34. Vérbársony

16:10


„Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.”
                                                                                                           Márai Sándor

Napjaink, Szentpétervár

Vérvörös bársonyba burkolt székek közt tört utat magának a letűnt valóság, ahogyan egy félrehangolt zongora fáradt ütemére mozdult egy lány a színpadon. Reggel hat volt, a hó pedig csodaszép. 
Odakint. 
Idebent csak a por uralkodott, amit a régi színházépület ontott magából. A táncosok frissen riadva melegítettek be és nyújtották izmaikat, míg a sorukra vártak. Most másoké volt a szerep. S a tánckar, mint egy hárfa, számos húrjának tökéletes sorozatával alkotta meg a nagy egészet. 
Fáradtságot senki sem érzett. Majd délután kipihenik magukat az utolsó percekben, most a munkáé a főszerep. Végtére is, tizenhárom óra múlva premier. 
Katerina pedig színen volt, Liev pedig lassan mögötte. A díszes jelmezeket hátrahagyva, a maguk tisztaságában, egyszerűségében igyekeztünk kihasználni minden megmaradt pillanatot, hogy tökéletesítsük estére a darabot. 
Lélegzet visszafolyt, láb emel. 
Majd egy öltönyös alak vágott át a széksorok között, míg a tánckar a legelső bevonulását gyakorolta. Hat pár jobbról, majd hat pár balról jön be. Ketten hátulról, emeléssel. A díszletként felállított oszlopok között pedig még négyen-négyen állnak. Jobb-középen két trón, bölcső. Több helyen egy-egy szék. Pont mint egy bálterem rég. 
- Ilyenkor még a holtak is alszanak – jegyezte meg fanyar humorral Nikolaj, ahogyan leült mellém a nézőtér közepére. 
- Még szerencse, hogy én nem vagyok az. – Felálltam, majd nyilvánvaló karmozdulatokkal jeleztem, ki és merre is igazítsa ki a helyét. Szerencsénkre a színpad mély, azonban nem túl széles. Befelé kell terjeszkedni, a háttér felé, hisz a páholyokból és a magasabban fekvő helyekről még jobban fognak látszódni a térformák. A színpadról ezt nem mindig látni. 
Egy utolsó pillantást vetettem, miközben a zenekar is lassanként megérkezett, majd miután mindenki a helyére ült, intettem. 
Kezdjék elölről az egészet. 
Feltéve, hogy egy két órás darabról volt szó, nem ígérkezett a mai sem rövid napnak. 
- El is felejtetted mondani, hogy a szokásos Diótörő helyett inkább Csipkerózsika lesz. 
- A közönségnek oly mindegy, talán ha a Barbie feldolgozásokból ismerik egy-másik történetet. Disney inkább kihagyta a táncos részeket. Bár meg tudom érteni. A kívülállók nehezen bírják felfogni sokszor a látottakat. Ezért kezdtek el leírásokat osztogatni az előadásokhoz, hogy tudják mi is történik épp. 
- Régen is ennyire szarkasztikus voltál? – Nevetett halkan. - Imádhattak itt. 
- Egyáltalán nem. – Ráztam meg haloványan fejem, miközben tekintetemet nem szakítottam el a színpadról egy percre sem. A nyitótánc javában folyt, a báli forgatag, a nagy össztánc, a népes vendégsereg szólótáncai után, a gonosz megjelenésével, átkával és egy cseppnyi utójátékkal vége is az első felvonásnak. - Tiszteltem a tanáraimat, nagyon jó szakemberek voltak. Amikor odafent van valaki, csupán az számít, mit mond az, aki idelent ül és közülünk való, ért hozzá. 
- És hogyan látod, közönség-kész a darab? 
- Idegileg teljesen, a táncosok szempontjából. A közönség pedig mire idebent ül, kifizette a jegyet. Azért lássuk be, Nikolaj, nem a darabért jönnek az emberek. Jelen lesz a sajtó és még megannyi ember, akik híresnek képzelik magukat, valamint azok szeretnének lenni vagy maradni, már csak a presztízsért, de itt lesznek. 
- Szomorú, hogy igazad van. 
- Sajnálom, hogy állandóan el foglak szomorítani. 

Hercegnőm 

Hagyj, Mentis 

Emlékeid ne csaljanak meg 



Némán meredtem tükörmásom szürkeségébe. A gyilkos csend settenkedett be a sötétített ablakon. Párkánya alatt játszva telt az élet a Néva parti köveken. Egy sirály visítása bontotta a nyugalmas órét, míg a leboruló éj feketébe vonta a csillagos eget. Egy eltévedt hajó a kikötőt kereste, tétován haladva a felvont hidak közt, néhány óvatlan jégtáblát orrával kettétörve. 
Hidegen folyt le a sűrű arany a díszes keretre. Egy megfogyatkozott élet feküdt a síkon fekete csipkébe csomagolva. A metsző kék szempár rideg acéllá vált, s metamorfózisa kedvező irányt nem remél többé. Felette egy kisimult homlok, aranyékét vesztve, fakó szőke keret fogja át. 
Mosolyt e arcra csak az élénk rúzs varázsol már. 

Itt vagy te Asgardnak egyetlen leánya.

Hogy érted azt, hogy egyetlen? 

Hát nem te vagy világod egyetlen ékköve? 

Ékkő az, mi engem éltet. Én megkopott hüvelye vagyok csupán. 

Vajon mit adnának élted napjaiért? 



- Minden rendben? – Gondosan hátrafésült hajával, a színház igazgatója lépett be gondterhelt arckifejezéssel. Egészen új volt tőle ez a grimasz, valahogyan mindig a teljes kifejezéstelenség és a mosoly közt játszottak arcának vonásai, s bevallom, nyugtalanított a még nem ismert jelenség. 
- Itt lennék, ha az lenne? – Bár a gúnyos félmosoly tőlem kicsit sem volt szokatlan. 
- Jogos – Egy széket húzott oda mellém, majd arra telepedett le. A tükörben magán végig szemlélve, megigazította nyakkendőjét, majd rám tévedt tekintete, de zavara egyre fokozódott, ahogyan nem találta azt, amit keresett. - Hogy van a hátad? 
- Nem kell minden egyes alkalommal megkérdezned Nikolaj. Nem fáj már, de a billogot nem tüntetheti el onnan semmi sem. A ruha pedig fedi, alábélelték a csipkét, hogy ne láthassa senki. 
- Sajnálom, hogy viselned kell. 
- Sokkal rosszabb dolgokat is el kellett már viselnem. 
- Azt hiszem mindnyájunknak. - Mondta az, aki a családja egy részét veszítette el emiatt. - Ez nem az a „munka”, ami után áldozatok nélkül nyugdíjba lehet menni. 
- Valahol ez benne a szépség. 
- Hogy soha senki meg nem köszöni? 
- Itt a köszönet manapság bilinccsel jár. A társadalom ma már irtózik azoktól a módszerektől, amelyek az alapjait lefektették. – Visszatérve a hódító- vagy épp a keresztesháborúkra. A tömérdek népirtásra, a nyilvános kivégzésekre. A Nagy Francia Forradalomra. - De mégis, teszünk valamit az emberiségért, amit meg kell valakinek tennie. A kezét pedig csak igazán kevesen szeretik bemocskolni. Mert lássuk be, szép dolog a diplomácia, a sok szövetséges, a színjáték, de a holtak hallgatnak csak igazán és annak van érvénye, amiért fegyverekkel küzdöttek meg. És ez nem változik. 
- Tényleg sokszor el fogsz még szomorítani. Viszont most én is elszomorítanálak egy kicsit. Pavlocsenko itt van. 
- Feltéve, hogy a lánya főszerepet táncol, ez annyira nem meglepő. 
- Igen, azonban nem egyedül jött és Abstergo ügynököket is hozott magával a biztonság kedvéért. 
- Hm… Templomosok az Orgyilkos fészekben, ez azt hiszem igazán testhez álló feladat, ellenben úgy gondolom, ma este senkinek nem kellene gyászolnia. Mérjük fel, kiket hozott, kik a magasabb rangú templomosok, és nyomkövetőt rájuk, akinél sikerül, akár poloskát a telefonkészülékekbe. Hány használható emberünk van? 
- Tizennégy 
- Válaszd ki a négy legjobbat 
- És mit mondjak a többieknek? 
- Hogy élvezzék az estét és figyeljenek bőszen, de nem akarom tudni egyikőjüknek sem a nevét. A többi pedig kapjon egy fülest, maradjunk folyamatos kapcsolatban. 
- Miért hiszem azt, hogy hattagú lesz a rögtönzött akciócsoport és nem én leszek a főnök? 
- Mert azt hiszem nagyapád eleget mesélt neked rólam. 
- Rendben. – Adta meg magát végül, majd a szélső asztal felé fordult, amelynek rejtett fiókját feloldva egy fekete dobozt vett elő. – Azért van itt még valami, ami a fülesen kívül jól jöhet ma este – mondta, majd levette a doboz fedelét és egy nyakláncot vett ki belőle. 
- Nagy Katalin, országunk nagytiszteletű, utolsó cárnője, mint tudod, jelentősen támogatta a Testvériséget. Jobban azt hiszem, nem kell bemutatnom a nyakláncot, valamint a fülbevalókat, mivel nagyjából kétszáz évvel ezelőtt a cárnő neked ajándékozta ezeket. 
- Remélem, ezért az anyakönyvvezetőnél nem kell majd elszámolnod. – A smaragd kövek, az igazgyöngy és az arany ízlésesen keveredve egészítette ki a fekete felsőt, mely hatalmas szoknyában végződött. Hajamat egy oldalra fésültem, hogy jobb fülemet eltakarja, majd pedig a benne levő távközlőegységet is, bár a fülbevalók pedig amúgy is elvonták volna a figyelmet róla. Egy egészen más személy nézett vissza rám a tükörből. Ám a tükör más is megmutatott nekem. 
- Az átépítésekkor találtuk meg a többi relikviával együtt. 
- Látom, a gyűrű is megvan hozzá. 
- Mellette volt, bár azt nem írták oda kinek szánták. 
- Persze, hogy nem. Elvégre, nem tudták, hogy kinek is küldik. – Szólásra nyitotta száját, azonban egy rövid, ám annál hangosabb kopogás félbeszakította őt. 
- Azt hiszem, megyek. Valaki más is beszélni szeretne veled. 
- Engedd be 
A maga jólöltözöttségében, komoly arcát felöltve ment ki a szűk helységből. Karöltve távozott vele az otthon biztonságérzete, egy meleg baráti ölelés egy elfeledett család fáradt légköre.  

- Ms. Sokolovna. 
- Igen? 
- Bocsánat a zavarásért - Katerina szőke hajkoronája bukkant fel az ajtó nyílásakor. Arcát már elfedte a smink, s jelmezében feszengve tért be öltözőmbe. - Csak kérdezni szerettem volna valamit, bár azt hiszem, eléggé személyes. 
- Hallgatlak. – Szemei riadtan csillogtak, éreztem szívének hatalmas dobbanásait. 
- Félt már attól valaha, hogy az emberek meglátják, hogy milyen is ön valójában? – Kérdése oly mértékben semmisített meg, hogy féltem megreped tükörképem a szavai okozta súly alatt. Elgondolkodtam. 
- Igen, sokszor. Tulajdonképpen, most is. 
- És hogyan tudott túllépni rajta? – Hangja fojtott volt és igen gyenge, de ezek azok a momentumok, amikor a koreográfia után fejben kell összetenni a táncosokat. 
- Arra gondolok mind ahányszor, amikor eszembe jut, hogy rajtam kívül senki sem tudja pontosan, hogy mennyit is dolgoztam azért, hogy itt legyek. Senki sem ismeri az utam, hogy honnan jöttem, hogy hová megyek. Nem tudják miket is kellett megtennem azért, hogy az legyek, aki ma vagyok. Senki sem tudja nálam jobban a dolgokat. És amikor kimentem a színpadra, tisztában voltam vele, hogy én vagyok az, aki tudja, hogy mit is kell tennem. Nézd, Katerina. Gondolj a rajzolásra. Mindenki tudja, hogyan is néz ki egy ló. Mindenki kiszúrja a hibákat egyből, de igazán szépen megrajzolni csak kevesen képesek rá. A kritizálok jelentős része pedig csak kritizálni képes. Ezért hívják őket kritizálóknak és nem művészeknek. A művész nem kritizál, hanem alkot. Amikor fent leszel a színpadon, alkotsz. Mert az a dolgod. Alkoss a legjobb tudásod szerint. Ha holnap esetleg visszanézed valahogy, akkor majd kritizálhatod saját magad. Majd legközelebb kijavítod. De először meg kell csinálnod, hogy kijavíthasd. Idővel pedig majd így tanulsz. Rendbe? 
- Rendben. 
- Most pedig irány melegíteni, mindjárt kezdünk. – Álltam fel azzal a lendülettel, majd ő is, érezhetően könnyebb lélekkel. Ha pedig a lelked könnyű, táncod úgy válik művészeted ékévé. Könnyebben ugrasz, már-már repülsz. Nem húz bajod súlya messze a föld alá. Mosolyod fesztelen, karod ölelésre kész, nem töri meg mozdulataid sorát a hétköznapok gyötrelme. 
Egy pár tekintet fényesebben csillogott távoztában, mint ahogyan érkezett. 
- Igazán köszönöm – mondta fejet hajtva, majd a színpad felé sietett. 
Hamarosan kezdődött az előadás.


A történet további részei

0 Vélemény

Ahol elkezdődött

1. A vörös kereszt

"Amit mi véletlennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint amikor a Sors pillanatnyilag megakad a fonalak szövésében, és ...