2018. február 24.

28. Госпожа...




„Az igazság távlatok kérdése: minél messzebb jutunk a múlttól, annál konkrétabbnak és hihetőbbnek érezzük - és a jelen, minél közelebb vagyunk hozzá, annál képtelenebb.”
    Salman Rushdie

1956. február 25. Moszkva

„Hol van Voronyin?” – néztem le a jobboldali balkonról az alattam elterülő csarnokra. A Szovjet Kommunista Párt legfelső vezető gyülekeztek a kongresszus utolsó ülésére, amit őszerintük teljes titokban sikerül majd tartaniuk. A hosszú ébenfasorok megteltek, majd az emeleti páholyok is, de akire én vártam még mindig nem érkezett meg. Az Szovjetunió legnagyobb színházává avanzsálódott a Kreml terme, a benne levő kétezer képviselővel. Tizedik napja tartott már az előadás, de a mai nap különleges volt a maga nemében. A pártfőtitkár zár ülést hirdetett. Mindenki, aki egy kicsit is számított a politikában, egy teremben, se ki, se be.
  A sötétkék egyenruhák felvillantak a terem minden szegletébe, ami egy normális világban a biztonságérzetet keltette volna a legtöbb emberben, ám a KGB a szovjet népen egy egészen sajátos módon szolgálta. Egy ilyen alak állt éppen mellém, sötét színű hátrafésült hajával és élénkzöld szemeivel. Valahol az a huncut mosoly is megbújt az egyenruhán belül, mintha egy kisfiú lett volna, aki rosszban sántikál. Ami igaz is volt, ám erről remélhetőleg kizárólag én tudtam. Megigazította kezein kesztyűjét, ahogy sandán rám pillantva közelebb húzódott hozzám. Ekkor láttam meg az üres tekintet és a nehéz lélegzet mögött valódi arcát. 
- Voronyin? – súgtam halkan, ahogy szinte vállát súrolta állam. Hallgatott egy pillanatig, megbizonyosodott róla, hogy nem jut nem kívánt emberek fülébe a beszélgetésünk, de aki ismerte az akkori világot, tisztában volt vele, hogy a falnak is füle van. A KGB pedig még a kutyát is kihallgatta, ha valakit el akartak vinni Szibériába nyaralni. Hely pedig bőven akadt, ahogyan ember is. És mi ezt pontosan tudtuk, mint a belső kör tagjai. 
- Berijával van, valószínűleg egy kis vodka mellett tárgyalják meg az elmúlt húsz évet – jelentette ki egyszerűen, s olyan könnyedén, mintha Berija nem lenne halott már három éve. Sztálin halála megviselte az országot, de még ki sem hűlt az elvtárs teste, a hatalmi harc megkezdődött a négy legfőbb párttag között. Egyedül azonban senki nem tudott túltenni a másikon. Így történt az, hogy a három nyúl összefogott a nagykutya ellen. Malenkovnak a szava volt nagy a párton belül, de ezen kívül semmi érdemlegeset nem tett, hisz csak prédikálni tudott a felbuzdult tömegnek. Molotov külügyminiszterként egyezkedett a németekkel, de a napi ügyekhez túlzottan nem értett. Hruscsov pedig Malenkovval hasonlóan tevékenykedett. Ültek az orosz nép babérjain Sztálin asztalánál és sietve elfelejtették, miként jutottak oda.
  Berijától pedig mind a három félt. A négy jelölt közül neki volt a legtöbb esélye a legfőbb posztra, s a KGB vezetőjeként egy szavába került bárkit kivégeztetni. Kinézetre ez sosem látszódott meg rajta. Előbb nevezte volna bárki könyvtárosnak vagy belső ügyvezetőnek, mintsem egy ilyen poszton. Az orosz politikában azonban mindig az nyert, aki először lépett. Berija pedig nem számított rá, hogy meg merik tenni ellene ezt. De Hruscsov maga mögé állította a másik két elvtársat, mint azt, akinek a kezéhez a legtöbb vér tapadt, majd gyorsított eljárásban még aznap kivégeztette. Egy golyó a hallgatás ára. Róluk pedig túl sokat tudott.
- Kashnikov, Sokolovna! – Csendült ércesen az új KGB vezető hangja a hátunk mögött, amire csak azért nem pergett le lelki szemeim előtt életem filmje, mert túl hosszú lett volna reklámszünet nélkül is. A hatást persze fokozta a folyosók és az oszlopok márványburkolata, amin a hang olyan gyorsan futott szét, mint az a képzeletbeli golyó, amit az új felettesem már rég a homlokomba küldött volna.
- Szerov elvtárs – fordultunk szembe vele, majd tisztelegtünk, s mindezt olyan egyszerre, mint egy jól begyakorolt koreográfiát. Íme, a finoman összehangolt szovjet hadigépezet. Mindent az orosz népért, a nép pedig értünk.
- Megérkezett Hruscsov elvtárs, mit keresnek maguk idefent? – Vetett rosszalló pillantást ránk, sapkáját hóna alá csapva, majd a kettőnk közé lépve végigfuttatta tekintetét a helyen. Kinézetre sokkal inkább hasonlított egy tábornokra, mint elődje, ám viselkedésével inkább tükrözte egy pályakezdő komikus maximalizmusát és pörgését, mintsem egy megfontolt vezetőét. Sosem tudtuk mire számítsunk, ha döntéshozatalról volt szó. Bárkit félreállíthatott az útjából és újfent élt is vele, az emberek pedig rettegtek tőle.
- Mindenki a helyén van, uram, az elvtársnő csupán innen felügyeli majd a gyűlést, nekem pedig halaszthatatlan mondanivalóm akadt számára. – Falazott nekem, amit később sem tudtam neki eléggé megköszönni. Több millió emberért kockáztatta az életét, akik sosem fogják megköszönni neki, akkor sem, ha túléli, de akkor sem, ha meghal. Emberiségi kérdésekről volt szó, nem ideológiákról vagy politikáról. Egy nép szenvedett és segítenünk kellett rajta. Sztálin halála pedig mégsem nyújtott hosszú távú megoldást.
- Ajánlom, hogy ne legyen semmi probléma, különben maguk felelnek érte. Megértették? – Bökött felém mutatóujjával, megerősítve a sanda gyanúm, hogy én leszek a legelső, akit a kivégző osztag elé állít, ha bármi is történne. Nem kedvelte a nőket ilyen pozícióban, de Berija döntését nem tudta felülírni, 
- Természetesen, Szerov elvtárs! – Újból egyszeri tisztelgés és Hruscsov hű barátja eltűnt az lépcsősor tetején, aki készségesen eltüntetett minden nyomot arról, miket is tett a mostani pártfőtitkár hajdanán. Hisz mindnyájan tudtuk, hogy feddhetetlen
Kashnikov „elvtárs” arcán látni lehetett a megkönnyebbülést, ő sem örül túlzottan a kialakult helyzetnek a szervezeten belül, de a vezető eltávolítása a káosz szélére sodorta, mind az országot, mind a KGB-t. 
- Viktor – vontam kissé közelebb magamhoz, ahogy állam megemelve mélyen a szemébe néztem – Bármi is történjék, intézd el, hogy két órán belül Eisenhower asztalán legyen, ha nem éritek el, keressétek Peggy Cartert. 
Röviden biccentett, magasabb volt a tét, a játszma pedig elkezdődött. Az ikonikus Lenin szobor lábánál megjelent Hruscsov, s megkezdődött az a bizonyos többórás beszéd, amellyel alapjába véve rengette meg a kommunista világ vezetőit, majd pedig később mindenki másét. A beszéd pedig fél órán belül az Egyesült Államok elnökének az asztalán volt.



Napjaink, Szentpétervár

Vörösre festette a Néva vizét az alkonyodó nap, miként lassan alábukott a horizonton. Rég mínusz alá csúszott a levegő hőmérséklete, hogy megtartsa a várost téli pompájában. Már messze nem olyan volt, mint régen. A békés házak nagy része helyett már több tízemeletes panelok sorakoztak. A modernizáció ide is elért és nem kímélt semmit. Az emberek sötét árnyakként vonultak végig a falak mentén, ahogy hazasiettek vagy éppen el onnan. Az Ermitázs kivilágított épületegyüttese uralta a város látképét, s mellette eltörpült minden apró alak. Bőszen hirdette a kultúra felsőbbrendűségét, ahogyan azt Nagy Katalin szerette volna. A színház ma este is tündökölt, ahogyan illett is neki az előadások napján. A színfalak mögött pedig megbújt az Orgyilkosok Testvériségének központja, természetesen a cárnő engedélyével. Nem ő volt az egyetlen, aki támogatta a rendet, cserébe pedig nem várt mást, mint védelmet. 

Tudta kitől kérje.

A Rend még a Moszkvai fejedelemség idejében költözött a térségbe, így triumvirátust alkotva Maszjaf és Firenze között. Később bővült ki Párizsra, majd Krakkóra az a bizonyos ötágú csillag, amely jelképévé vált a moszkvai vezetőknek, majd később a szovjet lobogót díszítette fennhangon, államosítva azt a jelet, amitől a politikai vezetés a legjobban tartott. De az már történelem.

Hercegnőm…

Hagyj Mentis, dolgom van.

Gondold át, óva intelek. 

Cselekedni kell.

A hófehér bunda, ápol és takar. Beolvaszt a tömeg közé, akik az előadásra sietnek néhány kamera kereszttüzében. Mintha Hollywoodot látnám kicsiben. Fényes és mű, az állarcokról lepereg a vakuk lélekmetsző fénye. Hatalmas fennforgás, mindenki siet a vörös szőnyegen befele, mintha valóban fontos emberek lennének. Valójában mindegyikőjük épp oly jelentéktelen, mint a magazin, amiben megjelennek majd. A palota pedig kiszolgálja a csillogást. Az arany motívumok úgy repülnek szét a falakon, mint a megriasztott fecskék. Nikolaj sehol. A nyaklánc ólomként nyomja mellkasom, s a fülbevaló is, szinte lehúzza fejem. A ruha nem fed semmit, átlátszónak érzem olcsó díszlet a bunda alatt. Csak ne lásson senki. Én nem az vagyok, akinek látnak éppen. Vagy akit várnak. Engem már rég nem vár senki. Csupán egy ember. 

Ha még hiszi, hogy élek. 

Merre lehetsz? Megannyi pincér rohangált pezsgős tálcákkal körülöttem. Egyikőjük is lehetett volna akár, nem mondta miként találom meg. A rejtőzködés régi mesterségünk, s ott bújunk el, ahol mindenki lát. A hamis mosolyoktól szinte megvakultam, s a bájcsevejtől a gyomrom felfordult. Az elmúlt tíz év időjárását, valamint ingadozásait el tudnám mesélni azok alapján. De már megint tél van, hideg és mindent elfed a tiszta hó, a Néva fagyos, de feltörik a jegét, hisz a hajók nem állhatnak meg. Majd kitavaszodik. A hangzavar diszharmóniája megbontotta a falakat. Mintha lassan lepattogna róla a festék. Eltűnt az égszínkék keret, a mesés arany, a hamvas rózsa árnyalata, s előtűnt a kopár élet. A csillagokat lehazudták már az égből, s most mindenki a nyakában hordja vagy a mellére tűzve. Már azt sem tudom kik ezek. Íme, az elit. Minden ragyog, fénylik, nemes, amíg meg nem szólal. Kihallatszódik a lapos értelem. Rég hallottam tiszta orosz szót, de nem kívánom a velőt-tépő orgánumon. Csupán egyen, aki másként beszél a többieknél. Nem volt más irány, egyenesen befele, majd felfele a páholyokig. A fogadótermet elhagyva valamelyest csitult az eget rengető ricsaj, bár lehet, mindössze a fülem szokott hozzá. Amikor kínoztak, fogvatartottak, a legapróbb koppanást is meghallottam, ha valaki lefele jött hozzám. A szívverése hangosabb volt, mint a vízcseppeké, amik a fejem felől hullottak alá a nedves kőre. Akkor is hideg volt, mocskos tél

A saját szívverésem nem hallom, talán már nincs is.

A második emeletre érve megszűnt a fullasztó hőség, a hangok eltompultak. Egy lélek, annyi se volt idefent. A köztiszteletnek örvendő vendégek, még odalent fényezték önbecsülésüket. Kihalt az értelem. A vörös szőnyeg elengedhetetlen volt idefent, hogy megvédje a simára csiszolt márványpadlót, s megkíméljék a magas sarkak kopogásától az emberek fülét. Az ódon színházterem, gyönyörű volt és még mindig sugározta azt a fajta eleganciát, amit a cárnő megkövetelt. Új otthont teremtett a művészetnek és a művészeknek. Nevelni, művelni kívánta az orosz népet, így történt, hogy sokszor személyes meghívókat küldött a felsőbb rétegnek. 
  A bal szélső páholyhoz indultam, lassan, már nem siettem. A nehéz bársonyfüggönyök eltakarták a többi fülke bejáratát, s kellemes félhomály borította a szintet. Érzékeim megnyugodtak, majd újra kiélesedtek. Egy szív dobogott a folyosó végén. Valaki lélegzett. Az én helyemen. Néma léptekkel indultam meg felé, majd megtorpantam a függöny szegélyéhez érve. Szükségem volt egy percre, hogy vajon tényleg jó-e ez? Belépni egy olyan ember életébe, akiéből kiléptünk közel tíz éve. Majd kérjünk tőle egy szívességet. Nem, alighanem nem helyes. Csak azt tudnám, hogy jól van-e. 
  Néha olyan választás elé kényszerülünk az életben, amikor le kell mondanunk a személyes boldogságunkról, le kell vetkőznünk az önzőség minden formáját, és hagynunk kell élni a másikat. Meg kell tanulnunk egyedül boldogulni, hogy másokat ne romboljunk tovább. Néha egy kicsit boldogtalannak kell lennünk, túl kell élnünk a másik nélkül, a másik érdekében. Meg kell tanulnunk elengedni a másikat egy életre. Ám valaki néha felülbírálja a döntéseinket.
Így nem értem hozzá a vérvörös bársony szegélyéhez, majd engedtem le kezem, amikor a függöny elhúzódott egy szemvillanásnyi időre, majd karomnál ragadva rántott be maga mellé. 
- Госпожа Соколовна… – Szorította le erősen, mégis finoman, és tartotta egyszerre mindkét alkarom, nem véletlen. A rejtett pengék rajta voltak, az ösztönök viszont keményen diktáltak, s másként az egyikkel könnyedén megismerkedhetett volna közelebbről „támadóm”. Helyette megfogott és mellkasához dőlve, de nem engedte, hogy elessem a váratlanul ért lendülettől. Hangjának nyugodt baritonja betöltötte világom, míg megtámaszkodva benne, biztos lábakkal álltam ismét. El sem hiszem, hogy képes volt meglepni, és kellett is némi idő, mire felocsúdtam. Óvatosan elléptem tőle, majd élénkzöld íriszével kellett szembenéznem. Tudtam hol a helyem.
- Nikolaj…

Share:

0 Vélemény:

Megjegyzés küldése