszélyes lett volna. Így ez napon a Tanács úgy döntött, hogy biztonságosabb lenne, ha szétválasztanák négy különböző darabra. Így jutott Helheim, Asgard, Jottünheim és a Valhalla birtokába egy-egy darab az értékes kőből. – kezdett bele a hosszas mesélésbe.
- Igen, tudom, a Tesseract – cövekeltem le teljesen előtte, karjaimat összefonva mellkasom alatt. Nem értettem, ez miként kapcsolódik ahhoz, hogy én most élek. De a kiskori történet vége, valahogy mindig lemaradt
- Miután Atyád legyőzte Laufeyt, elhozta a nála lévő darabot, hogy a jégóriások ne tudják Asgard és a többi világ népe ellen használni. – Állt fel lassan helyéről, majd felém sétált kimérten, maga mögött húzva halványsárga ruhájának uszályát. Így történt, hogy a Kocka két darabja egy helyen volt, ami felkeltette néhány másik faj figyelmét is, remek példaképp felhozva, a druidákét, akiknek ez okozta a vesztüket.
Azt azonban fontos megjegyezni, hogy a Kocka nem egyenlő részekre lett felosztva, ami Asgardban és a Valhallában volt, a másik kettő felett álltak. Ám Atyánk egyetlen apró dologról megfeledkezett, amit Laufeytől visszahoztak, kisebb volt, mint amit adtak neki. Így veszett nyoma, amelynek azóta sem bukkantak nyomára. 
De továbbra sem értettem, hogy miért is illik ide ez a történet. Aztán rájöttem.
- Ugye csak ez valami… ne… – taglózódtam le teljesen. Elvégre csak az egész univerzum fog rám vadászni a Tesseract egy darabja miatt, ám van benne egyfajta irónia. Ami másokat elpusztít, az engem életben tart. 


Ó, nornák! Mivel haragítottalak így magamra benneteket, midőn az Yggdrasil gyökereit öntözvén, sorsomon felől tanácskoztatok? De már látom, ó jó Urd, te ugyancsak kedveled társaságom, ezért jócskán kivetted részed életem szőttesének munkájából. Megajándékoztál gyásszal, ármánnyal, halállal, de unalmat nem adtál, hogy pihennem lehessen, s addig magamban gyötrődjek, miért állsz közel hozzám ennyire? Verdandi, elhagytál. Itt hagytál, elvivén női létem kincset érő mivoltát. Skuld, téged jól ismerlek, de jobban láttad, ha Urd gondoskodik minden egyébről. Bízom benne, hogy egyszer visszatérsz, s nem kecsegtetsz hamis álmokkal, midőn nyugodt, békés életet remélek. 


- Nem volt más választásunk – szólt elhalóan, mire én erőtlenül elnevettem magam. Ekkora közhelyet! Majd komolyabb hangnemre váltottam, s csalódottan szemeibe néztem.
- Azt mondtátok, hogy mindig van más választás. Most is volt, ugyan drasztikus, de elfogadható. – Léptem el előle, s kikerülve őt, tovább róttam a szabálytalan köröket a hatalmas szobában. – Ennél még a megszabadító halál is jobb lett volna! – mutattam végig elváltozott testemen. 
- Kérlek, ne mond ezt! – Éreztem hangján, hogy ezzel teljesen lelkébe gázoltam, de akkor ez már rég nem hatott meg. Szerettem Anyámat, mindig is szeretni fogom, ám most jobb lett volna, ha elengedni, s hagyja, hogy békében sétáljak át Helheim vaskapuin.
- Miért? Tán ezt is megvonod tőlem, Anyám? – fordultam felé ingerülten, ami nem volt helyén való, belátom. Megkeményítette anyai szívét, lelkét, majd sietve távozott a széles ajtón.

Hát, ketten maradtunk!

A megígért két hét őrjítően lassan telt el. Elmaradtak a kínzások nagyobbik része, hagyták, hogy valamelyest a puha bőr visszanőjön hátamra – helyette találtak más szabdalni valót -, s néhanapján egy tál viszonylag ehető étellel is megajándékoztak a konyháról, meg persze valamennyi vízzel. Az idő még hidegebbre fordult az elmúlt napokban, ezért átvittek egy fedett helységbe, amiből én csak annyit érzékeltem, hogy jöttek, kiütöttek valamivel, majd egy plexifalú cellában ébredtem, ami enyhén elmegyógyintézet érzetet adott. Talán már itt is a tél?

Nyílt az ajtó, mire lassan megemeltem fejem, hogy arcukat fürkészve rájöjjek kicsinyes szándékaikra. Strucker volt az, győzelmi vigyorával arcán, kezei közt egy megsárgult fényképpel. Éreztem, hogy meg szeretné adni számomra a kegyelemdöfést, hogy megadjam végre magam neki és a képzelgéseinek. Mögötte pár lépéssel pedig James, üres tekintetével. Ismét kitörölhették rólam alkotott emlékeit, miszerint közel járt a felismeréshez. Most azonban, semmi. Teljes homály, és ami a legijesztőbb az egészben, hogy bennem nem tudtam olvasni. Eltűnt a kedves mosoly, az örömtől csillogó szempár és a kedves szavak. 
- Hogy szolgál az egészsége, Kedves? – biccentette oldalra őszülő fejét az általam viszonylag gyűlölt személy, miközben csökkentette a köztünk lévő távolságot – Úgy hallottam, egészen királyi bánásmódban részesült az elmúlt napokban. Remélem meg van elégedve! 
- Ó, hogyne! Már éppen meg szerettem volna köszönni a fogva tartást, a hideget, a kevés ételt és a kis tortúrákat. Egy álom ez a hely! Egészen biztos, hogy ajánlani fogom a közeli barátaimnak és a S.H.I.E.L.D. többi tagjának is – villantottam tízpontos mosolyt a hatás kedvéért, nehogy már csak neki legyen jó kedve itt. Állkapcsa megfeszült, ezzel elárulva számomra, hogy sikeresen kizökkentettem a gondosan felépített szerepéből.
- Azt gondolja, hogy nincsen gyengepontja, igaz? – emelte magasra állát, a közben közelebb lépett, majd ujjai közt elégedetten megszemlélte a képet – Nem tudom, hogy milyen istenkomplexusa van magának, de bebizonyítom, hogy igenis halandó! – lebegtette meg előttem a képet. A képet. Ami az éjjeli szekrényemen volt lehajtva, s megkértem Coulsont, hogy juttassa el Peggyhez. Ő volt az egyetlen, aki tudott rólam. Rólunk. – Mi az? Talán elvitte a szépfiú a nyelvét? – hajolt le hozzám, mire legnagyobb meglepetésére, egy nagyobb lendülettel lefejeltem. Amit nem hagyhatott szó nélkül, s torkomnál fogva megemelt, így kénytelen voltam talpra állni – Hát legyen! Ma az egyikük túléli a napot… - engedett el, majd megfordulva kifelé indult – Jó szórakozást! – szólt vissza az ajtóból.
Ott állt velem szemben teljes valójában. A cella sötét volt, az összes fényt mindössze egy régi lámpa halvány fénye szolgáltatta, amely néha elsötétült egy pillanatra. Ketten maradtunk. Egy szinten kíváncsi voltam rá, hogy vajon mire emlékszik az általam tanultakból, amiket megmutattam neki, de egyúttal féltem is. Képtelen lettem volna fájdalmat okozni annak a személynek, akit egykoron szerettem… és most is szeretem. Bármennyi idő is telt el azóta, sosem tudtam elfelejteni. Erre mondják, hogy az első nagy szerelem varázsa? Meglehet siettünk és itt rontottuk el. Néha felrémlik az a boldogság, amely eljegyzésünk napjának reggelén fogott el. Aztán délutánra a gyász maradt és a gyűrű a bársonydobozkában. Csak egy utolsó bevetés… egy utolsó.
Idegőrlő percekig fürkésztük egymás tekintetét, legapróbb rezdüléseit, ám egyikünk sem mozdult. Képtelen lettem volna megtámadni őt, s ezzel ő sem állhatott másként, amikor rászánta magát és szegycsontomra célozva felém ütött. Elfojtva gondolataim áradatát, kitértem kemény ökle elől, s alkarommal blokkoltam a másik oldalról érkező csapást. Sorozatosan elhajoltam végtagjai elől, ami jócskán lefárasztott, de nem tudtam megütni. A lelkem nem engedte. Tegyük hozzá, hogy az elmúlt hónapok megpróbáltatási után nem voltam a toppon, így hosszú viaskodás… nem nevezném annak, inkább kétségbeesett küzdelem után, amikor a rám törő rosszullét elhomályosította tekintetem, fejemet két erős kar fogta satuba, s nem engedett. Állkapcsomat alulról nyomta acél végtagja, miközben realizáltam, hogy sikeresen elharaptam felső ajkam, aminek sós vére számba folyt, valamint vörös csíkot húzott a hideg fémen. Magához szorított és én engedtem. Talán utoljára leszünk közel ennyire egymáshoz, ám egy olyan ember által fogok meghalni, akit valóban szerettem. Hiába nem emlékszik, nem gondol rám, de hiszem, hogy valahol mélyen, még tudja a nevem.
- Tedd meg Buck… - préseltem ki nehezen magamból, ahogy szapora lélegzetvételeit szőke tincsim között éreztem. Ha ez lesz az utolsó szavam, legalább legyen méltóságteljes, mára hogy. - De tudnod kell, hogy szeretlek…
Ahogyan egyre fogyott a levegő tüdőmből, s nehezebben ment a levegővétel, lehunytam szemeim, felkészülve a kegyes halálra, amikor megállt. Teste megremegett, karjai elgyengültek, de nem engedett. Tétovázott. Itt rontotta el. Egyszerű bábuként feküdtem karjai közt, várva a végre, ám az nem jött. Ő tartott, én megbíztam benne és hagytam magam. 

Tudok egy kőrist,
neve Yggdraszill,
szép szál fehér fa,
nedvesség fürdeti.
Harmatot hullat
völgy-ölekbe:
örökzölden Urd
forrása felett áll. 

Onnét e lányok,
titkok tudói,
hárman a tóból,
a fa tövéből.
Egyik neve Urd,
másiké Verdandi
- rúnákat róttak -,
Szkuld a harmadik,
tettek törvényt,
életre, halálra:
emberfiának
sorsot mondtak. 

Keserű feldúltságomban jobbnak láttam kilovagolni a távoli tisztásra, ahol végre teljesen egyedül lehettem gondolataimmal, már csak el kellett oda jutnom. Kerestem valamit, ami még rám illett a régi ruháim közül, de csakhamar egy éles pengéhez kellett nyúlnom, hogy átszabjam korábbi öltözeteim. A fejemre húzott széles csuklya tökéletesen fedte arcom, s Naois dísztelen nyergében ülve senki nem ismert fel, amikor átvágtattam fényes Asgard széles utcáin, ami nem feltétlenül volt megengedett, ám ez engem cseppet sem zavart. 


Végre újra itthon voltam. Voltam.

Fegyvered mindig
magaddal hordjad,
ha utad akárhol:
bizony, ki tudja,
távolban hol lehet
lándzsájára szükség
Share:

2 megjegyzés:

  1. Itt vagyok ám, csak annyi dolgom volt az utóbbi napokban, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem. Igazából most is tanulnom kéne, de kíváncsi voltam már és nem akartalak váratni (mert hát tudod, hogy én mindig írok :D ez egy kényszer).
    Szóóóóval... Tesseract. Az első része a sztorinak nagyon tetszett, Friggával és a meséléssel, aztán a fohászkodás, az nagyszerűen meg lett írva, imádom.
    És és ott van az ismétlődő motívum, a ketten maradtunk , a Buckys részről pedig inkább ne is beszéljünk *sírdogál kicsit* - a modern részre kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből, de tetszik, hogy Isnek még mindig ilyen nagy a szája és ellenáll :D
    Változatlanul várom a folytatást, remélem feltűnnek még a drága orgyilkosaim :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már kezdtem aggódni, hogy tán megharagudtál vagy valami :DD de akkor megnyugodtam <3
      A fohászkodás az egyik legrögtönzöttebb dolog a blog egész történetében azt hiszem, de akkor örülök, hogy tetszett. Szerettem volna egy kis mitologikus visszacsatolást. Na, igen. A szívem szakadt meg (sosem írtam még harcjelenetet, bár ez gondolom látszik).
      A modern résznél garantáltan el fogod dobni az agyad :D kegyetlen vagyok, tudom.
      Sietek a következővel, de nem ígérek egyhamar orgyilkosokat :3

      Törlés