2017. május 8.

24. Hóhéruk lenni...







„Nyihogó és Nyerítő, Ficánkoló és Fürge,

Fakó és Fényesszőrű,
Vágtás és Villám,
Könnyűlábú és Kényes,
ázok pompás paripái,
nyargalnak nyakra-főre,
ha törvényt tenni indulnak
Yggdraszill kőriséhez.” 


Napjaink - Asgard

Éjeim kéke festődött fel plafonom simájára, körülfoglalva őrcsillagzatom köreit. Közöttük aranyos vonalak és még megannyi jelkép, mit szemek láttak egykoron feltekintvén a magas égboltra, miután eloszlott Őskáoszunk, Ginnungagap. Mennyi fáradhatatlan kéz és ujj művelte mindezt, melyen oly könnyedén siklik át a felelőtlen szempár. Ott van a jó Máni, ezüstlő Holdunk, melyet bőszen követnek hű gyermekei, s felesége, fénylő Sol; s ott van középen... mindennek közepén Yggdrasil, kapcsa égnek és földnek, jelképezve életünk, születésünk, halálunk, támasza világainknak, tartófája. Egészen ablakom felé rajzolódik ki mély Odrerir, költészetünk bölcsője, melyben mámorító mézsörünk erjesztik ihletésül. Körülöttünk megannyi lélek lejti táncát vígan, majd kelnek útra nehéz helskorjaikat lábukra vévén, hogy öröklétű Hél birodalmába jussanak hajóján, hív Naglfaron hosszan úszván Göll, a holtak folyóján. Menekvés innen sincsen már, ki egyszer felszállott holtak körméből épített bárkára. Ott van még Mímir, bölcsességünk forrásának őrzője, amint öreg szemével fáradhatatlanul tekint szét, mint Heimdalunk, hogy illetéktelen ily tudáshoz ne jusson. Ím egy norna vágja át hűs légét falamnak hattyú képében, hogy csatlakozzon két társához Amsvartnir taván. Végeláthatatlan csoda még, apró munka nyugodt álmaimért, a nép ajándéka, takarómtól fejdíszemig.
És mossák...
Mossák a vért
Sajátom-e vagy még másé...
Mit számít.
Vesztük készítik elő.
Örülnek neki...
Szegények.


- Visna, merre van a ruhám? - léptem elő fürdőm öléből, hosszan vonva magam után köntösöm uszályát a csillogó kövezeten, egészen ágyamig, ahol megleltem az említett szövetet, ezzel együtt meghallva szobalányom siető mozgását. Teljes magány kértem, hetek telhettek el szobám rejtekébe zárkózva, míg bátyám itthon tartózkodott. Tiltva van hamarosan egy évezrede viszontlátásunk, ami könnyít számára halálhírem, ellenben nekem annál nehezebb itthonlétem, melyet annyi ideje hanyagoltam. Súlyos a mélykék szövet, mi fedi mindazt, amit senki élőnek nem kívánnék. Hiába gyógyulok, némely heget nem lehet eltüntetni, s van egy, amit nem is akarok. Rendünk jelképének bőrömbe égetett billogja díszíti jobb lapockám egy életre, hogy tudják mivel is állnak szemben, ha oly közel merészkednek. - Anyám nyakékére van szükségem, esetleg nem tudod merre rejthetik? - fordultam felé kérdőn, de csupán tágra nyílt pupillákkal találkoztam.
- Mindenek Atyja azt parancsolta, hogy zárják el, mielőtt valaki még keresné - sütötte le szemeit, kerülve fürkésző tekintetem. Bár, nem várhatom el, hogy minden apróságot egy szobalány orrára kössenek, ami a palota méteres falai közt zajlik. Mereven bólintottam gondolataim közepette, majd fejben tervezgetni kezdtem utamat. - Megtennéd, hogy kimész a városba és körülnézel?
- Ezt hogy érti? - tette fel rögtön a kérdést, amit úgy vettem észre, hogy meg is bánt, de nem haragudhattam érte, ez nem igazán tartozott a "munkaköréhez".
- Egyszerű az egész, sétálsz egy kört, meghallgatod mit is tudnak az emberek a palota falain belül és kívül, mikről beszélnek, majd este jössz és beszámolsz nekem - foglaltam össze töményen, amit érdemes volt tudni. - De ne feledd, észre ne vegyenek! - óva intettem, bár aligha kellett volna, már puszta megszokásból tettem. - És megtennél nekem még valamit? Sinirt nyergeltesd fel és kösd anyáink szentélye mellé, a nagy tiszafához.
Engedelmesen bólintott, majd kiadott feladatára sietett. Nem vártam el valójában semmilyen hasznos információt, habár sosem árt, ha képben vagyok az itthoni dolgokkal, ameddig ki nem találok valamit, mit is kellene kezdenem Midgardon. Pontosabban, hogy szerezhetném vissza a Testvériség erejét, ha még beszélhetünk ilyenről egyáltalán. A S.H.I.E.L.D. lett volna a folytatás, olyan embereket kezdtünk el kiképezni, akik továbbviszik ezt a hagyományt, de kötelező kivonásom óta a kiképzések menete teljesen más irányt vett. Az is benne van a problémában, hogy a különleges képességekkel megáldottakat, pontosabban azokat, akiknek valódi orgyilkosvér csörgedezik az erejében, együtt nevelték a többi leendő taggal, így elveszett öröklött tehetségük java. Az Abstergo pedig új erőre kapott és soha nem látott méreteket öltött az évtizedek alatt, ameddig vissza kellett vonulnom. Hamvaiból kell újjáépíteni amit elvesztettük, ami bele fog telni talán évszázadokba, de amíg a Tesseract darabja a mellkasomban ki nem hűl, addig jó esélyekkel látok neki a feladatnak. 
Az első kulcsfontosságú lépés ehhez az, hogy életben kell maradnom. Ez az utóbbi két évre visszatekintve, nem olyan egyszerű feladat, de nem is lehetetlen, mindenesetre nem sétagalopp a nehezítő körülményekre tekintettel, kezdve régi barátaimmal, akik közel ezer éve holtan kívánnak látni. Ameddig halottnak hisznek, addig biztonságban vagyok, de új életet kell keresnem, semmiképpen nem mehetek vissza New Yorkba, az a ház közel sem olyan biztonságos, Clint erejére pedig nem hagyatkozhatok, ha egyáltalán még ott lakik. Először is vissza Szentpétervárra, a régi bázis még meg van, a házam látványos helyen van, hogy bárkinek feltűnjön, továbbá a személyazonosságom, ha szerencsém van nem találtak rájuk a templomosok, még néhány tag is felbukkanhat - ám tizenöt év akkor is tizenöt év marad, a századfordulós Nagy Tisztogatást pedig világszerte kevesen élték túl. Hiába, a háborúk jobban kedveztek az ellenségeknek, számunkra viszont a kapcsolatok bővültek.

Hercegnőm, utad merre visz?

Erőm után, másként süllyedek a Pokolba, s ily szégyent mégsem vallhaték

S szégyened tárgyaidban vagy magadban kereséd?

Öltözékem kevésbé feltűnőre váltottam, s könnyű köpenyem vállaimra terítettem. Nem kívántam feltűnést kelteni a nyugodt nép között, kik mindennapi tevékenységeiket folytatták, kihasználva a békeidőt. A terv nehezebb része ezután következett. Vingolf, az áz istennők szentélye, hol a közhiedelem szerint az elhunyt nők ereklyéit tartogatják, hogy a még élők fel tudják idézni szellemüket. Azonban ennyire senki sem naiv a kilenc világon, másolatok találhatók csupán a szentnek hitt helyen, míg az eredeti tárgyakat a palota mélyén őrzik, ahogyan minden más olyan tárgyat, amit senkinek nem kellene egyedül birtokolnia. Anyám nyakéke azonban, a becses Brisingamen, szépségén kívül más tulajdonsággal nem bírt egyedül. A törpéktől kapta nászajándékba menyegzőjükre, mikor királyné vált belőle. Igen, önmagában. Varázserejének hála, ő megáldotta, s egyfajta pajzsot emelt köré, égi fényt, ahogyan az emberek mondanák. A pajzson túl pedig éltető erőt és figyelemfelkeltő ragyogást, mely minden szemet magára vonzott, megbabonázva szemlélőit, ha viselője úgy óhajtotta. Alacsony-szintű agykontroll, mely mások varázserejét enyhén megerősítette. És erre volt most szükségem. Amíg lehetőségem volt rá, nem tanultam ki a mágiát, seidhr, ahogyan mi nevezzük, a varázslás azon ágát, melyet a nők használtak. Bánom már, de akkoriban ellentmondtam szüleim minden akaratának, amikor is férjhez kívántak adni. Mindent megtettem, hogy megakadályozzam a szertartást, de a végső megoldást kellett választanom, mert minden egyéb próbálkozásom haszontalannak bizonyult. Így szöktem el és lényegében, így jutottam most vissza ide. 


A palota alatt vagy a szobájában, de atyám mindentudása lévén, az előbbiben. Sietve fordultam ki szobámból, majd a szűk lépcső felé indultam, melyeken a szolgák jártak fel és le, hangtalanul és látatlanul végezve munkájuk, ami egy ekkora kastélyt végigmérve, nem csekély feladat. Rengeteg emelet és megannyi lépcsősor, amit ellep a pompa és a nyomasztó pazarlás. Az őrök létszáma a falakon belül megfogyatkozott, jelezve a békeidő tökéletes nyugalmát, s ahol össze is találkoztam párral, alázatosan hajoltak meg előttem. Kicsit sem volt ínyemre a dolog, elvégre kevés dolog különböztet meg bennünket, csupán a megszokás az, ami erre a mozdulatra kényszeríti őket, a hagyományok. Aztán a többi lépcsősor le a végtelenbe, a föld alá. Lépteim zaját próbálva elrejteni suhantam át a sziklába vájt terem bejáratán. Különösmód senkit nem találtam a tenyérnyi vastag ajtók mellet vigyázva legbecsesebb kincseink. 
Odabent ellepett mindent a sötét, csupán a vízből beszűrődő fény töltötte meg a termet, ahogy felsejlett előttem a vékony folyosó. Amott egy kesztyű, egy fejék, lándzsa és a Kocka egy darabja. Aztán a nehéz fémszerkezetek záródása... alighanem vártak. 
- Reméltem hazatérted után, egy kis időre megpihensz... - szólt a hang, mely túlmutatott a mennyek dörgésén - Aztán be kellett látnom, hogy az én véremből több jutott neked, mintsem szántam belőle.
- Csalódást úgy gondolom, sem magamnak, sem véremnek nem okozhaték. Mennem kell, maradásom bármennyire is szeretném - egyenesedtem ki, s fordultam atyám felé - Éltemnek egyetlen okát, aligha dobhatám el saját boldogságomért.
- Így a saját boldogságod dobod el mások öröméért. Ez dicséretes, de rövid életutat takar, akárhogy is szemlélem. - Sétált felém kimérten mondandója közben. - A kitartás erény és visszásság egyszerre, ne feledd. Tárgyával vigyázz, szeretted idővel feledd, ha tetteid érte hiábavalók. Eszméd elkorcsosulása előtt ereszd.
- Az eszme és az ember menthető, Atyám. 
- A mérlegelésnek és a belátásnak időben van csak korlátja, kíméld magad a felesleges köröktől lányom. Amikor már a végletekig harcoltál, de minden hiábavaló volt, mondj le róluk.
- Saját fajtájuk írtja őket, s bírná őket szolgasorsra. Még menthetőek, törvényeik kötik őket csupán. De van akinek veszni kell, hogy a többi élhessen. Irtani kell a csökevényt, hogy helyébe virág teremjen, ez a meggyőződésem. - Álltam keményen tekintetét, arcából egy szemernyit sem tudtam olvasni. - Akkor is, ha a kertészt összetévesztik a vad hajtással.
- Ilyen nagy kertbe egy kertész aligha boldogul egyedül, bármilyen elszánt is legyen, s ragaszkodjon virágaihoz. - Be kell valljam igaza volt, de koránt sem lehettem egyedül, még élt a remény egy új virágkorban a Testvériség számára.
- A kertész akkor lesz egyedül, ha madarai elhagyják végleg, s nem lesz kivel társalogniuk, akik meglátják a hernyókat a bimbók közt. 
- A kertrész pihen is majd idővel? - halovány mosoly játszott ajkán, így feszültségem valamelyest csökkent. Gondolataiba sosem láttam bele, de nem is igazán merészeltem. 
- Most ébredt, ezután már csak akkor nyugszik, ha virágok nyílnak felette.


Istennőm, mészárlásod mikor kezdődik a halandók között?

Ne nevezd így, Mentis. Nem hóhér kívánok lenni, kiket menteni szeretnék.

Sokan kezdték már így, mégis haláluknak angyalaivá váltak védelmezettjeiknek.

Ó, én nem olyan vagyok, mint a többi volt előttem.

Mind ezt mondták Hercegnőm, mégis mind ugyanolyan lett.
Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése