2017. október 29.

26. Deus ex machina



Az igazi vezető szolgál. Szolgálja az embereket. Kiszolgálja a legfőbb érdekeiket, és eközben nem mindig népszerű, de még csak nem is tesz mindig jó benyomást. Ám mivel az igazi vezetőket nem a személyes dicsőség vágya, hanem a szerető gondoskodás ösztönzi, hajlandók megfizetni ezt az árat.
Eugene B. Habecker
Hercegnőm, utad merre visz tovább?
Hagyj, Mentis... nevem után, Midgardra.
S fejed felett ki tör majd pálcát eziránt?
Az élet már megtette úgy hiszem...

Sietős kopogás szakította félbe a mennyei csendet a hatalmas falak között, melyet megtörtek a plafonig felnyúló polcok roskadásig megrakva régi könyvekkel. Anyám legkedvesebb helye volt egykoron e szűk sorok labirintusa a palotában. Kedvére válogathatott olvasmányai között szabadidejében, vagy ha éppen szüksége volt neki, esetleg bárki másnak valamire. Hanem atyám mellett a trónteremben vagy épp a kertben találtuk volna őt, miközben szeretett növényeit bűvölte különös odafigyeléssel, bizonyosan itt múlatta az idejét.
Ahogyan Thor is, bár ő mérsékelten kevesebb lelkesedéssel, orra előtt egy tanárral meg egy kupac, szerinte felesleges, könyvvel töltötte itt a délelőttöket. Olyankor nekünk pedig tiltott volt idebent tartózkodni, de amilyen apró méretekkel rendelkeztem, nem esett nehezemre búvóhelyet keresni magamnak. A könyvtár pedig azóta sem változott semmit, amióta új életet kerestem magamnak az itteni helyett... Igaz, ez csak a szebbik megfogalmazása annak, hogy megszöktem a kötelességeim elől. Ám érdemes belegondolni abba, mégis mi történt volna, ha maradok.
Minden bizonyára hozzá kellett volna mennem valamelyik uralkodó fiához, ha nem is ahhoz, akit elsőre és századjára is ugyanúgy elutasítottam. Rövidesen gyerekeim születtek volna, és az emberek védelme helyett, utánuk rohangálnék és oszthatnám anyám bölcsességeit, mivel saját életem nem volt, így nem lennének saját tapasztalataim, amit átadhatnék nekik. Nem követtem volna el hibákat, nem jártam volna olyan sok helyen, igazbarátaim se lettek volna és ennyi titkom. Csupán átkerültem volna egyik burokból a másikba.
Valahogy mégsem tudom sajnálni ezt az elképzelt élete, a rengeteg szolgával, az elkényeztetett léttel. Túlságosan könnyű lett volna talán. Mentségemre szóljon, utóbb megszokhattam volna, de az elvárások kielégítésére való törekvés nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.
Emlékszem, mennyi mindent tiltottak, mert lánynak születtem. Nem forgathattam kardot, csatáról szó sem lehetett, az íjra a tekintetemet se vethettem. Hányszor osontam ki, néhány leckéért az istállók mögé vagy a gyakorlótér szélére, hogy ellessek néhány mozdulatot, s gyakoroljam a már megtanultakat egy fa kérgén, vagy ami alkalmasnak tűnt erre a nemes feladatra.
Most pedig szükségem volt egy kis segítségre. Pontosabban egy varázslatra vagy akármire, ami segít. A szellemeknek is kedvelt szokása rébuszokban beszélni, ezzel a hagyománnyal anyám sem tervezett szakítani. Hogy érthette, hogy keressem meg magam? Mit rejthettek el annyira belőlem? Acélba rejtve egy szikla mélyén… vasban a sivatagban… folyóvölgy ölén nyugszik az utolsó… Ha legalább tudná mit keressek, de ezt sem mondta. Vagy épp melyik sivatag? Így már biztos melyik világban kell keresnem, de a Földön is megannyi van belőlük. És sivatagból csak folyóvölgy van több. Talán a Nílus? Ott mindegyik megtalálható ezek közül. De az istenek furfangja vagy épp a sors kegyetlensége túlmutat ezen egyszerűségen.  
- Hercegnőm... - jelent meg egy szőke fej a polcok között és tágra nyílt szemekkel közelített lassan. Bő, halovány színű ruhája elrejtette vékony alkatát, s ahogyan közelített, inkább tűnt törékeny virágszálnak, mintsem cselédlánynak. Egészen elgondolkodtatott, miként is képes elvégezni a napi munkákat, miként veti be a hatalmas ágyat, melynek paplanja nehezebb lehet nála. Bár a válasz egyszerű volt. Minden erejét megfeszítve. Egyre inkább magamra emlékeztetett és arra a lányra, akit a szüleim szerettek volna. - Minden rendben? – Szólalt meg vékony hangján, ami azonnal kizökkent elmélkedésemből.
- Ó, igen, persze... sajnálom - csuktam össze az ölemben heverő vaskos kötetet, majd ruhámat elegyengetve felálltam a kényelmes kanapéról. Egy biztos, pihenni és csatázni nagyon tudunk itt Asgardon. Harmadikként az evést említeném, amihez jól értünk, de azt tudtommal a pihenés egyik válfajaként tartják számon.
- A Mindenek atyja küldött. Beszélni szeretne önnel.

1926. szeptember. Oroszország

            Peggy, 
  Извини, что так долго не писала. Az idő manapság nem alkalmas a levelek írására. Régóta nem láttuk egymást és sajnos egy ideig nem is lesz rá alkalom, hiába szeretném. Errefelé gyorsan változnak a dolgok. Jelenleg nem alkalmas a helyzet, hogy elhagyjam az országot. Mindenkit ellenőriznek. Ingatag a helyzet, a polgárháború szélén állunk. Nem kedvelem a politikát. Itt hagynám már az egészet. Fáradok. Nem szeretném tovább csinálni, de nem is hagyhatom cserben őket. Nem tudom mit írhatok le, talán még a postát is átnézik.  Мы так давно не общались. Ha a napokban találkoznánk, nem tudom visszajöhetnék-e. Biztosan szeretnének utána "beszélni" velem. Felülmúlják az elképzeléseimet. Félek, a szíves fogadtatást elfelejthetném Amerikában. Szörnyű az akcentusom, hallhattad. Előítéletesek az emberek.  Береги себя. Lehet pályát tévesztettem. Írj, amint tudsz, nem garantálom, hogy eljut hozzám. Errefelé nem kedvelik az angolokat. Hiányozol. 

Napjaink, Asgard
A hatalmas trónterem égisze alatt hosszan terült el fényes Asgard. Az emberek ilyen magasságból alig látszódtak, s az épületek között teljesen elvesztek. Ahogyan kiléptem a nyitott terasz szélére, egyetlen gondolat jutott az eszembe. Leugrani. Vajon tudnék-e repülni? Vonzott az aranyló mélység, amely a végtelen óceánba futott. Szívem megremegett a látványtól, de torkon ragadott a keserű valóság. Nem voltam már többé otthon.
A falak éppoly hidegek voltak, mint bárhol máshol. Az erdő nem csalta, a hegyek nem tűntek már megérinthetetlennek. Egy táj volt a sok közül.
Majd lassú lépteket hallottam közeledni a háta mögött.
- Válaszra talált minden kérdésed? - A mély baritont nehezen lehetett volna eltéveszteni, kihez is tartozik. Megvártam, amíg mellém ér.
 Emlékszem, egyszer idekint éjszakáztam. Kicsi voltam még és feltett szándékom volt a csillagok alatt tölteni az éjszakát, amíg ő haza nem tér a csatából. Én akartam elsőként köszönteni. Mondanom sem kell, elaludtam. Ám amikor hazaért, kijött értem és ahelyett, hogy bezavart volna a szobámba, levette válláról nehéz palástját, majd belecsomagolt, s úgy maradt velem kint estére, miközben a világról mesélt nekem.
Midgardról is tőle hallottam csupán. Mesélt a partjairól, a sötétről, a hidegről, a tavaszról. Szólt a halandókról és zenékről, néhol áldozatokról. És csábított, a gondolat, hogy az örökségemhez tartozik, s majd egyszer én is megláthatom a fjordokat Norvégia partjainál. Akkor történt, hogy istenként kezdtek el tisztelni bennünket. Elvégre az égből jöttünk, páncélban és tömegesen. Ma már nincsen ez. Nem áldoznak, nem is tisztelnek. Kiveszett az új generációkból a hitvilág iránti tisztelet.
- Csupán még többre leletem belőlük, s jelenleg nem mutatnak szándékot a fogyatkozásra. – Szemeim a gyakorló téren állapodtak meg néhány alakon. Csupán formájukról felismertem a három harcost, középütt Siffel, aki könnyűszerrel cselezte ki a férfiakat sokadjára is. Semmit se változott.
- Nem ígérhetem, hogy idővel mindegyik válaszra talál. - - Az élet, furcsa összjátéka az univerzumnak. Vannak dolgok, amik eleve elrendeltetettek, míg mások nem. Kötelességünk teljesíteni őket. Mert ha elfutsz egy út elől, könnyen meglehet, hogy vakon lépsz rá a végzet ösvényére.
- Nem igazán vagyok a determinált sorsok híve. – Apró fintor jelent meg arcomon, ha mást nem is tükrözött életem, de a szembefordulás remekül ment nekem. Legyen az rendszer, a szüleim, egy uralkodó vagy épp akárki. Az önfejűség fogalomnál az én nevem szerepelne, ha tudnák, hogy ki is vagyok.
- Igen, ezt az egy dolgot biztosan tudjuk. – Nevette el magát megadóan, bármiféle keserűség nélkül, ami meglepett. – Csak azt tudnánk kitől örököltétek a bátyáddal a makacsságot.
- Elmúltak azok az évek, amikor még formálni lehetett rajtunk, de erényt még kovácsolhatunk belőle – szabadkoztam. Nehezen, de elvileg nem kivitelezhetetlen, ugyan még nem fordult meg a fejemben, hogy változtatni kellene ezen.
- Közel sem vagytok még olyan korban, hogy ne lehessen csiszolni rajtatok. Ugyan már nem mi tanítunk titeket tovább, hanem a nagyvilág. Ám ő kevésbé kíméletes.
Ha egy dolgot mondhatnék atyámról mindenkinek, tudniuk kellene, hogy semmit sem tesz vagy mond valamit ok nélkül...

1946. USA

  Kedves Peggy,

Mennem kell. Még visszatérek valamikor, érzem. De most mennem kell. Számodra nem kell magyaráznom miért. Már megvagytok nélkülem, de máshol nagyobb szükség van rám, mint bármikor máskor. К сожалению, el tudom fogadni, ha még korainak érzitek. Hosszúra nyúlt ez a pár év és most érzem igazán, megöregedtem. Egyikünknek sem könnyű, átérzem fájdalmad. De nem maradhatok tovább. Az indulásban segítettem, amennyit lehetett, de magatoknak kell meglelni az utat, mit is szeretnétek képviselni a világban. 

Az istenekért is, de hiányozni fogtok. Régóta nem volt már családom, s azt hiszem, bennetek annak tekintelek. Starkot azért ne felejtsd el néha napján nyakon vágni. Felhatalmazlak a feladatra. Írjatok, ha már minden szakad, és kizárólag én tudom orvosolni a helyzetet. Várni fogom, tartozom nektek. 

Minden jót és kevés tintát. 

Tudod, hol találsz.

Napjaink, Asgard

- Vissza kell térnem hamarosan – kezdtem bele mondandómba, ám a szokásosnak mondható ellenreakció elmaradt, ami jócskán meghökkentett. - Nem is marasztalsz?
- Tán kellene? – Meglepetten pillantott felém, ahogyan a korláton pihentette kezeit - Most hallgatnál a szavamra?
- Nem, de jól esne.
- Ezen ne múljon – adta meg magát mosolyogva, s mély lélegzetvétele után komoly ráncba szedte meglágyult vonásait. - Drága, egyetlen kislányom – kezdte hivatalosan, s egyszerre, mint királyom és atyám szólt hozzám – Kérlek, maradj.
- Nem lehet, Atyám, szükségük van rám. – Kezdett egyre komikusabbá válni a helyzet, amit némi színpadias hangnemmel megtoldottam a játék kedvéért.
- Csakugyan? – Őszinte érdeklődést véltem felfedezni rajta. Elvégre, miben is lehetek a hasznára az emberiségnek? Azon a puszta tényen kívül, hogy ameddig akarom, Midgard áll, s egy szavamon múlik végnapja.
- Igen, csak még nem tudják. – Szándékaimat ismerve pedig sosem fogják, így védve magam és szövetségeseim egyaránt.
- És meg is érdemlik, hogy segíts rajtuk? – Kevésbé éreztem kérdésnek, mint inkább magyarázat várásnak.
- Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta. – Kezdhettem volna a tudatlanságukkal, hogy semmiről nem tehetnek, nincs joga senkinek elpusztítani őket. Védtelenek, ellenállni egy külső támadásnak képtelenség lenne a számukra. Megvonták tőlük a tudást, hogy nem tudnak rólunk vagy bárki másról, más népekről, akik élnek. Külső szemmel nézve pedig, egyedül vannak. Nincs igazi szövetségesük, de megannyi ellenségük lehetne. Így váltam az egyetlen kapoccsá Asgard és az emberiség között, szövetségük egyetlen tárgyává. S amíg én élek, addig ők is vannak.
- Ezt jól látod. De ők megérdemlik? – Valamiféle büszkeség csillant szemében, amely válaszom után aztán tompulni látszott.
- Igen. Nagy jövő áll előttünk, de félek, még vesztükbe rohannak a cél elérése előtt. Nincs bennem kétség afelől, hogy megérdemlik-e. Kell és kész. - - Hálátlan egy feladat, hiába tagadnám. Ám ez jelzi a munkám sikerességét. Deus ex machina… így nevezték, isteni beavatkozás, csupán anélkül, hogy tudnának róla.
- Mi nem vagyunk istenek, Isabell.


 De, Atyám. 

Én istennő vagyok.
Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése