2016. május 21.

18. Testet öltött gyengeség





Ugyan nem tudtam merre lehetek a halandók világának hatalmas területén, de az időjárást Kelet-Európa éghajlatához hasonló volt, ami magában hordozta a hideg telet. Az éjszakák már jóval hosszabbak voltak, mint a nappalok, mára pedig a hó is esett, ezt viszont csupán kikövetkeztetni tudtam, a katonák egyenruhájának válláról és Bucky hajáról. Ő maga pedig ott ült velem szemben, minden egyes percben, amikor felkeltem és nézett. Követett tekintetével, s küzdött gondolataival, emlékeivel. Látszott rajta, hogy egyszerre szeretne ott lenni, egy helyben, nyugalomban; és hogy elfutna, sürgősen, jó messzire az emlékek elől. Végignézették vele, ahogyan egyre csak kínoznak, hátha eszébe jut végre valami rólam, vagy én török meg végre kegyetlenségeik nyomására. Kettőnket négy méter és egy plexiüveg választott el. Ha lett volna annyi erőm, legalább, hogy felálljak, akkor nekirohantam volna az üvegnek, hogy törjön szét vagy lőjenek agyon… csak hadd öleljem meg… ha utoljára az sem baj, csak ne szenvedjen… Miattam ne. Érzem, ahogyan levegőt vesz és mondana valamit, de nem tudja elmondani, amit a szíve diktál neki, mivel az agya blokkolja. 

Lemondva önzőségemről, rá kellett döbbennem a rideg tényre, hogy jobb lett volna, ha meghal. Nem lenne itt, nem lenne más bábuja, akit kénye-kedve szerint ugráltathat, s használhatja fegyverként, nem kínoznák most miattam, ha én nem vagyok. Meglehet mégsem ő a hibás. Csupán elkövettem azt, amit a Krédó nem hiába tilt, és most saját bőrömön tapasztalom meg engedetlenségem keserű gyümölcsét. Tönkretettem az életét. Világosan megmondták, sőt, egyenesen megtiltották, hogy bárkibe is – főleg, hogy egy halandóba – beleszeressek. Azt mondták, a kötődés gyengévé tesz, célpontot ad az ellenségeink számára. Megtestesíti a gyengeségeinket. Halhatatlanként pedig megkeseríti a haláluk utáni időszakot. Mert amíg ő megöregszik, meghal, addig én fizikailag semmit nem változok, de lelkiekben vele öregszem. Ezt a kockázatot azonban felvállaltam, mert róla volt szó… mégiscsak ő az. Látta, hogyan nézek ki valójában, mire vagyok képes és hogy mire nem, de őt ez nem érdekelte. Ahogyan származásom, a külsőm, a múltam és a jövőm sem. Neki én kellettem. Nekem pedig ő.
Aztán katonák jöttek. S mindkettőnket lefogtak, ám engem ismét arra az átkozott székre ültettek, melynek fa burkolata már teljesen beszívta vörös vérem sötét színét, majd újra kiláncoltak. De most valami más volt, éreztem rajtuk. Jöttek és kiabáltak, üvöltöztek, kérdeztek, ám én nem hallottam tisztán, csupán az állandó zajt, mintha mindenki egyszerre akarna minden bűnömért megátkozni.
- Remélem te is éppúgy kedveled a forró fémet – súgta egy ismeretlen hang, egészen közelről fülembe, hogy biztosan halljam mézédes hangját, s elégedett hanglejtését.
Hátam addigra már készen állt az újabb megpróbáltatásoknak, pengéknek, valamint a legjobb barátommá vált áramnak és sónak. Akkorra már alig éreztem valamit a sűrűn felmetszett bőrből, ahogy vékony papírként borította be húsom. Ám most mindez kimaradt, ami felettébb meglepett, hisz ilyen gúnyos és enyhén örömteli hangon – általában Rumlow -, csak kínvallatni szoktak jönni.
A katonák egyre csak gyülekeztek körülöttem, amit nem tudtam mire vélni, s erősen megragadták csuklóim és könyökeim, majd stabilan tartva, nem engedték mozogni őket. Feszélyezett a helyzet, hiába próbáltam előre felkészülni a legkegyetlenebb dolgokra is akár, nem tudtam mi vár rám, hasonlóval azelőtt még sosem találkoztam, ami megrémített. Ráadásul pedig az egészet végignézették vele. Mintha az arcába röhögnének, mondván: „Nézd, te egyszer őt szeretted!”. 

Emberiség, mi lett veled? 

Jéghideg vízzel locsolták le a jobb lapockámon lévő területet, amit azelőtt nem igazán bántottak akkora mértékben. Készültek valamire. Másik vállamat is lefogták, ahogyan fejemet előre hajtották. Egésze addig nem értettem mit akarhatnak, ameddig meg ne éreztem lapockámon az izzó fémet, amely bőrömbe égve hagyott mintát maga után. Billogot égettek a gyenge bőrbe, mint ahogyan az az állatoknál szokás. Pokoli volt a fájdalom, de ne könnyeztem, nem üvöltöttem, még csak nem is nevettem. Nem érdemelték ezt, s továbbra sem törtek meg.
Lassan emeltem meg fejem a padlóról, ami néha megrázkódott alattam, egyenletes ütemenként, majd ahogyan körültekintettem, eltűnt Bucky, vagy ami megmaradt belőle, és a többi ember sem tartózkodott már ott. Egyedül maradtam a sötét szobába közepén, csuklóim két-két sarokban rögzítve. Ahogyan egyre figyeltem a hangokat, a hely mozgását, feltűnt, hogy egy vonaton lehetek. Vállam lüktetett a fájdalomtól, de kisebb mértékben, vontam le követeztetéseimet, míg óvatosan felültem. Ideje volt összeszedni magam, mivel kellett egy terv, hiszen egyhamar nem fognak elengedni önszántukból, így magamra maradtam ismét. Ilyenkor hiányoltam magam mellől Bartont, az idióta vicceivel, de gondoskodásával is együtt, mert lehetett bármily idegesítő is, mégiscsak a társam volt és számíthattam rá. És én rontottam el azt a közös tíz évet, s ő mit sem tehetett ellene, csupán szenvedte makacsságom keserű gyümölcsét. Vajon még emlékszik rám? Gondol-e rám annyit, mint én őrá? Későbánat ez már, nekem csak ez maradt…

Időérzékem teljesen kiesett, tippelni se tudtam volna, hogy milyen nap vagy hónap lehet, az órát pedig lehetetlennek tartottam kikalkulálni. A hóból asszociálva, mindenképp tél lehet, mivel csak akkor esett, amikor a legutóbb eszméletemnél voltam, azt mondanám, hogy december. A nap ne számított ebben az esetben már, de a napszak a terv szempontjából, igen. Éjfél után, hajnal előtt lenne érdemes bármit is tenni, amikor lankad a figyelmük, mondjuk az őrségváltásnál, bár akkor minden esetre sokan vannak, így amikor mindenki inkább otthon lenne és aludna, akkora terveznék kiszabadulni. De mi lenne, ha be sem vihetnének a cellámba? Amikor kivesznek innen… nem, sajnos nincs annyi erőm se, hogy több tucat katonával elbánjak. Esélyem sincs. Még várnom kell... De mégis mire?

Először tört rám a felismerés, a felemésztő gondolat, amely úgy rúgott nyomorszájon, mint még soha senki: elfáradtam. Sőt, az is lehet, megöregedtem. Annyi mindent vittem véghez eddig, hogy belefáradtam az egészbe, miközben magamra vajmi keveset gondoltam. Egyszer próbáltam, szerettem volna, de annak is más látta kárát. Meglehet, már nincs is itt helyem a halandók világában. Ideje volna hazamennem, de mégis hogyan? Teljesen reménytelen mostani állapotomban és jelenlegi helyzetemben egyaránt. Ki fog érte jönni, hogy most engem mentsenek meg? Most hadd legyek egy kicsit én a megmentett! Nem kell többször, csupán most az egyszer, hogy végleg elmehessek, különben itt pusztulok. Vagy nem. És egy ekkora helyen fogom eltölteni maradék ezer éveim, s a börtön falai előbb fognak elporladni körülöttem, mintsem hogy kihalnék a dohos helyiségből. 
Azt se bánnám már, ha miután kivisznek innen, hozzá kelljen mennem ahhoz a nyeszlett herceghez. Kérem, csak vigyenek ki innen! Mielőtt erőm végleg elhagy, és már nem kell…

Éreztem, ahogyan lelassulunk, majd a vonat megáll hirtelen. A nehéz ajtó nyikorogva kinyílt, s két őr lépett be rajta, vastagprémű sapkákban és még melegebb kabátokban, kezükben géppuskákkal. Az egyik, amely először mozdult meg, és szórakozás híján követtem őt szemeimmel, elkezdte kioldani láncaimat. Addig a másik mellém lépett és egy pillanat múlva a kemény puskatust éreztem halántékomon egy erőteljes mozdulat következtében. Fejem tehetetlenül csattant a padlón, ahogy szinte élettelenként zuhantam oldalra, elveszítve egyensúlyom, majd eszméletemet. És a halandó világ lassan szűnt meg körülöttem. 
Csontomig hatolt a kíméletlen hideg, amikor a hótömegben magamhoz tértem. Teljesen átfagytam, ami nem csoda, mivel egy szétszakadt pólón, egy még vékonyabb rövidnadrágon és az alattuk lévő fehérneműn kívül, nem volt rajtam semmi. Ezek azonban vajmi keveset védtek a hideg és a kemény fagyok ellen. Térdeim remegtek, de lábra kellett állnom, hogy menedéket keressek, mielőtt halálra fagynék. 
Körülöttem mindent befedett az érintetlen hó, az égbenyúló fenyőket, a nagy sziklákat. Az érintetlen hó… ez az, valahogyan ide kellett hozniuk, ami miatt rá kellett, hogy lépjenek és nyomot hagyniuk maguk után. A válasz pedig a hátam mögött volt, ugyan a folytonosan eső fehér pelyhek lágyan szállingóztak lefelé, ezért valamennyire már befedték a bakancsok által hagyott lábnyomokat, de nem annyira, hogy ne tudjam követni őket. Összegyűjtve minden erőmet, sietve szedtem lábaim, hogy ha lehetséges, a sínpárt követve egy településhez érkezzek, ahol majdcsak befogad valaki. A terv hibátlan volt, a megvalósítás nem. 

Lövéseket hallottam jobbom felől, valamint kiáltásokat, ami segített, hogy szláv nyelven, amit ugyan régóta használtam utoljára, de még ment. Azért, ha valaki közel hatszáz évig él Oroszország területén, akkor megtanulja a nyelvet. Ami kicsit se volt megnyugtató, hogy engem kerestek. Megszégyenítve fáradtságom, rohantam a másik irányba észveszejtő sebességgel, magam sem tudtam, honnan volt hozzá energiám. Annyit tudtam, hogy most itt az életemről van szó, másokéról, hogy nekem még dolgom van az emberiséggel, s futottam, ahogyan lábaim bírták.

Ők pedig jöttek utánam, ezért még náluk is gyorsabbnak kellett lennem, valamint az sem könnyítette meg helyzetem, hogy náluk fegyverek s lehettek. Mint az űzött vad – bár jelen esetben az is voltam -, úgy vágtam át a fák között, míg a következő akadályt az állította, hogy a talaj, jelentős mértékben lejteni kezdett hirtelen, nekem pedig lehetőségem se akadt a lassításra, s mivel egy megjegesedett, nagy valószínűséggel, kövön sikeresen megcsúsztam, meg sem álltam egy kedves fatörzsig, miközben sikerült néhány bokron és egyéb kellemes, masszázsra kevésbé alkalmas dolgon átbucskáznom. Irdatlan erővel csapódtam a „nagylelkű” kéregnek, s ekkor tűnt fel, hogy gazdagabb lettem egy golyóval az oldalamban. Éljen. Jobb már csak azután lesz a napom, ha élve elkapnak. Dühös tekintettel vizslattam a puha anyagot egyre inkább birtokba vevő vérfoltot, de nem állhattam meg, különben utolérnek. Vagy a katonák, vagy pedig a farkasok, ha már vérszagot éreznek.
Tüdőm és izmaim egyre inkább sikoltott némi pihenőért, de agyam rendre megtagadta ez előlük és üvöltötte a fülembe, hogy: fuss. Én pedig engedelmeskedtem.

Órákig haladhattam egyre befelé a sűrű rengetegbe, amikor lábaim megadták magukat és kifulladt testem, erőtlenül esett össze. Sűrűn kapkodtam levegőért, torkom teljesen kiszáradt, éhes voltam és rettentően fáztam. Országutat, települést vagy legalább egy füstölgő kéményt, sehol se láttam és eluralkodott rajtam a halálvágy, csak ne itt lennék. Egyedül maradtam. Ott, arccal a puha hóban, két hegygerinc között, egy végtelen erdőben, mint egy pocsék rémálomban. És engem senki sem keres.
Égő hátamat és a repesz helyét a hideg hótakaróval hűtöttem, ami először kellemetlen volt, de nyavalygás helyett inkább megbarátkoztam vele. Végtagjaimat kinyújtóztattam magam mellett, légzésem kezdett normalizálódni. A fájdalom valamelyest megszűnt. Ezt most túl kell élni. 
Lépések halk zaja ütötte meg fülem és ébresztett fel éber álmomból. Halvány remény támadt szívemben, hogy amikor kinyitom szemeim, nem a semmi közepén leszek, hanem otthon, a meleg ágyamban. A remény és az álom azonban csalfa szeretők. Párban járnak, és keserves csapdát állítanak a bennük élőknek, majd pedig jót kacagva az áldozatok bajain, otthagyják őket a kétségbeesés közepén.
A közeledő irányába fordítottam fejem, s fel szerettem volna állni, megvédeni magam, de végtagjaim megmakacsolták magukat, ahogyan szemhéjaim is. Magas volt, sötét köpönyeg fedte el testét, míg prémes csuklyája arcát. Közelebbről már nem vehettem szemügyre, mivel visszaestem az álmok tengerébe.
Share:

2 megjegyzés:

  1. Oooh. Izgalmas fejezet volt, mint mindig, a fogalmazásod és a leírások zseniálisak. Nagyon kíváncsi vagyok a következő részre, remélem most már nem lesz semmi baja szegény Isnek :'(
    Köszönöm, hogy olvashattam :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett! ^^
      Úgy tűnik mostantól kicsit más irányt vesz az élete, de hát nem vagyok a Mary Sue és az Utópia híve, mint észrevettétek :D
      Annyit megsúghatok, hogy örülni fogtok annak, aki elvitte :)
      Köszönöm, hogy elolvastad <3

      Törlés