2016. június 25.

19. Egy új kezdet

Sziasztok! Igen, itt van végre a következő rész is, amivel új fejezet kezdődik a blog történetében. Remélem ezt is olyan szorgosan követitek majd, mint az előzőt és éppúgy fog tetszeni, vagy még jobban, mint eddig. Itt a nyár is végre, de nem ígérek stabilan jövő részeket, mivel utazom és elég sok a programom (nem vagyok a passzív pihenés akkora híve). Jó olvasást kívánok mindenkinek!


Azok az emberek, akik az ősök öröklött kényszerének teljesen ki vannak szolgáltatva, többnyire én-gyenge személyek, akik nem egyéni sorsukat élik, hanem a kényszerbéli családi sorsot az én nélkül kényszerűen ismétlik. De sors-e a múltban már egyszer lefutott élet puszta megismétlése? Az évek során egyre inkább ama felfogás felé hajlunk, hogy a kényszersors az én szabad választása nélkül tulajdonképpen nem sors, hanem csak én nélküli élet, és éppen ezért egy sors nélküli vegetáció. Csak az, aki maga választ, rendelkezik saját, személyes sorssal.
Szondi Lipót

Különös dolog az elme. Akkor is szüntelenül dolgozik, amikor a testünk már javában pihen, egészen a halál pillanatáig, hisz ez szűnik meg utoljára. De mikor is halunk meg valójában? Mikor mondják azt, hogy vége? Amikor már teljesen nincs tovább, csupán a merev testünk tesz tanúbizonyságot volt létezésünkről. És amikor lelkileg érzed a halált? Amikor úgy érzed, ennyi volt, tehetetlen vagy. Lesz-e erőd elkezdeni elölről – vagy egy bizonyos ponttól – és visszatérni az élők sorába? Ha ezt megteszed, akkor leszel igazán halhatatlan.
Fokozatosan nyertem vissza érzékelő képességeimet, ahogy egyre csak tisztult a kép és mielőtt még felnyitottam volna szemeimet, tudtam hol vagyok. Ismét.  Éreztem a körülöttem elhaladó személyek szívének egyenletes dobbanásait, de kitűnt egy, egy különösen szapora; nyugodt lélegzetvételeiket, kivéve azt az egyet, amely próbálta elrejteni kapkodását; a sürgő mozdulatokat, ám egy megfeszítve, távolabb állt. Hallottam az idegen hangokat, egy azonban ismerősen csengett, de rejtett aggodalmat véltem felfedezni higgadt hanglejtésében.

Mi a neved?   
Isabell Artemina Sokolovna
Mi a neved?
Isabell White

Mi a neved?
Isabell

Nagy a csend. Túlságosan is nagy. Vérfagyasztó. De valaki, cipője néma zajával, mint kristálypoharat, úgy töri szét. Igyekszik bármiféle hang nélkül helyet foglalni a puha fémasztal mellett, amelyen mozdulatlan testem fekszik, melyből elmém üvöltve törne ki, ha tehetne bármit is a helyzet ellen, de ő csak egy elme. Ujjperceinket óvatosan csúsztatja össze, míg tenyerem az övének nem támasztódik. Érzem őt. Ahogy a vér szakadatlanul áramlik ereiben, izmai megfeszülnek, tenyere kellemes melegét átadja. Szét szeretném nyitni ujjaimat, rákulcsolni az övéire, de ehelyett tenyerem élettelenül hull alá. Kézfejét feszülten zárja ökölbe, ahogy vére szinte felforr. Dühös. Mert éppúgy nem tehet ellene, semmit, mint ahogyan én sem. Sietve távozna, de léptei ólomsúllyá nehezednek a könnyű élet súlya alatt, ahogy megáll az ajtóban és visszafordul. Tétovázik. Szíve hevesen ver, sóhaja évezredes mázsa tüdeje tágas kamráiban. Hosszú percekig vívódik szívével, de esze győzhet, így továbbáll. Bujkál.

Ki vagy te?
Táncosnő.
Ki vagy te?
Kém.
Ki vagy te?
Gyilkos.

Újabban gyakran meglátogatott, amikor körülöttem már nem sürgölődött senki, hogy elmémet testemhez kapcsolja, ismét életre hívva testem. De mégis lélegzem, működik keringésem. Érzek. És, lám mégis holtnak tekintenek; ahogy egyre több időt fordítanak rám, úgy csillapodik bizalmuk velem szemben, hogy valaha is viszont láthatnak régi valómban. Olyan azonban ismét már sosem leszek.
Egyre többet érzékeltem magamból és a külvilágból, de számomra ez még mindig nem volt elém. Tétlenül csupán létezni, cselekvőképtelenül felzaklatott elmém egyenesen frusztrált. Tenni valamit- ennyire vágytam csupán, de feladataim végeláthatatlan sora mindössze az életben maradásra csökkent. El kellett fogadnom, kiszolgáltatottá váltam, ami ellen ezidáig küzdöttem. Most csak a helyzet más, a cél azonos.
Itt az idő oly véges, mint végtelen. Mintha nem múlna, és mégis elfolyna élettelen ujjaim közül. Próbálom megérteni, hogy mi is történik most velem, hol is vagyok a mindent felölelő sötétségben, de képtelen vagyok rá. Nem oszlik az idő órákra és napokra, a hetek évnyi hosszúságúak is lehetnek. És a sötétség egyre nagyobb. Szorongatja torkom, ránehezedik fuldokló mellkasomra, majd elhív, elcsal, azt mondja: felszabadít. Felszabadítani a rabokat kell, azokat, akiken uralkodnak. Nekem viszont nem uram a halál, nincs nyoma sem hatalma többé rajtam, ha nem óhajtom. Ó, hányszor lenne könnyebb óhajtanom…
Én viszont a királynője vagyok, s azt szabadítok fel, vagy döntök rabigába általa, akit akarok.
-    - …Bárcsak hallanál – hallottam hitetlen nevetését, s ujjait enyéimen. Hát ismét eljött… - Ha most látnál minket, biztosan nevetnél. De legalábbis rajtam… tudod, azt mondják, hogy hallasz – hezitált, nem bízott meg a hipotézisekben - De még mindig csak fekszel és… azt mondják, hallasz, de meggyógyítani nem tudnak – hangja elcsuklott, ujjai megremegtek – Azt is mondták, hogy saját magadat kell meggyógyítanod, de ez badarság. Ilyet senki nem kérhet tőled, ha egyszer azt mondják, halott vagy. A holtak nem gyógyítják meg magukat. Ha látnád Atyádat, lakat alatt őriztet, de amikor lejön, mintha búcsúztatni jönne. A legjobbat akarja, de nem bízik benned. Olyan ez a helység, mintegy kripta, már csak a sötét hiányzik és a csontvázak. Ha felébrednél, az élettől is elmenne a kedved – ismét nevetett, de kínjában, szenvedhetett – a bátyádnak még nem mondták meg, hogy itt vagy, szerintem egy ideig még biztosan nem is fogják. Azért remélem, hogy majd te megmondod neki… látni szeretném az arcát, amikor rájön a titokra – telepedett csend hirtelen a szobára, s tétován állt meg közöttünk. – Siess vissza – űzte el őt, majd osonva távozott.

A feladat adott, ám a cél távoli. Csupán érzem, hogy vagyok és nincs mit veszteni, ám azt suttogják, mégis van. Elvesztettem már mindent, mi maradt belőlem még? Ez a szépség, álarc, hamis maszk, kegyes palást, leplezi múlt bájaim. A szem, üres lélektükör, nem mutatja szenvedélyem. Hangom elnyűtt bársony, mely nem idézi régi fényét. Hajam műegyenes, elfeledte ár régi göndörségét. A mellkas erős, nem reszket szívszakajtó sóhajai után. A rekesz üres, szíve néha dobban már. A kar erős, nem töri meg a kard többé. Tartása magabiztos, elvesztve nőiességét. Varázslat fogja mindez, elzárva mélyen a kongó kebelben, igazzá téve az árnyalakot, mely tökéletessé emelte. Aranyos mív, kristályszerkezet, könnyen törik, ha a szél kereszttüzébe veszi. Lélek, hol vagy te? Elhagyni engem miért kísérelsz? Reményemmel kézen fogva cserbenhagyni miért merészelsz?

Mi a neved?
Isabell
Nem, te nem Ő vagy. Mi az igazi neved?


Élvezed tán? Látod szenvedésem, s végigkísérve a hegytetőre, a sziklaperemről löksz a mélybe. Próbára teszed bizalmam, de megbocsátásom visszaránt, életben tart, a felhőkig emel. Gyengeségemnek nevezném, mégis páncélt emel körém, melyet csak a vak gyűlölet gyilkos lövedéke repeszt fel. Ám be kell valljam, elgyengültem, túlságosan emberivé váltam, sebezhető lettem. Lakatra zárt jégszívem-feloldottam, kulcsát mások kezébe adtam, kik hatalmukkal visszaélve használták fel ellenem, s ellene. Birodalmatokért hóhérokká lettetek.


Mi vagy?
Istennő.
Te sosem leszel az.

Fény gyúl, apró, vakító és kék. Elmerengve kígyózik szét a vaksötétben. Hívogat, úgy csal magához, akár a halál, de ő nem megbékélést, szenvedést kínál. Még szólongat, a fény, de a sötét nem enged, valami visszatart, míg a világosság visszaszorul és eltűnik. Valami megbéklyózza lábam és itt tart. Hiába emelném lábam, nyújtanám kezeim, inaim pattanásig feszíteném, hogy elérjem, de itt hagy, a Könyörtelen. Fel kell készülnöm következő eljövetelére. Látni akarom, ki az, aki mesél nekem minden nap. Tán Anyám az, ki nem hagyja magára halódó gyermekét, bármily kilátástalan is legyen helyzete, a gyermeke marad és kitart mellette, oly szeretettel, mit bárki megirigyelhetne. Szavait hallom, de emlékeim egyre jobban elvesznek a megfoghatatlan fénytelenségben, mintha sohasem léteztek volna ezidáig. Néha felvillan egy-egy kép: a délutáni fogócska a kis kertben, ahogy minden alkalommal sikerült valamit elszakítani a ruhámon, hisz elakadtak a virágok tüskéiben; amikor lent jártam az asgardi nép között és éreztem szeretetüket, ahogy boldogan tekintettek felém; az a sok sütemény, amit képesek voltunk hárman megenni és végül sosem maradt a többieknek; a pihenők a fák árnyékában, s rövid napok a könyvtárban, és amikor kiszöktem vívni tanulni, valójában inkább próbálkozni. Féltem, ezek örökre elhagynak engem. A múltunk határoz meg minket. Az őseink, a tetteink, cselekedeteink, áldozataink.

Aztán jött a többi, az a sok halandó, akiket barátaimnak nevezhettem. Először Altaïr, akinek az életem köszönhettem és a rengeteg tudást, mellyel segített, a bizalmat, amit az első pillanattól felém táplált, a kedvességet, ami szigorú volt, amikor szükségessé vált. Nélküle már nem lennék itt, sosem értem volna el ennyi dolgot, nevem annyi ember nem rettegné. Azt a nevet, amelyet tőle kaptam.
Peggy, akinek a segítsége nélkül valamelyik alaszkai börtönben várnák, hogy meghaljak, ami az én estemben eléggé problémás. Helyette azonban segíthettem a katonákat egy íróasztal mögül, néha átrepülve a fél világot. Egy olyan korban harcoltunk az elismerésért, ahol semmibe vettek minket és félreállítottak. És az az önzetlen barátság, amit tőle kaptam, örökre megjegyeztem.

Természetesen bárki csodálkozhatna, hogy több száz évet töltöttem az emberek között és ők ketten vésték magukat bele nevüket abba a sötét helyre, melyet a szívemnek neveznek. Ők voltak azok, akik tudták a titkomat. Ez különböztette meg őket a többi embertől, akiket megismertem. 
Az öröklétnek szerintem két fontos szabálya van: légy mindenki és senki, hogy ott légy mindenütt, amikor szükség van rád, és senki, hogy titkodra fény ne derüljön, a névtelenség homályába burkolózhass, ha eljön az idő. Viszont ez hazugságokra épül, hamis életre, jelentéktelen nevek tömkelegére, amelyek idővel jelentést, jelentőséget kapnak, de meg kell tőlük válni, elszakadni, meghalni. Mert a sötétben járunk, és a fényt szolgáljuk. Viseljük tetteink következményeit, legyen az gyilkosság vagy vértanúság, hogy az emberiség javát szolgáljuk, fenntartva a szabadság átlátszó köpönyegét, mely oly gyorsan foszlik, mint szövik. Magunkra aggatjuk, büszkén viseljük, sütkérezünk láthatatlan aranyában, majd megunjuk, s munkára adva fejünk, megtanuljuk szolgálni a közt és a népet.


Ó, mond, miért vagy még itt?

Dolgom van még, lelkem nyugtalan.


Miért tűröd a tűrhetetlent?


   Hogy példát állítsak számukra, hogy bebizonyítsam, amit te tűrhetetlennek nevezel, nem más, csak gyengeség. Megfutamodás és gyávaság. Lustaság, élhetetlenség. Büszkeség.


Méltóságod hova vész?


Velem marad, nyakamban hordom, őrzöm lépteimben, hogy mikor eljön a nap, miután már nem tudok semmi mást tenni, méltósággal mesélhessem miket is tettem egy szebb jövőért.



Valójában ezért dolgozunk. A nagy királytól kezdve, a legkisebb szolgáig, hogy utódaink, kik továbbviszik örökségünk, nevünk. Bennük rejlik a jövő és a remény egy még jobb jövőért, egy jobb lehetőségért. Mert úgy tartják: akinek utódai vannak, az örökké él. De gyökereik nélkül nem fogják tudni, hogy hová is nyúljanak, merre induljanak. Elvesztik identitásuk, céltudatuk, hazájuk. És a legfontosabb gyökér, az maga a család. Különös dolog az elme, éppoly keserű, mint reménnyel teli.
Melegség, mintha lélegeznék. Fájdalom, mintha izmaim megmozdulnának. Egy kéz, benne az enyémmel. Jeges tekintet, figyelik enyéim. Acélos hang, suttogva beszél, hangja fojtva, suttog, mint óvatlan tolvaj, lopja a percet, a helyet és időt. Tüdeje nehéz, légzése ólom. Izmai feszülnek, mint a vadállatnak, mely puskadörrenést hallott. Titkon jár, éjnek évadján, meséli történeteit, midőn a veszély elmúlt. Könnyen lépdel, holott szíve, az a keserű, húzza őt célja felé. Szilárdan áll, ugrásra készen, mikor elhalad valaki arrafelé.
- Bárcsak hallaná… - ajka rebegi, míg ujja megremeg, s szíve facsarodik. Mondaná még, de szavai elakadnak, nem vélik helyénvalónak tovább szólni.
- S ki mondta, hogy nem hallak? – mozdult szám és nyitódtak fel szemeim hirtelenjében, mikor a fény felemésztette a sötétséget, elengedve rabságban tartott szabad lelkem. Méregzöld szempár, nagyra nyílva néz vissza rám, torkában éket ver a hang, míg ujjainkat összekulcsolom. Fáj még, s fáradt vagyok, de az akarat, még van dolgom, visz tovább. Ha megállnék önszántamból egy pillanatra, mint kártyavár, úgy temetne alá a forgatag.
Szólj, Hang, ki vagy te?

Én, te vagyok.
Ha én lennél, tudnád, hogy ki vagyok.

S te tisztában vagy vele, ki is vagy?


Asgard hercegnője, az Orgyilkosok istennője. A többi már rég nem számít, ha ez nem vagyok.

Akárcsak Én, de én más vagyok.


Ha más vagy, te nem lehetsz én. Szólj, Hang, mi vagy?


Iránytű, kapcsolat. Penge és selyem. Mond, Hölgy, hogy hívnak?


Ha Te én lennél, tudnád, hogy hívnak.


Egyek vagyunk, az én nevem te is jól tudod. De, mégis, miért hazudsz nevedről?


Hang, ha egyek lennénk, tudnád, hogy Isabellnek hívnak.

Hercegnő, bocsáss meg, ismét hazudsz. Én Te vagyok, s többé nem versz át.


Nem átverés, ez igazság. De mond, Hang, hogy hívnak? Ha nevem oly’ jól ismered, hogy igazamért hazugsággal vádolsz?

Halandók közt lehet, de itthon Øydis neved. Atyád egykoron így nevezett.


Jól szólsz, Hang. De mégis hazudsz. Nem lehetünk egyek, hisz’ neked nem ez a neved. Atyád egykoron nem így nevezett. S mivel én nem ismerlek. Mond, Hang, hogy nevezzelek?

Istennő, Mentis a nevem.

Share:

2 megjegyzés:

  1. Ezt a fejezetet olvasva döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott a stílusod az első fejezet óta. Az atmoszféra is egyre sötétebb lett. Ez a fejezet is érdekes volt, a dőlt betűs párbeszédek különösen. Annyira imádom, ahogy írsz!
    És és Altair! Imádlak :3 Vele nincs kedved írni egy kicsit? Kíváncsi vagyok, hogyan alakult az ő kapcsolatuk, annyira el tudom képzelni, hogy Masyafban Is és Malik egymással versengve próbálják segíteni Altairt, és vezetik a krédót és aztán a halálánál is ott van és ooh.
    Nagyon várom a folytatást, már a bevezetővel is felcsigáztál! E-mailt pedig hamarosan írok ám :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mint mondtad, elkerülhetetlen a stílusváltás, ez már csak ilyen :) Betudató annak is, hogy a történet egyre komolyabb lett és nem az a tipikus "Van egy lány, egy erővel, a srác, akinek lehet hogy ugyanolyan az ereje, percek alatt beleszeret és ennyi, letudtuk 20 fejezet alatt az egész love storyt". Bár így utólag, lehetett volna ilyen is.
      Lesz még Altair, de majd a modern kori Abstergo inkább :DD

      Törlés