2016. szeptember 1.

21. Genezis

Sziasztok! Igen, ismét itt és sajnálom a nagy kihagyást, de a rengeteg program miatt nincsenek előreírva a fejezetek. Sőt, mostanában nagyon átdolgoztam a történetet, lehetőleg jobbra, mint volt és visszaköszön egy régi szereplő majd, aki a legelső történetben szerepelt. Valamint idővel még valakit visszakaptok, akiről rég olvashattatok. De! Erősödik majd ezentúl az Assassin's Creedes vonal, amit remélem nem bántok majd, ígérem minden magyarázva lesz, hogy értsétek az univerzumot. Csak mindent idővel! Jó tudom, elegetek van már belőlem, meg a nemlétező szabadidőmből. Amilyen gyorsan csak tudom, hozom a következő részt (de fellépéses szezon van, nyelvvizsga angolból és oroszból és brutális az órarendem, valamint még három együttesbe megyek még táncolni). Kellemes olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményetekre!
u.i.: Elengedtem Ravennát, ne izguljatok! *megy a pórázért*


A hatalomban, a barátokban, a családban, a szerelmünkben egyre kevésbé bízunk, egyre több óvatos gyanakvás halmozódik fel bennünk. S valóban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a bizalmatlanság válik társadalmunk rákfenéjévé. A bizalmatlanság pedig a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti.
Popper Péter

Semmi sem igaz, bármi megtörténhet.
Ez az a bizonyos jelmondat, mely örökre a szívembe véste magát, és időről-időre ismét bebizonyítja igazát, hogy egy pillanatra se felejtsem el. Semmi sem igaz, minden csak egy maszk, amelyet kiről könnyebb, kiről nehezebb leszedni. Minden csak az időzítésen múlik, a helyzeten és a bizalmon. A bizalmon, mely oly törékeny, olykor váratlanul köttetik és idővel csiszolódik tökéletes gyémánttá. Nehéz megszerezni, de ha a cél bukása vagy sikeressége múlik rajta, mindennél előbb meg kell szerezni. Ezt tanították mindennél jobban a KGB-nél, ahol kislánykoruk óta foglalkoznak velük, hogy miután elérik a megfelelő kort, bírják a megpróbáltatásokat, makulátlan információszerzőkké váljanak. Mondhatjuk úgy is, kémeket képeznek.
Olyanokat, akik hajlandók bármire az információkért, melyek a legfontosabb szerepet töltik be a mai világban. Ausztrália, Kína, Bahrein, egész Európa. Ott lehetnek általuk mindenhol, ahol fontos emberek: követek, fejlesztők, politikusok egyaránt megfordulnak. És egy vékony nőre, aki szépen rebegteti a szempilláit, nem nagyon gyanakodni senki sem, ha meg mégis előfordulna, végez a gyanakvóval - bár ezzel egyúttal könnyen ördög körbe is kerülhet. Egy szó, mint száz, ott volt az Özvegy program és rendíthetetlenül, emberpróbáló módszerekkel munkálkodtak céljukért. Kislányok, akiket ölés képeznek; gyerekek, akikből könyörtelen gyilkosokat faragnak a szervezet biztosítása érdekében. Élő fegyvereket. Ez pedig sehogy sem volt jól, de kívülről megakadályozni lehetetlenségnek bizonyult, bekerülni a rendszerbe pedig szintén. Aki nem orosznak született vagy az egykori Szovjetunió területén, mert így is szerepelt egy időben, beleégetve magát a történelem porladozó lapjaiba, annak esélye sem volt, még csak hallani sem a programról. Azt próbálták reprodukálni bennük, amiket én évszázadok alatt sajátítottam el, de nekik mindössze rövidke tíz-tizenkét év állt a rendelkezésükre, ha túlélték egyáltalán. Ott hibáztak, ahol az orgyilkosok is egykor. Ugyanazt a tudást plántálták a növendékekbe, a Rend esetében a saját gyerekeikbe, amit egykoron ők is megtanultak, nem hagyva nekik, hogy saját útjukat keressék, megtalálják saját stílusukat, s ha ez egybeesett volna a tanítók szándékával, most nem állnék itt egyedül, ezernyi templomossal szemben, kik beivódtak az összes társadalmi rétegbe, teljesen megfertőzve bizonyos területeket. Fury teljesen kiiktatott a behozatásommal, amikor ő is elhitte, hogy bárkit megtörhet, aztán találkozott velem. Ha élnek is más személyek, akik még követik a Rend eszméit, szétszóródva, egyedül kevesek ellenük, valamint a régi módszerekkel. A templomosok ezidő alatt begyűrűztek a világvezetés tagjai közé, miniszterelnökök, uralkodók, neves tudósok tömkelege ajánlotta tudását a az új világrend létrejövéséhez. A helyzet visszafordíthatatlanná vált.
- Csendes vagy. - Zökkentett ki kisebbik fivérem gyanakvó hangja, miközben arcomat fürkészte átható tekintetével, de mintha nem lelné válaszát, s ez zaklathatta.Fejét a pad karfáján pihentette, míg karjait ölében, s ujjaival szórakoztatta magát. A vörös bundájú farkas ekkorra már megunta felemelő társaságom, vagy elfáradtak arcizmai és ne bírta tovább a fenyegető nézést és a vicsorgást.
- Mindig arra tanítottak, hogy ne fecsegjek feleslegesen - lassan feltornáztam magam ülőhelyzetbe, hátam a kemény támlának vetve, bal térdemet felhúzva, hogy bal karom térdemen pihentessem - Nem kérdeztél, így válaszolni sem volt okom semmire - magyaráztam, fejem hátradöntve, ujjaim közt továbbra is a kéklő virággal, mely szélesre tárva szirmai rejtekét, vadul szórta illatát társaival együtt.
- Régebben állandóan beszéltél. - Emlékeztetett kiskori énemre, az alacsony, szőke kislányra, aki a derekáig ért a bátyjának. Valóban, ha a fivéred kicsivel több, mint száz éves, akkor jócskán meglátszanak az életkori különbségek, s bár nálunk ez nem nagy távolság, mégis, növésben eléggé feltűnő. Hogy imádtam, amikor könnyedén felkapott és a nyakába ültetett, hogy aranyszőke tincseiben megkapaszkodva, gyümölcsöt szedtünk a kertben, ami nem volt feltétlenül szabad, de olyan jó éreztem magam. Arra is emlékszem, hogy ez mennyire imponált a hölgyeknek, ahogy a bátor harcos, asgard hercege a kicsi húgával játszott, teljesen oda voltak érte. 
- És... hiányzik, aki akkor voltam? - kérdeztem tartva válaszától vagy épp bízva benne, magam sem tudom. Pont úgy ültünk, mint régen, ugyanott, hasonló időben, csak mi ketten. Ám ez most mégis más volt, ő már nem bízott úgy bennem és én sem tudtam hogyan is vélekedjek felőle. Felnőttünk, egymástól távol, talán éppen ez volt a baj. Nem voltam itt neki, holott mindezt megígértem. Amikor alig töltöttük be a százat, ketten, bebújva a horgas fa lelógó lombja alá, mely fátyolként rejtett el minket a külvilágtól, ahogy ott térdeltünk egymásba akasztott kisujjakkal, mint az igazi gyerekek. Olyan önfeledten és boldogan... nem tudtunk sorsunk felől semmit.
- Hogy reggelente arra keljek, hogy valaki inkább átköltözött hozzám az éjszaka? - Láttam, ott volt az a régi mosoly, az a gyermeteg, őszinte. De megölte. Rabláncra verte és a keskeny, üvegtelen, berácsozott ablakot hagyta ott neki rideg cellájában, hogy ne tanúskodjon valós érzelmeiről, mégse fulladjon meg saját létének mindent eltelítő, különös párájában.Ott lebegett a válasz a levegőben, kimondatlanul, feszülten. Hiába támogattuk volna egymást mindenben, azt mindössze csak a megszokás miatt tennénk. Nem ismertük többé egymást, azt igen, akik voltunk, de túlságosan is nagy éket vert közénk a távolság. Az elmúlt majd' ezer évet pedig nem lehet semmissé tenni, hiába szeretnénk. Megpróbálhatjuk, áthidalni a távolságokat, csökkenteni a méretét, erőltetve. A tartópillér továbbra is megmarad, a közös múlt, de a közös jövőnkért meg kell küzdenünk, mindkettőnknek egyaránt. - Jobban szeretek az ágyban is ébredni, mintsem a padlón.
- Köztudottan a másik ágya mindig kényelmesebb. - Osztottam meg vele hatalmas bölcsességem, amit fiatal éveimben gyűjtöttem össze, már ha valaki fiatalnak mondhatja magát kilencven körül, akkor az egészen biztosan nem ember lehet. 
Ember...
Milyen érdekes! Arra születtek, hogy szolgálják elődeik érdekeit, némelyik védje, a gyengébbek viszont cseppnyi tudásukra hagyatkozván fordítsa azt gazdája számára. És ez minden rendben ment egészen addig, ameddig többen nem lettek, mint uraik, meg nem érezték a tömeg erejét. Nem mindig volt ám ez így.
Sok ezer évvel ezelőtt a mi népünk, akiket asgardi isteneknek neveztek, jelenlegi lakóhelyünk elkészülte előtt a Földön laktunk, együtt az Első Civilizáció tagjaival teljes egyetértésben, békességben. Tudásunkat közösen használva terjeszkedtünk szét, égig emelve életszínvonalunk, akárcsak házaink. És valóban, nem voltunk istenek, mi csupán előbb érkeztünk ide, mint az emberiség, ezért váltunk később legendákká, s akik hittek bennünk, tudtak egykori létezésünkről, más módon nem tudtak okot adni létezésünkre, isteneknek neveztek el minket. Bár, miért is így mesélem el, hisz ekkor apám sem élt igazán, népünket Bor, Atyám nagyapja vezette át később Asgard fényes birodalmába, miután az emberek megszülettek. De, hogy hogyan is váltunk istenekké? Mindezt az Első Civilizáció tagjainak köszönhetjük részben, Minervának, Jupiternek és Junonak, ha Consus neve annyira tán nem is rémlik. Rengeteg dolgot szerettek volna még létrehozni, tudásukat tovább fejleszteni, ám bármennyire is hosszú ideig éltek, egyszer az ő idejük is lejárt, így segítségre volt szükségük, s ezért teremtettek meg titeket, halandókat, hogy időt nyerhessenek saját maguk számára. A saját képükre formáltak titeket, kisebbre ugyan, s rövid éltűre. Engedelmesre, ezért meg áldottak benneteket, hogy túléljetek mindent, ám Juno közbenjárására, nem teremtettek titeket bölcsre, hisz akkor nem lettetek volna engedelmesek - Juno felismerte hibáját, s később megpróbálta átadni nektek, a hatodik érzéket, melyet Tudásnak neveztek, de szándékai túlmutattak lehetőségein. Ti azonban forrongtatok a harci vágytól, s győzelmetek kulcsát létszámotokra alapoztátok; viszont isteneiteknek technológiai fejlettségük jóval meghaladta a halandó emberekét. Hosszú és véres háború volt, miután nagyapám a végzetes következményt elkerülve, átvezette népünket az immáron elkészült Asgard dicső földjére. Híretek ide is elszállt, miként vágtátok le sorra teremtőiteket, majd a csata végeztével, hogyan hagytátok kipusztulni az ősi népet. Azóta él a törvény, hogy asgardi földre halandó ember sosem léphet.

- Isabell... - riadtam fel fivérem szavára, majd ráemeltem tekintetem, biztosítva őt figyelmemről. - Min gondolkodtál ennyire elmélyülten? - Amikor válaszomat már megfogalmaztam volna, sietve hozzátette, mielőtt még megválaszoltam kérdését. - Vagy éppen úgy tegyem fel a kérdést, hogy kin?
- Tán félted a szívem, testvér? - feleltem bosszús sóhajom után, de leplezni próbáltam felidéződő emlékeim. Vajon mi lehet vele? - Biztosítalak róla. épp úgy van megacélozva, mint kardom.
- Az a kard, mely évszázadok óta tokjában nyugszik? - Úgy mosolygott, mintha biztos lett volna győzelmében, de ezzel az örömmel nem állt szándékomban megajándékozni. Ilyen könnyen sem magam, sem büszkeségem nem adtam. 
- Vigyáz élére és fényére, hogy a vér ne feketítse sima felszínét, tán bánod, hogy így döntött? 
- Befogja a rozsda, ha nem gondozzák és törődnek vele időnként. Elszokik a használattól, a munkától. 
- Az idő akkor is rajta hagyja nyomát, ha nem hagyják pihenni, elkerülhetetlen. - Meredtem magam elé, merev tekintettel kísérve egy apró bimbót, mely megkezdte szirmainak kibontását a rávetődő napfény meleg ölelésében. - De tudod mit tesznek, ha észreveszik öregedésének legapróbb jelét? - Vándorolt vissza lassan figyelmem az ujjaim közt nyugvó virágra, mely élete teljében lehetett, mikor leszakították, elválasztva testvéreitől, családjától. Életétől. - Felizzítják. - Feszítettem szét az alsó rétegeket, ahogy egyre haladtak a belseje felé, hogy még szélesebbre nyíljék. - Kikalapálják, de sokszor megesik, hogy teljesen új formába öntik. Átformázzák. És többé már sosem lesz ugyanolyan, mint annak előtt volt.
- És ki volna az, aki a te szíved formálja, kedves húgom? - És erre ment ki a játék. Bevallom letaglózott, gyökereiben változtatta meg elmés kis játékunk nyerési arányát. Azonban elárultam magam szótlanságommal, óvatlan voltam, s megérdemlem fölényes pillantását. Vajon mióta várhatott erre a percre?
- Valaki, akit rég meg kellett volna, hogy öljek.
Ám még mindig nálam volt a nyerő lap.
Velőtrázó sikítás futott végig a végtelenbe nyúló folyosókon, ahogy visszafelé tartottunk szobámhoz néma léptekkel. Ujjaim éppen az ajtógomb aranyozott felületét tapintották, amikor mintha minden összerezzent, majd megdermedt volna a riadt női hang hatására. Hátrafelé fordultam volna, terveimet gyorsan megváltoztatva, amikor minden gondolatomat kívülről hallottam - ugyan egy teljesen más stílusban.
- Azt hiszem hiányolnak. - Hangjából nagyobb mennyiségű jókedv áramlott, mintsem azt elviseltem volna. Megvető arckifejezéssel díjaztam gunyoros megjegyzését, de már indultam is a szoba felé, amelyben hetekig vegetálhattam a boldog öntudatlanság felelőtlen félelmei közt. 
Lépteimet csodálkozó őrök, halálra vált cselédek fogadták, ahogy átvágtam a termeken, hogy mielőbb odaérhessek. Ám az ajtófélfánál megtorpantam. Az önkifejezés sosem bizonyult egyszerűnek számomra, ha bocsánatkérésről volt szó vagy épp megnyugtatásról. Egyáltalán mit kellett volna mondanom? Sajnálom, hogy mégsem haltam meg? 
Szeretett dadám, Borghild rimánkodó hangjára, mely sírásba fulladt, egyszerre megindultak lábaim felé, hogy miattam több könnyet ne hullasson, mint eddig tette. Idősödő nőként térdelt a fémasztal mellett, homlokát a hideg felületen pihentetve, miközben rázkódó vállal átkozta a nornák tevékenységét. Az idős Borghild, ki felnevelte a korona utódait, pátyolgatta őket, mikor a helyzet megkívánta, s anyám helyett, négy anya aggodalmát zúdította a nyakamba önálló lépteim nyomán. Nem éreztem igazságosnak, hogy éltem hírét csupán a napokban tudatták vele.
Érkezésemre a gyógyítók egyszerre röppentek szét, hogy utat nyissanak egykori dajkám felé. Egykori. Nem, ő éltem utolsó napjáig fogja hordozni régmúlt tetteim súlyát. Itt volt az ideje, hogy lássa gondoskodása gyümölcsét, mely talán csak számára lehetett édes. Határozottan indultam meg a rövidke úton vigasza felé, ám lépteim tétován akadtak el, ahogy a távolság múlt. Hogy fogom számára elmagyarázni, hogy mi lett belőlem? Vagy tán tudja már? 
Mély levegő. Bátorság. Apád vére vagy.
Így szokott biztatni, ha hiányát érezte önbizalmamnak. Azt mondta: "Nem baj, ha félsz. Ha megteszed, onnan fogják majd csak igazán tudni, milyen erős is vagy." És most erősnek kellett volna lennem, egyből felsegíteni őt a földről, nem hagyni tovább zokogva térdelni. Én mégis tétováztam, itt vétettem ellene először.
- Borghild... - érintem a hosszú évek terhe alatt megereszkedett vállhoz, mely egy momentumra megszűnt reszketni, helyette tompa remegés vette át helyét, míg felismerte hangom. A sötét fejkendő mögül, mely most gyászomra nyakáig csúszott, megjelent egy könnyes szempár a hamuszürke rengetegben. Ruhái már nem tündököltek úgy különféle színekben, mint kiskoromban. A színeket a fekete helyettesítette, elrejtve életörömét, örök vidámságát. Tán én is ennyit öregedtem a tovatűnt évek során?
Aggodalmam korom miatt addig tartott, míg a szemei a boldogságtól csillogni nem kezdtek a könnyek tengerén át, s derekamat átölelve szipogott tovább. Régóta nem tapasztaltam ilyen őszinte cselekedetet. Karját megragadva segítettem fel a földről, nem kívántam felesleges tiszteletét, szeretetét többre értékeltem bárminél, melyet valaha is kaphattam volna tőle. És ő bőségesen megajándékozott, mikor még méltó sem voltam rá.





Share:

2 megjegyzés:

  1. Fúú, vártam már ezt a fejezetet. Főleg persze az AC vonal miatt. De nagyon királyul leírtad az egész teremtéstörténetet (a címet amúgy imádom), kíváncsi voltam, hogyan fogod elmesélni.
    Amit megemlítenék, az talán az, hogy van egy-két helyesírási hiba, le-lemaradt néhány rag. De egyébként imádom Lokit, annyira más, mint amit megszoktam, és szakadatlanul várom, mikor bukik ki belőle a valódi énje akiről még én is írtam. :')
    Köszönöm, hogy olvashattam, izgatottan várom a folytatást (mintmindig)!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most fogok egy kislapátot és elásom magam, mert csak most válaszolok >< mert mégis csak na, meg mindennap beszélgetünk, aztán nehogy már itt maradj nekem válasz nélkül.
      A cím hivatalosan is a kedvenc dolgom a részben, amikor felvillant az agyamban, hogy ez lesz, pezsgőt bontottam volna, ha szeretném a pezsgőt, de a víz is megteszi ugye.
      Lokin még dolgozom, mert egy olyan oldalát szeretném bemutatni, amit a filmekben nem látni, mivel Thorral nem éppen a legjobb a kapcsolata, de igyekszem reálisan hozni a karaktert, mivel sokan szeretik, ezért most rajtam a világ szeme.
      Én köszönöm, hogy elolvastad! <3

      Törlés