2016. július 14.

20.Øydis





Az egy családból, egy vérből született gyerekeknek, akik osztoznak első benyomásaikban és élményeikben, van valamiféle sajátos örömforrásuk, amelyet semmilyen későbbi kapcsolat nem pótolhat; s csak hosszas és természetellenes elidegenedés, semmilyen későbbi kapcsolattal nem igazolható szétválás lehet az oka, ha a legkorábbi vonzalom drága maradványai végképp kivesznek belőlük. Sajnos, nagyon is gyakran így történik. A testvéri szeretet, amely néha szinte mindennél többet jelent, máskor a semminél is rosszabb.
               Jane Austen

- Ne kísértsd a Sorsot, kedves Nővérem, mert még utóbb vissza talál vágni! – Szánta mindezt figyelmeztetésnek, de hangjában annyi maró gúny lakozott, kénytelen voltam elmosolyodni. Nem ölelt meg, nem mondta, hogy mennyire hiányoztam neki, hogy milyen szörnyű volt nélkülem. Ha ezt mind megtette volna, akkor tudnám, hogy biztosan nem Lokiról van szó.
- A nornák egészen biztosan unatkozhattak, amikor az én életem szőtték. Merő véletlenségből nem kap ennyi csapást, keresztutat, hacsak nem volt óvatlan valamelyik, de ez vajmi kevésszer fordul elő. Szórakoznak csupán, erről van szó. Azt gondolják, megtörhetnek, irányíthatnak. De úgy vettem észre, hogy én erősebb vagyok. – Pillantottam fel a mélyzöld szempárba magabiztosan, töretlen. 
- Véleményem szerint, igazán kedvelhetnek – folytatta ugyanúgy, gunyoros hanghordozásával. – Elvégre újra és újra itt kötsz ki, nemde? - úgy beszélt róluk, mintha elszakíthatatlan barátság lenne közte és Urd között, ki a múltat, nevébe a balsorsot képviseli. Hatalma méltatlanul nagy, szava örök és megváltoztathatatlan, ám függ nővéreitől; ám azok kevésbé tőle. Ő az elnyomott, az alul értékelt testvér, kire kevesebb figyelmet fordítanak a szükségesnél. Mert míg ott van mellette Verdandi, ki a jelen rémálmait hímzi ki, addig Skuld, ki a szükséget képviseli, a jövő csillogásával ringatja hamis álmokba követőit. 
- Mire akarsz ezzel célozni? – kérdeztem először értetlenül, továbbra sem szakítva meg szemkontaktusunk, de arcom a felismerés keserédes pillanatában hirtelen komorult el, mintha másodpercekkel azelőtt sosem mosolyogtam volna. – Maréknyi személy tudta mindössze. Ki árult el? – Hangom érces tőrként reccsent az acélfalak tűhegynyi peremén, ám visszafojtottan, mintha kígyó beszélt volna hozzá. 
- Meglehet, sokat tudsz, Øydis, de koránt sem eleget… – kezdett bele hallásra hosszú mondandójába, amikor félbeszakítottam.
- Megmondtam már épp elégszer, ne szólítsatok így! – Meglepően feszült voltam, ahhoz képest, amihez hozzászoktak hajdanán. Ő is érezte. De feleletet nem adott, helyette ugyanúgy folytatta.
- … Létezik nagyobb hatalom is Asgardnál, bár ez sem csekély hatalom, belátom, de többre vihetnéd. – Úgy szőtte szavainak kusza hálóját, annyi ravaszsággal, hogy bármely fúria megirigyelhette volna. 
- A megelégedés csodás dolog, kedves fivérem – hangsúlyozta ki alaposan a megszólítását. Ő miért változott meg? – felszabadít az ínséges időkben, s megnyugvást ad végső napjainkon. Ám kérdésemre még mindig nem feleltél, honnan tudsz róla?
- A Sötét. Varázslatos, nemde? – tért ki ismét az egyenes válasz elől, de kivártam mondandója végét. – Megmutatja, hogy merre lakozik a Fény.
- Aki a Sötétből közelíti meg a Fényt, gyakorta bajt hoz rá, s önmagára. De mégis mi szüksége lenne a Sötétnek a Fényre? Hogy tán kiemelje rejtélyességét, vagy eltörpülve mellette, mindent felölelő hatalmát fitogtassa? – A különféle elmejátékok nem tartoztak szokásos napi teendőim közé, de néhanapján ugyancsak jót tudtam szórakozni rajtuk.
- Felettébb érdekes, hogy ezek a szavak annak a szájából hangzanak el, aki a sötétben él és a fényt szolgálja. Bár javíts ki, ha esetlegesen mégis tévednék! – Vékony ajkaira elégedett vigyor húzódott, mintha ezzel nyugtázta volna látszólagos győzelmét. Ám a látszat néha csal.
- Még csak esélyt sem adtál rá – szóltam halkabban, fékezve indulataimat, amivel teljesen kizökkentettem. Leplezni próbálta zavarát érdeklődő tekintetével, de láttam rajta, nem érti, mégis miről van szó.
- Mégis mire? – préselte ki magából nagy nehezen, amikor feladta az önmagában való találgatást, s kissé közelebb hajolt.
- Hogy megköszönjem, amiért hazahoztál. – Igyekeztem mondatomba összesűríteni az összes hálát, amit csak lehetett. Belegondolni sem szeretnék, hogy mi lenne most velem odakint a hóban. Válaszát aznap harmadjára tagadta meg tőlem. Helyette lassan megrázta fejét, s látni véltem halvány mosolyát egy egészen röpke pillanatra, mintha ott sem lett volna, de smaragd szemeiben fel véltem fedezni a régi csillogást. 
Kihasználva az adódó alkalmat és az átmeneti felügyeletet, amiről ő még mit sem sejtett, megpróbálkoztam a felüléssel, ami az alkartámasznál megakadt. Figyelmeztetett, hogy ennek még nincs itt az ideje és napokig várni kéne még, ám türelmetlenségem és makacsságom ismét felülkerekedett; jobbnak látta, ha segít, és nem ellenzi a helyzetet. Lelógatva viszonylag hosszú lábaim, támaszkodtam meg magam mellett, ahogy hagytam, hogy aranyszőke tincseim előre hulljanak. Csak bámultam magam alatt a néhány centis mélységet, amely a fényes padlóburkolattól választott el.
- Még csak eszedbe se jusson! – foglalt helyet közvetlenül mellettem az asztalon Loki, és hatni próbált nyilvánvaló szándékaimra. Fenyegetésnek hangzott, de éreztem benne féltését, tehetetlenségét. Csillárként függesztette fejünk fölé az élet a keserű gondolatot: „Ehhez még nem vagy elég.” De ha mindig a felhatalmazásra, az elegendő dolgokra várunk, már elkésünk onnan, ahová sosem voltunk elegek.
Felkarom alá nyúlt, úgy tartott meg, míg talpam a hűvös padlóhoz ért, oly némán, mintha szellem volnék csupán. Felvidult, izgatott tekintetem egyből az övét kereste, s íriszeiben testvérre lelt.
- Menjünk… - Kapaszkodtam meg biztonságot nyújtó alkarjában, s úgy kezdtem el húzni a szélesre tárt ajtó fele. Nem mondtam hova, ő értette, de ahelyett, hogy nézte volna szerencsétlenkedésemet, inkább megadva magát, könnyedén ölébe kapott, időt nyerve számunkra.

Az egész palota aludt, békésen. Múlt a nyomasztó sötét, helyette a felkelő Nap tétova sugarai tévedtek be az ablakokon. Hajnalodott, ahogy a több száz éve bezárva álló ajtó acélszerkezete tompán nyögött fel saját tömege alatt. Odabent, minden makulátlan, kortalan. Éppúgy helyezkedett el minden, mikor ezt az egészet hátrahagytam, a tiarám és az íjam kivételével. A fejdíszt eltemethették, jelképezve engem, s nem létező örökségem. Így válhatott meg a nép egyetlen hercegnőjüktől, de ez így volt rendjén, szokásaink szerint. 
De az íj? Én voltam az egyetlen, aki képes volt kihúzni, így más nem kaphatta meg; ám értéke miatt? Van benne valami, ami sosem kerülhet rossz szándékkal rendelkező személy kezébe. Ahhoz túlságosan is nagy hatalommal bír. Ereklye.
Elmélkedésemből fivérem ébresztett fel, ahogy talpra állított a vastag szőrmeszőnyegen, mely kandallóm előtt terült el, melynek peremében megkapaszkodtam, míg összeszedtem minden erőm és rendszereztem gondolatom. Ő nem zavartatva magát, leült a legközelebbi székre, s szótlanul őrizte óvó pillantásaival mozdulataim egész sorát. 

Lépéről lépésre…

Úgy jutottam el ódon szekrényemig, majd aranyozott gombjára fogva, tártam szélesre embernyi szárnyait. Ismét kicsinek éreztem magam a rám meredő ruhatömeg láttán. A pillekönnyű anyagok, egyszerre váltak súlyos bársonnyá szememben, visszahúzva régi életemhez. 
- Tüntessük el ezeket… - suttogtam reszketegen megtámaszkodva a szekrényajtókban, végignézve a fojtogató halmon.
- Hogy mit? – Ha eddig nem sikerült semmivel meglepnem őt, hát itt volt a megfelelő helye és ideje. Részben megijedhetett, elvégre ezek a ruhák nem csekély összeget, rangot képviselnek, de már egyikben gazdagon díszített szoknyában sem éreztem azt, hogy önmagam lennék, csupán elveszni látszó holt árnyékom.
- A gyerekek… az árvaház még mindig ott áll? – fordultam immáron felé kérdő arckifejezéssel, elszánt tervvel fejemben. 
- Igen, miért?- Szeszélyes gondolataim miatt nem vádolhattam értetlenséggel. - Ezt te sem gondolhatod komolyan! – Esett le neki végül a dolog, s találta meg hangját azonnal. Akkorra már rég mindegy volt.
- Most már látom, hogy megártott a midgardi levegő, édes húgom – méltatlankodott, hátán egy méretes zsákkal, melyeket telepakoltunk a díszes ruhadarabokkal.
- Ne panaszkodj, Loki! Inkább tartsd a szád és siess! – osontunk el a falak mellett, mielőtt Asgard népe felkelt volna édes álmukból, s új napra virradván, tevékenykedni kezdjenek.
- Tisztában vagy vele, hogy mégis hány óra lehet? – Folytatta továbbra is rendkívül férfias nyavalygását, ahelyett, hogy inkább a feladatra koncentrált volna. - Rémes tolvaj lenne belőled, remélem, tudod – szóltam rá ingerülten. Kezdett elegem lenni a folytonos beszédéből. – És nem, nem tudom mennyi az idő, de h nem sietünk, biztosan kifutunk belőle! – lestem ki az egyik ház mögül, s miután meggyőződtem róla, hogy nincs egy árva lélek sem az utcákon, nyugodtan indultam tovább. - Hajnali négy, megsúgom. Szombat reggel, hajnali négy. Tudod ki van fent ilyenkor? – Éreztem tarkómon szemrehányó pillantását, de egy cseppet sem érdekelt abban a percben. - Igen. – Vetettem le a vállamról a saját zsákom, mely tompa puffanással érkezett a poros földre, s meg kellet fognom, hogy a lendülettől el ne dőljön, mellyel megfordultam és egyenesen szemeibe néztem.– A lovászok, a pékek, a cukrászok. Loki, magad mondtad. Szombat van, és tudod mi van szombaton? Vásár. És ha bárki meglát és felismer engem, annak gyorsabban híre megy, mintsem visszaérnénk a palotába. Tehát légy oly szíves és kapd össze magad, és ne siránkozz, mint az árva galamb. – Sikeresen elhallgattattam rögtönzött kirohanásommal, s olyan halálra vált arccal szobrozott előttem, hogy Leonardo megörökíteni kívánta volna. – Remek! – Nyugtáztam elégedett szavammal, majd felkapva a földön várakozó teli zsákot, s úti célunk felé tovább osontam a falak árnyékában.


A virágszirmokon megpihenő harmatcseppek, rendíthetetlen sziklákként törték meg az óvatlan napsugarakat, melyek keresztezni szándékozták őket. Alig múlhatott valamennyivel öt óra, de már mennyi minden történt, amivel jobbá tehettem. Tartva magam szándékaimhoz, egy apró levéllel, rajta a királyi pecséttel, ott hagytuk ruháim nagy részét a szegény gyerekeknek. Hányszor elhangzott a mondat: „Minden kislány, fiatal nő és anya olyan ruhatárra vágyakozik, mint a tiéd!” Most hát elérhetővé váltak álmaik netovábbja. Hiányzó családtagjaikat ugyan nem pótolja, a szüleiket nem adja vissza, a megfosztott családi események emlékeit nem helyettesíti, de megpróbálja feledtetni velük a nehéz napokat. 

Hercegnő…

Hallgatlak Mentis, mit kívánsz?

Dicsőséget, némiképp.

A harmattól nedves pázsittengerbe mártva lábam, lépdeltem a lenge ruhában, a nyiladozó virágok közt. Oly békés volt minden, még csak egy bogár sem törte meg az üvegcsendet. A kert minden egyes apró eleme, magába foglalta, s megtestesítette, együtt és egyedül, a tökéletes békét és harmóniát. Kezdve a félénk napsugarak bágyadt ébredezésétől, ahogy lassan kúsztak fel a gyönge virágszárakon, hogy a leveleken felkapaszkodva elérjék a fák tetejét. A rendezetlennek tűnő fűszálakon, melyek vígan hajladoztak megadván magukat a pirkadati szellőnek. A fotónövény, amely körülölelte az öreg padot a természet óceánjában, kényelmes helyet szolgáltatva nekem faölében. 

Hercegnő…

Hagyj Mentis…

Hercegnő…

Kérlek, most ne…

Hercegnő…

Magányra vágyom.

Hercegnő…

Fáradt vagyok.


A nyugodt fűszálak egyszer csak hangosan felsikoltanak a rajtuk taposó bőrcsizma lélektelen talpa alatt, ahogy magabiztos léptekkel igyekszik felém. Egyszerre a rend megbontatik. Közém és közé élénkzöld kordont vont az élettel teli sövény, mely kellemesen határolt el a békétlen külvilágtól, míg ő rám nem talált a fényből körém emelt védőburokban, mely kellemes meleggel ölelt magához. 
- Kivel társalogsz épp, oly’ szívélyesen? – Jelent meg a holdfehér arc éjfekete keretében a bimbózó virágok sűrűjében. Feltűnésén már meg sem lepődtem, hisz egykoron mindig ide jártam, ha meguntam a fennkölt társalgások kimerítő légkörét. Azonban amivel magára vonta figyelmem, az a mellette lévő rozsdavörös farkas volt, aki gyanús pillantásokkal ajándékozva meg, villantotta meg agyarait. Mintha nem kedvelne túlzottan. Fivérem, mintha feszengett volna társaságában, de mindezt kérdésével próbálta leplezni, valamint éles mosolyával. 
- Volt némi megtárgyalni valóm az éggel – feleltem semlegesen, elrejtve leleplezettségem szégyenét. Nem is sejtettem, hogy már ki is mondom szavaim, amiket hozzá intézek. 
- És megtaláltad a választ szavaidra a felhőkben, vagy tán a csillagoknak óhajtottad feleletüket? – telepedett lábaimhoz a padra, míg farkasa ugyanezt tette; bár továbbra sem szűnve meg, dühtől izzó tekintetével követni mozdulataim. 
- Nem, sajnos ők sem tudták megmagyarázni, miért néz rám úgy újdonsült házi kedvenced, mint az elárult, árulójára. – Érződött hangomban a megvetés, amit az állat is megérezhetett, de nem éreztem félelmet vele szemben.
- Nem kedveli túlzottan az idegeneket. – Simította végig vörös bundáját, megosztva figyelmét köztem és a farkas között.
- Amelyik állat ismeretlennel találkozik, törekedik rá, hogy megismerje. Ő azonban elvből elvet, nem érzem meghunyászkodását vagy épp érdeklődését, pusztán elvet és gyilkos pillantásaival övez. – Fejtettem ki számára tapasztalataim, melyek zavarba hozták őt, nem tudta mit feleljen. A prémes azonban csak morgott, s elkapta vérvörös tekintetét.
- Hamarosan rájönnek, hogy eltűntél. – Váltott hirtelen témát, mielőtt valami válaszon elkezdte volna törni a fejét. Szándékomban állt volna szóvá tenni neki, de jobbnak láttam nem zargatni a témát, mielőtt még a farkas is jobban megharagszik. De nyugtalanít a tény, hogy valami van azzal az állattal. Túlságosan is nyugtalan, valamint a szemei. Miért izzanak vörösen, ha rám tekint?
- Akkor majd azt teszik, amit eddig is. Nekiállnak és megkeresnek. - Tudtam le mindezt egy vállrándítással, ami fekve alig lehetett észrevenni, de a szándék a lényeg, szokták mondani. - Csak nehogy megint ezer évig tartson - fűztem még hozzá cinikusan. Utolsó mondatomra elfintorodott, megforgatva méregzöld szemeit.
- Itthon vagy, ezért aligha szándékoznak majd szem elől téveszteni, ha az őrökön múlik.
- Pontosan, Loki, te magad mondtad - nem, nem értette -, ha az őrökön múlik - hangsúlyoztam ki. Ó, én már pontosan tudtam, miként fogok kijutni a palota kapuin, hogy bármikor visszajuthassak Midgardra. Ahhoz viszont még fel kellett épülnöm teljesen, visszaszedni az elvesztett izomtömeget és visszaszerezni a begyakorlott mozdulatokat.
- Kezdem úgy érezni, hogy a bátyádra hasonlítasz a legkevésbé, Øydis. - Nyújtott felém egy szál halványkék virágot, mely talán a tulipánra hasonlított, ám különbözött tőle. Szirmai nagyobbak voltak, s esténként bevilágították az zsebkendőnyi kertet. Emlékezett rá, hogy ez a kedvencem. Figyelmen kívül hagyva a farkas vonalakká összevont szemeit, ahogy íriszei tűhegynyire szűkültek és robbanásra készen nézte végig a kecses mozdulatot, míg a frissen nyílott virágot, hosszú ujjaim közé vettem. 
- Megmondtam, hogy ne szólíts így...

Share:

5 megjegyzés:

  1. Ha van, aki ezt elolvassa kérem segítsen.
    S.B Hawk írónő elrabolt, és a pincéjében tart fogva, kényszerítve, hogy istenítsem halandó óráim minden egyes másodpercében. A testem már amennyire kitart, de éhezem és szomjazom. Az írónő kegyetlenül abszorbálja a véremet, miközben ezen sorokat pötyögöm. Kérlek, írjatok kommenteket neki, ezzel is megmentve az én, Ravenna életét. Minden egyes kommentel támogatod az elméd 1%-ával azt, hogy kiszökhessem, és hogy az írónő is büszke legyen a művére, hiszen nem engem fog verni ostorral, hogy véleményt nyilvánítsak.
    1 komment = 1 dl Ravenna esszencia megmentése.
    Köszönöm.
    Send help.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én elégetnélek. 1 komment nálam = 1l gázolaj.
      Puszi, a legnagyobb hódolód.
      K.

      Törlés
    2. Ja, és ha ezt bárki is komolyan venné, elárulom hogy Ravenna hölgyemény a húgom. Vagyis szeretem meg minden csillámos dolgok... :D

      Törlés
  2. Szia! :)
    Nagyon tetszik a történeted, érdekes, és nagyon jól meg van írva. :)
    Gratulálok, csak így tovább. ;)
    Puszi,
    Timi

    VálaszTörlés